Tyukodi Beáta SJC soha nem engedte el a Megváltó kezét; ma sokan az ő kezébe, szavába kapaszkodnak, főként fiatalok, akiknek az útmutatás, terelés sokszor életmentő segítség. A szerzetesnővérrel Cziple Hanna-Gerda készített interjút, melyből részleteket közlünk a romkat.ro erdélyi katolikus portál és a szerzetesek.hu nyomán.
„Vallásos családba születtem, ahol a keresztény értékek megélése és az egyházi ünnepek megtartása a mindennapok fontos része volt. Apai nagymamámtól sokat tanultam. Gyakran vigyázott rám, és ő vitt a vasárnapi szentmisékre. Amikor óvodásként a déli pihenőből megébredtem, gyakran láttam mamát az ablak előtt imába merülten. Ilyenkor csend és nyugalom vett körül, biztonságban éreztem magam – mondta el az interjúban Tyukodi Beáta. – Kamaszként volt egy lanyhább, közömbösebb időszakom, amikor csak megszokásból, felszínesen végeztem a vallásos gyakorlatokat. Kerestem a helyem a világban, és figyeltem a velem egykorúak életét. Majd egy lelkes ifjúsági csoport tagja lettem, akik arra törekedtek, hogy életté váltsák az evangélium tanítását, és arra vágytak, hogy hitelesen éljenek. A fiatalos lendületük, lelkesedésük, vidámságuk, könnyedségük és közvetlenségük engem is formált, alakított. Jókat beszélgettünk, igazi közösség voltunk, közöttük kezdtem rátalálni önmagamra és Istenre.
1990-ben érettségiztem, és közvetlenül ezután, ősszel indították el a teológia levelező tagozatát. Ezt gondviselésként éltem meg. Vonzott és kaland volt számomra ez a lehetőség, mert minden nagyon érdekelt, ami Istenről, az Egyházról és az élet nagy kérdéseiről szólt. Hatalmas nyitottság volt bennem. Lelkesített, hogy a barátaim közül néhányan ezt az utat választották. Jó volt velük átbeszélni a tananyagot, és együtt készülni a félévi vizsgákra.”
– Tizennégy évig dolgozott, működött hitoktatóként, aztán végül mégis a szerzetesi hivatás felé fordult…
– Szerettem hitoktatni, mert egy élő személyről, Istenről tanítottam. (…) A visszajelzésekből, a tapasztalatokból, a nehézségekből és a sikeres pillanatokból is sokat tanultam. Az iskolai hitoktatás első éveiben azért küzdöttünk, hogy az órarendbe a megfelelő helyre kerülhessen a hittan. Jó plébános, tanár kollégák és lelkes gyermekcsapat vett körül. Ez motivált, inspirált és segített abban, hogy én is lépkedjek, haladjak a hivatásom útján. Vonzott a szerzetesi életforma, de az elköteleződés nehezen ment. Abban az időszakban gyakran visszhangzott bennem Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett mondata: Valami még hiányzik belőled… nekem több idő kellett, amíg kimondtam az igenemet Jézusnak. De ő türelmesen várt rám. (…)
Néhány évet foglalkoztam a kaplonyi szívgárdista gyermekekkel. Akkor még nem tudtam, hogy ez a gyermekmozgalom a Jézus Szíve Társaságához kapcsolódik, és Bíró Ferenc jezsuita szerzeteshez, a közösség alapítójához. De
A szatmári SJC testvérekkel találkozva valami olyan pluszt érzékeltem bennük, amit mindig is kerestem. Ez a plusz egyrészt a lelkiségük volt, ami a különbözőségük ellenére hasonlóvá, és hétköznapiságukban is emberibbé tette őket; másrészt az életformájuk, ami az élő, érző Istenben gyökerezik, az ő szeretetéből táplálkozik. Erre vágytam, ez hiányzott belőlem.
– Miben volt más Budapesten tanulni és élni, mint a Partiumban? (…)
– Budapest hatalmas város egy falusi lány számára. Tanulni kellett a közlekedést, az ügyintézések menetét, a helyi szokásokat, a sajátos kifejezéseket… Hosszú ideig honvágyam volt; hiányzott a családom, a munkám, a barátaim és a gyerekek. Nagy támasz volt számomra, hogy a szatmári egyházmegyéből egy társammal, Mézinger Gabriella testvérrel egy időben jelentkeztem, és együtt készültünk a próbaidőben is. A közösségem idős és fiatalabb tagjai is sokat segítettek a beilleszkedésben. A próbaidő első, zártabb, csendesebb időszakában az imán, a belső rendi tanulmányokon, a házimunkán és a közösség tagjaival való ismerkedésen volt a hangsúly. A második évben a társaság apostoli területeivel ismerkedtem, amiben az ifjúsági pasztoráció is teret kapott. Szerettem a Szentjánosbogár-táborokat, az iskolai lelkinapokat. Színes, kihívásokkal teli időszak volt, ami nagyon megdolgozott, de mély élményeket adott. Fontos volt számomra a harmincnapos, személyesen kísért lelkigyakorlat, amit Dobogókőn végeztem, és ami meghatározta életem további alakulását.
– Lelkigondozást tanult a Semmelweis Egyetemen. (…) Hogyan látja, milyen ma az Egyház és pszichológia viszonya?
– A 2008-ban tett első esküm után az elöljáróm Szegedre helyezett, ahol a Korda könyv- és kegytárgyüzletben dolgoztam. A boltban sok emberrel találkoztam, akik különböző élethelyzetből érkeztek, és kérdésekkel, problémákkal, életvezetési nehézségekkel küszködtek. A beszélgetések során érzékeltem, hogy ezekben a váratlan találkozásokban nincsenek előre gyártott jó válaszok, megoldások, amit hirtelen elő lehet húzni.
A lelkigondozói szak tananyaga, gyakorlati tantárgyai, a társak és tanárok segítettek, hogy az önismeretben fejlődve jobban átlássam az összefüggéseket, és társává tudjak válni a segítséget kérőknek. Sok egyházi szolgálatban tevékenykedő ember fontosnak tartja a mentálhigiénés, illetve pszichológiai képzéseket azért, hogy jobban végezhesse segítő szolgálatát – ez tényleg nagy lehetőség.
– Sokat foglalkozott gyerekekkel, fiatalokkal…, a szatmári egyházmegye ifjúsági irodájának referense. Rendszeres téma egyházi médiában, hogy a fiatalok távolodnak az Egyháztól…
– Nagyon aktuális, összetett kérdés ez, ami érinti a családokat, nevelőket és a pasztorációban dolgozókat is. Sajnos nem csak a fiatalok távolodnak az Egyháztól. Gyakran a magukat kereszténynek valló felnőttek példája sem vonzó és motiváló, akiknek át kellene adniuk a vallásos ismereteket, értékeket. Sok fiatal nagy hátránnyal indul az életben, mert a családjából hiányoznak a vallásos alapok, amire építeni lehet. „A mai világnak tanukra van szüksége és nem tanítókra” – vallja Szent VI. Pál pápa. A vonzó, hiteles keresztény példák, minták és a befogadó, megtartó közösség sokat segíthet a fiataloknak abban, hogy eligazodjanak a világ kuszaságában és rátaláljanak az élő Istenre.
(…) Fontos, hogy az egész embert lássuk a teljes valóságában; nézzük meg a kort, amelyben él; ismerkedjünk azokkal a hatásokkal, amik befolyásolják őt; vegyük komolyan a vágyait, álmait, így tudunk közelebb kerülni hozzá. Ott van minden egészséges fiúban és leányban a kreativitás, az alkotás vágya, az aktív tenni akarás, az együttműködés szándéka…
– Hivatásgondozással is foglalkozik…
– Soren Kierkegaard egy egész életre szóló feladatot vetít elénk, amikor ezt írja: „Az élet célja az, hogy azzá lehessünk, akik valóban vagyunk.” A pályaválasztás, a döntés sok fiatal számára megterhelő nehézséget jelent. Ebben az elbizonytalanodásban az önismereti hiányosságok is kulcsszerepet játszanak. A fiataloknak szükségük van olyan alkalmakra, ahol erősödhetnek értékességük felismerésében, teret kaphatnak adottságaik, talentumaik kamatoztatására, és találkozhatnak olyan elkötelezett emberekkel – házaspárral, pappal, szerzetessel –, akikkel megbeszélhetik elakadásaikat, nehézségeiket, támpontokat kapva a következő lépéshez. A lelkinapok és az ifjúsági találkozók alkalmain több fiatalt érdekelt, hogyan tudnának haladni a hivatáskeresésük útján, mi segíthetné őket jobban a döntésben, életük értelmének, céljának megtalálásában. A közösségünk által szervezett alkalmak hívógondolataként fogalmaztuk meg rendtársaimmal ifjúsági programjaink célját: lehetőséget szeretnénk kínálni a résztvevőknek arra, hogy találkozzanak önmagukkal, egymással és a Teremtő Istennel.
– Több mint száz éve alapították a Jézus Szíve Társaságát. (…) mi a rend legfontosabb küldetése ma?
– Nagy tisztelettel tekintek az alapítónkra, aki gyakorlati, praktikus ember volt. Mindig meglátta, hogy mire van igazán szüksége a változó világban az embernek, és felismerte, megragadta a hétköznapokban kínálkozó lehetőségeket. Bármilyen feladatkörben tevékenykednek közösségünk tagjai, a hiteles, gyógyító jelenlétre, a közelségre, az elérhetőségre, a társra a mai kor emberének is szüksége van. P. Bíró Ferenc SJ sorai ma is iránymutatóak. (…) „Ne unjunk bele, hogy az Ő életét nézzük, éljük és a magunkét ahhoz hasonlóvá tegyük!
Gyakorolják a szívjóságot, nagylelkűséget, önmegtagadást, határtalan bizalmat. Tűnjenek ki vidám alázatosságban, szeretetben és tökéletesen végzett munkában.”
A beszélgetést teljes terjedelemben ITT olvashatják el.
Forrás és fotó: Romkat.ro; Szerzetesek.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
