Ferenc pápa üzenete az elvándorlók és menekültek 106. világnapjára

Ferenc pápa üzenete az elvándorlók és menekültek 106. világnapjára

Az elvándorlók és menekültek világnapján, melyet idén szeptember 27-én tartunk, a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a katolikus hívekhez. A pápa idei üzenetének témája: Menekülésre kényszerülve, miként Jézus – Befogadni, megvédeni, támogatni és integrálni a belső menekülteket.

Az idei év elején a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz intézett beszédemben a mai világ egyik kihívásának neveztem a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek drámáját: „A konfliktushelyzetek és a humanitárius vészhelyzetek, amelyek hatását a klímaváltozás okozta elsivatagosodás is tovább erősíti, növeli az elűzöttek számát és különösen is sújtja azokat, akik már súlyos szegénységben élnek. Az ilyen csapások által sújtott országok közül soknak nincs megfelelő intézményrendszere, amely lehetővé tenné, hogy kielégítsék a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek szükségleteit.”(2020. január 9.)

Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma elvándorlókkal és úton levőkkel foglalkozó osztálya kiadta A belső menekültek pasztorációjának irányelveit (Vatikán, 2020. május 5.), egy olyan dokumentumot, amelynek e sajátos területen az Egyház lelkipásztori munkáját ösztönöznie és inspirálnia kell.

Ezen okok miatt úgy döntöttem, hogy ezt az üzenetet a belső menekültek – gyakran láthatatlanul zajló – drámájának szentelem, amelyet csak súlyosbított a Covid-19 világjárvány által kiváltott globális válság. A járvány okozta válság súlyossága, gyors mélyülése és földrajzi kiterjedtsége mellett sok más, akár több millió embert érintő humanitárius vészhelyzetet jelentéktelenebbnek láttunk, és az életmentéshez nélkülözhetetlen, sürgős nemzetközi kezdeményezések és segélyakciók a nemzeti politika napirendjén az utolsó helyre szorultak. De „ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.).

Abból a képből szeretnék kiindulni, amely XII. Pius pápa Exsul Familia (1952. augusztus 1.) apostoli konstitúciójának megírását motiválta. Az Egyiptomba való menekülés során a kisded Jézus szüleivel együtt átéli az elüldözöttek és a menekültek drámai helyzetét „amelyet a félelem, a bizonytalanság és a nélkülözés jellemez (vö. Mt 2,13–15.19–23). Sajnos napjainkban családok milliói találják magukat ugyanebben a szomorú valóságban. A televízió és a sajtó szinte minden nap hírt ad menekültekről, akik az éhezés, a háborúk és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresve maguk és családjuk számára” (Úrangyala imádság, 2013. december 29.).

Amikor felismerjük őt, mi magunk leszünk azok, akik köszönetet mondanak, hogy találkozhattak vele, szerethették őt és szolgálhattak neki.

Az elűzöttek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy találkozzunk az Úrral, „még akkor is, ha a szemünknek nehezére esik felismerni őt: szakadt ruhában, piszkos lábakkal, eltorzult arccal, sebesült testtel, képtelenül arra, hogy a mi nyelvünkön szóljon” (Homília, 2019. február 15.). Meghívást kapunk, hogy erre a lelkipásztori kihívásra azzal a négy tettel válaszoljunk, amelyet a menekültek 2018-as világnapjára írt üzenetben tártam elétek: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most szeretném ezt hat szópárral kiegészíteni, amelyek egészen konkrét és egymással ok-okozati összefüggésben álló cselekvéseket fejeznek ki.

Az embernek először ismernie kell, hogy megértsen. Az ismeret szükséges lépés a másik ember megértéséhez. Maga Jézus tanítja ezt az emmauszi tanítványokkal való találkozás során: „Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni” (Lk 24,15–16).

Például megértjük, hogy a bizonytalanság, amelyet a világjárvány következtében fájdalmasan tapasztaltunk, az elűzött emberek életének állandó velejárója.

Felebaráttá kell válni ahhoz, hogy szolgálhassunk. Ez nyilvánvalónak tűnik, de gyakran mégsem egyértelmű. „Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta” (Lk 10,33–34). A félelmek és az előítéletek – számtalan előítélet – arra késztetnek minket, hogy távolságot tartsunk másoktól, és gyakran megakadályoznak abban, hogy „felebaráttá váljunk” számukra és szeretettel szolgáljunk nekik. Másokhoz közeledni gyakran kockázatvállalást jelent, amint azt az elmúlt hónapokban sok orvos és ápoló példáján láthattuk. Ez a közelség, amely lehetővé teszi mások szolgálatát, meghaladja a kötelességteljesítés szintjét; ennek a legjobb példáját Jézus adta nekünk, amikor megmosta tanítványainak lábát: levetette ruháját, letérdelt és bepiszkolta a kezét (vö. Jn 13,1–15).

A megbékéléshez szükséges a meghallgatás. Ezt maga Isten tanítja nekünk, aki elküldte Fiát a világba, mert az emberiség sóhaját emberi fülekkel akarta hallani: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta […], hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16–17).

A mai világban egyre több üzenetet kapunk, de a meghallgatás magatartása kiveszőben van. Valódi megbékélést azonban csak alázatos és figyelmes hallgatással érhetünk el. Utcáinkon 2020-ban hetekig csend uralkodott. Drámai és nyugtalanító csend volt, de lehetőséget adott arra, hogy meghalljuk a leggyengébbek hangját, az elűzöttek jajkiáltását éppúgy, mint súlyosan beteg bolygónkét. És ha meghallgatjuk őket, akkor lehetőségünk van megbékélni velük – felebarátainkkal, a számtalan kirekesztett emberrel, önmagunkkal és Istennel, aki soha nem fárad bele, hogy irgalmát kínálja nekünk.

Hírdetés

A növekedéshez kell, hogy megosszunk. A megosztás volt az első keresztény közösség egyik alapvető sajátossága. „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy bolygónk erőforrásai csak kevesek javát szolgálják. Nem, ezt nem akarta az Úr! Meg kell tanulnunk megosztani javainkat, hogy együtt gyarapodjunk. Nem szabad senkit sem magára hagynunk. A világjárvány emlékeztetett rá, hogy mindannyian egy hajóban evezünk. Az, hogy valamennyien nagyon hasonló aggodalmakkal és félelmekkel szembesültünk, megint megmutatta, hogy egyikünk sem mentheti meg maga önmagát. Ahhoz, hogy valóban növekedjünk, együtt kell növekednünk, és meg kell osztanunk azt, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak felajánlott öt árpakenyeret és két halat… ami elegendő lett ötezer embernek (vö. Jn 6,1–15)!

A segítségnyújtáshoz az kell, hogy a másikat is bevonjuk. Ezt tette Jézus is a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,1–30). Az evangéliumi leírás szerint az Úr közeledik felé, meghallgatja és a szívére beszél, azért, hogy elvezesse az igazsághoz és az Örömhír hirdetőjévé alakítsa: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” (29. vers). Időnként lelkes segíteni akarásunkban figyelmen kívül hagyjuk embertársaink gazdag erőforrásait.

A világjárvány emlékeztetett a felelősség megosztásának fontosságára, illetve arra, hogy a válságot csak minden egyes ember közreműködésével tudjuk legyűrni, ideértve azokat is, akiket gyakran lebecsülnek. Bátorságot kell találnunk „olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését” (Beszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27.).

Az építéshez szükséges, hogy tudjunk együttműködni. Erre hívja Pál apostol a korinthusi közösséget: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának építése minden keresztény közös feladata, és ezért meg kell tanulnunk együtt dolgozni anélkül, hogy féltékenység, viszály és megosztottság elválasztana minket egymástól. A jelen helyzetben azt is szükséges hangsúlyozni, hogy „ez az időszak nem az önzések ideje, mivel a kihívás, amely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.)

Szent József példáján felbuzdulva, akinek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy a kisded Jézust megmentse, a következő imával szeretném zárni az üzenetemet:

Atyánk, te Szent Józsefre bíztad a legdrágábbat, a kisded Jézust és édesanyját, hogy megvédje őket a gonoszok fenyegetéseitől és üldözésétől.

Add, hogy megtapasztaljuk mi is az ő oltalmát és segítségét. Ő, aki átélte a szenvedést, hogy a hatalmasok gyűlölete miatt menekülnie kellett, vigasztalja és védelmezze azokat a testvéreinket, akik háború, szegénység és ínség miatt elhagyják szülőföldjüket és hazájukat, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé.

Az ő közbenjárására adj nekik erőt a vándorláshoz, vigasztald őket bánatukban és bátorítsd minden bajukban.

Add meg mindazoknak, akik őket befogadják, az igazságos és bölcs apa szelídségét, aki Jézust mint a saját fiát szerette és Máriának egész életében támasza volt.

Ő, aki saját keze munkájával kereste meg kenyerét, vigyázzon azokra, akiket az élet mindentől megfosztott, hogy nyerjenek emberhez méltó munkát és békés otthont.

Ezt kérjük a Te Fiad, Jézus Krisztus által, akit Szent József Egyiptomba menekülve megmentett, és Szűz Mária közbenjárására, akit ő a Te akaratod szerint hűséges jegyesként szeretett. Ámen.

Kelt Rómában, a Lateráni Keresztelő Szent János-bazilikában, 2020. május 13-án, a Fatimai Boldogságos Szűz Mária emléknapján.

Ferenc pápa

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: UNICEF

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »