Ferenc pápa katekézise: Tanuljunk meg nagyot álmodni!

Ferenc pápa katekézise: Tanuljunk meg nagyot álmodni!

Szeptember 23-án a Szentatya szemerkélő esőben tartotta meg a szokásos szerda délelőtti általános kihallgatást. „A világ gyógyításáról” szó katekézissorozatának 8. elmélkedése a szubszidiaritás és a remény erényéről szólt.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek!

Úgy tűnik, az időjárás nem túl kedvező, de azért ugyanúgy jó napot kívánok!

Annak érdekében, hogy jobb emberként jussunk ki egy olyan válságból, mint amilyen a mostani, mely egészségügyi, ugyanakkor szociális, politikai és gazdasági válság, mindnyájunknak fel kell vállalnunk saját felelősségünket, vagyis osztoznunk kell a felelősségben. Nemcsak egyénként kell válaszolnunk, hanem csoportunkból kiindulva, ahová tartozunk, a társadalomban betöltött szerepünkből, életelveinkből, és ha hívők vagyunk, az Istenbe vetett hitünkből kiindulva is. Gyakran megesik azonban, hogy

bizonyos társadalmi csoportok nem tudnak hozzájárulni, mert gazdaságilag vagy politikailag el vannak fojtva. Egyes társadalmakban sokan vannak, akik nem fejezhetik ki szabadon hitüket és értékeiket, gondolataikat: ha kifejezik, börtönbe kerülnek. Másutt, főleg a nyugati világban, sokan elfojtják etikai vagy vallási meggyőződésüket. De így nem lehet kilábalni a válságból, vagy legalábbis nem tudunk jobb emberként kilábalni belőle. Rosszabbul fogunk kikerülni belőle.

Annak érdekében, hogy mindannyian részt vehessünk népeink gondozásában és újjáélesztésében, helyénvaló, hogy mindenki rendelkezzen a hozzá szükséges megfelelő erőforrásokkal (vö. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma [ETTK], 186). Az 1929-es nagy gazdasági válság után XI. Pius pápa elmagyarázta, mennyire fontos a szubszidiaritás elve az igazi rekonstrukció szempontjából (vö. Quadragesimo anno enciklika, 79–80.). Ennek az elvnek kettős dinamikája van: felülről lefelé és alulról felfelé. Meglehet, nem értjük, mit jelent ez, a lényeg, hogy egy olyan társadalmi elv, amely segít, hogy nagyobb egység legyen közöttünk.

Egyrészt, és különösen változások idején, amikor az egyének, a családok, a kis egyesületek vagy a helyi közösségek nem képesek elérni elsődleges céljaikat, akkor helyénvaló, hogy beavatkozzanak a társadalmi élet legmagasabb szintjei, mint amilyen az állam, hogy biztosítsa a továbblépéshez szükséges erőforrásokat. Például a koronavírus miatti korlátozások következtében sok ember, család és vállalkozás került rendkívül nehéz helyzetbe, és sokan ma is komoly nehézségekkel küzdenek, ezért az állami intézmények megfelelő szociális, gazdasági, egészségügyi intézkedésekkel próbálnak segíteni: ez a feladatuk, ezt kell tenniük.

Másrészt azonban a társadalom felső vezetésének tiszteletben kell tartania és elő kell mozdítania a középső vagy alacsonyabb szinteket. Meghatározó ugyanis az egyének, a családok, az egyesületek, a vállalkozások, a közbülső testületek hozzájárulása, és az egyházaké is. Ezek saját kulturális, vallási, gazdasági vagy polgári részvételi erőforrásaikkal újjáélesztik és megerősítik a társadalmi testet (vö. ETTK, 185.). Vagyis

Mindenkinek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy kivehesse részét a társadalom gyógyítási folyamataiból, amelyhez tartozik. Amikor elkezdődik egy projekt, mely közvetlenül vagy közvetetten érint bizonyos társadalmi csoportokat, akkor ezeket nem lehet kihagyni a részvételből. Például: „Te mit csinálsz?” – „A szegényekkel fogok dolgozni.” – „Rendben, és konkrétan mit csinálsz?” – „Tanítom a szegényeket, elmondom a szegényeknek, mit kell tenniük.” Nem, ez nem helyes! Az első lépésnek annak kell lennie, hogy

Hírdetés

Így működik a szubszidiaritás elve. Nem hagyhatjuk ki ezeket az embereket a részvételből; bölcsességüket, a legegyszerűbb csoportok bölcsességét nem lehet figyelmen kívül hagyni (vö. Querida Amazonia szinódus utáni apostoli buzdítás [QA], 32.; Laudato si’ enciklika, 63.). Sajnos ez az igazságtalanság gyakran ott fordul elő, ahol nagy gazdasági vagy geopolitikai érdekek koncentrálódnak, mint például bizonyos kitermelési tevékenységek bolygónk egyes térségeiben (vö. QA, 9.14). Az őslakosok hangját, kultúrájukat és világnézetüket nem veszik figyelembe. Ma a szubszidiaritás elve tiszteletben tartásának ez a hiánya vírusként terjed. Gondoljunk az államok nagy pénzügyi támogatást nyújtó intézkedéseire. A nagy pénzügyi vállalatokat jobban meghallgatják, mint az embereket vagy azokat, akik a reálgazdaságot működtetik. A multinacionális vállalatokat jobban meghallgatják, mint a szociális mozgalmakat. Ha a hétköznapi emberek nyelvén akarnám kifejezni magamat:

Így nem engedjük, hogy az emberek „saját megmentésük főszereplői” legyenek. [1.] Egyes politikusok vagy szakszervezeti vezetők kollektív tudattalanjában ez a mottó található: mindent az emberekért, semmit az emberekkel. Fentről lefelé, de a nép bölcsességének meghallgatása nélkül, anélkül, hogy ezt a bölcsességet érvényre juttatnák a problémák megoldásában, jelen esetben a válságból való kilábalásban. Vagy gondoljunk arra is, miként kezeljük a vírust: inkább a nagy gyógyszergyárakra figyelünk, és nem az egészségügyi dolgozókra, akik a kórházakban vagy a menekülttáborokban dolgoznak az élvonalban. Ez nem helyes út!

Ahhoz, hogy egy válságból jobb emberként kerüljünk ki, a szubszidiaritás elvét érvényesíteni kell, tiszteletben tartva mindenkinek az autonómiáját és kezdeményezőkészségét, különösen a legutolsókét. Minden testrészre szükség van, és ahogy Szent Pál mondja, azok a testrészek, amelyek gyengébbnek és kevésbé fontosnak tűnhetnek, valójában a legszükségesebbek (vö. 1Kor 12,22). E hasonlat fényében elmondhatjuk, hogy a szubszidiaritás elve lehetővé teszi, hogy mindenki felvállalhassa szerepét a társadalom gondozásában és sorsában. Megvalósítása, a szubszidiaritás elvének megvalósítása reményt ad, egy egészségesebb és igazságosabb jövő reményét adja; és együtt építjük ezt a jövőt, a nagyobb dolgokra törekedve, tágítva látókörünket. [2.] Vagy együtt, vagy nem működik!

A válságból való kijutás nem azt jelenti, hogy egy pár ecsetvonással átmázoljuk a jelenlegi állapotokat, hogy azok egy kicsit igazságosabbnak tűnjenek. Akkor jutunk ki a válságból, ha változtatunk, és a valódi változást mindenki csinálja, a népet alkotó összes ember. Minden szakma, mindenki. És mindenki együtt, mindenki közösségben. Ha nem mindannyian csinálják, az eredmény negatív lesz.

Egy korábbi katekézis során láttuk, hogy a szolidaritás miként vezet ki a válságból: egyesít bennünket, és lehetővé teszi számunkra, hogy szilárd javaslatokat találjunk egy egészségesebb világ elérése érdekében. Ehhez a szolidaritáshoz azonban szubszidiaritásra van szükség. Lehet, hogy valaki azt mondja nekem: „Atyám, ma súlyos szavakat mond!” Ezért próbálom elmagyarázni, mit jelent. Szolidárisak [vagyunk], mert a szubszidiaritás útján járunk.

Mindenkinek hozzá kell járulnia, mindenkinek! Az ilyen részvétel segít megelőzni és kijavítani a globalizáció és az állami cselekvés bizonyos negatív aspektusait, ahogyan ez a világjárványban sújtott emberek gondozása esetében is történik. Ösztönözni kell ezeket az „alulról induló” hozzájárulásokat. Milyen jó látni az önkéntesek munkáját a válság során! Az önkéntesek minden társadalmi rétegből jönnek, vannak önkéntesek a leggazdagabb családokból, és vannak a legszegényebb családokból. De mindenki, mindenki együtt, hogy kilábaljunk a válságból. Ez a szolidaritás, ez a szubszidiaritás elvének megvalósulása.

A kijárási korlátozás során ösztönösen született meg a taps gesztusa: megtapsoltuk az orvosokat, az ápolókat és ápolónőket a bátorítás és a remény jeleként. Sokan kockáztatták életüket, és sokan adták életüket. Terjesszük ki ezt a tapsot a társadalmi test minden tagja felé, mindenki felé, minden egyes ember drága hozzájárulásáért, bármennyire kicsi legyen is az. „De mit tehet az az ott lévő ember?” – „Hallgasd meg, adj neki teret dolgozni, beszélj vele!” Tapsoljuk meg a „leselejtezetteket”, azokat, akiket ez a kultúra „selejtnek” minősít, ez a kiselejtező kultúra, vagyis tapsoljuk meg az időseket, a gyermekeket, a fogyatékossággal élőket, a dolgozókat, mindazokat, akik szolgálatba állnak. Mindenki együtt dolgozik, hogy kijussunk a válságból. De ne álljunk meg csak a tapsnál!

Ne féljünk nagyot álmodni, keressük az igazságosság és a társadalmi szeretet reményből fakadó eszméit! Ne a múltat próbáljuk rekonstruálni, a múlt elmúlt, új dolgok várnak ránk! Az Úr megígérte: „Mindent újjáalkotok.” Bátorítsuk egymást, hogy nagyot álmodjunk, ezeket az eszméket keressük, ne a múltat próbáljuk rekonstruálni, különösen azt ne, amely igazságtalan és már beteg volt, melynek már említettem igazságtalanságait! Olyan jövőt építsünk, ahol a helyi és a globális dimenzió gazdagítják egymást – mindenki adhatja a sajátját, mindenkinek adnia kell a sajátjából, a kultúrájából, filozófiájából, gondolkodásmódjából –; ahol a kisebb csoportok szépsége és gazdagsága – a kiselejtezett csoportoké is – virágozhatnak, mert ott is van szépség; és ahol azok, akiknek több van, igyekeznek szolgálni azokat és többet adni azoknak, akiknek kevesebb van.

JEGYZETEK
[1] Üzenet az elvándorlók és menekültek 106. világnapjára, 2020. május 13.
[2] Vö. Beszéd a Félix Varela Atya Kulturális Központ fiataljaihoz, Havanna – Kuba, 2015. szeptember 20.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír

 


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »