Az akkori szlovák állam afrikai diktatúrákat idéző, alamuszi megoldásokat is bevetett. Losoncon például a helyi rendőrök az indulás előtt vonták be a résztvevőket szállító buszok forgalmi engedélyeit, így a tervezett száz fő helyett csupán három-négy autóra való küldött tudott eljutni Komáromba. s nem hagyták megfélemlíteni magukat a többségi sajtó által sem, amely szabályos rágalomhadjáratott indított ellenük, következetesen elszakadási szándékokkal vádolva őket. A szlovák sajtó természetesen teljesen félreértette, vagy félre akarta érteni a szervezők politikai céljait. Nézzük például azt a maga módján egészen ötletes karikatúrát, amelyen a hazaérkező szlovák feleség rajtakapja a magyar férjet egy Irredenta nevű nővel az ágyban. „Ezt nevezed te együttélésnek?” – kérdezi felháborodva az asszony, Duray Miklós akkori pártjának a nevére utalva. Túl azon, hogy a magyar irredentizmus eleve nem létezhetne az előzmény, vagyis a szlovák irredentizmus nélkül, egyetlen többségi politikus (és karikaturista) sem volt hajlandó rámutatni a lényegre, miszerint Dél-Tirolban például nincsen elszakadási mozgalom – viszont volt egészen addig, míg Olaszország meg nem adta az ott élő osztrákoknak a területi autonómiát. (Az, hogy ehhez a sikerhez Ausztria szívós és bátor nemzetközi érdekképviselete is kellett, már egy külön tanulság.) A szlovák politikában nem volt meg a kellő empátia és intelligencia ahhoz, hogy ezt az egyszerű képletet felismerjék – a helyi magyar politikából pedig az a képesség/akarat hiányzott, hogy a nemzetközi, illetve hazai környezet egyre kedvezőbb fejleményeit felismerjék és kihasználják. Ez a pillanat a kilencvenes évek második felében érkezett el, amikor a Nyugat a közép-európai térség euroatlanti integrációjának felgyorsításáról döntött, de a régióra jellemző etnikai viszályok importálása nélkül – aminek jegyében a nagyhatalmak mindent megtettek, hogy közös nevezőre kényszerítsék a többségi és a magyar pártokat. Ez volt az az időszak, amikor nem az utóbbiaknak kellett kilincselni a kormányzati felkérésért, hanem az előbbiek számára volt íratlan parancs az RMDSZ és az MKP beemelése a hatalomba. A Felvidéken ezekre az ígéretes évekre esik a szlovákiai magyar többségű megye koncepciójának a kidolgozása, nyilvánosság elé vitele, majd az első Dzurinda-kormány alatt – egy csúnya koalíciós vita keretében, s immár Komárom szellemével ellentétesen – annak szégyenteljes feladása. A tárgyilagosság jegyében tegyük hozzá, hogy az MKP ebben az időben legalább az önálló állami magyar egyetem létrehozását elérte, szemben az RMDSZ-szel, amely képtelen volt a saját közössége javára fordítani a kivételes geopolitikai konjunktúrát. Ma a felvidéki magyar politikában sem a Komáromban megfogalmazott területi önrendelkezés, sem annak puhább változata, a magyar többségi déli megye nem szerepel a napirenden. Van helyette viszont nyolcmegyés közigazgatás, amelyben a magyarok sehol nem érik el a többséget, és vannak az észak-déli irányban meghúzott déli járások, amelyek területüket és népességüket tekintve sokszorosát teszik ki az északabbra fekvőknek, s aminek eredményeként ma Szlovákia 79 járásából mindössze kettő magyar többségű – miközben a magyarok az ország lakosságának mintegy tizedét adják. Ami napjainkban jó hír, hogy az anyaország már sokkal bőkezűbben támogatja anyagilag az elszakított magyar közösségeket, mint a kilencvenes és a kétezres években. Ez persze nem helyettesíti, mert nem is helyettesítheti az ambiciózus helyi politikát. Amint azonban e honlapon korábban is írtuk, időközben felnőtt egy olyan fiatal politikusi generáció, amely legalább települési szinten ki mer állni határozottan a magyar érdekekért. Meglátjuk, hogy ezek a politikusok később mennyire lesznek hajlandóak magasabb pozíciókban is képviselni az 1994-es Komárom szellemiségét. Rajtuk is múlik majd, hogy a harminc évvel ezelőtti találkozót egy későbbi nemzetpolitikai sikerszéria első lépéseként, vagy pedig romantikus, de elbukott próbálkozásként értékeli majd az utókor. Kovács Erik
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
