Faluja nevét műveivel írta fel irodalmunk térképére. A Heves vármegyei Szajla általa lett szellemi végvár. Költő- és írófiát megilleti: „a végek dicsérete” – az in laudem confiniorum.
korosiprogram
Írásom analóg idézet-antológia: gondolatgyűjtemény. Arisztotelész óta az analógia nagy tudomány. Jelentése: hasonló, valamivel bizonyos szempontból egyező, annak megfelelő. (A görög άνάλογος/analogosz jelentése: hasonarányú, hasonszerű.) Az antológia görögül virággyűjtést, virágszedést, virágcsokrot, virágfüzért jelent, átvitt értelemben: irodalmi szemelvényekből összeállított szöveggyűjtemény. (Anthosz: virág; legein (latin: lego) – gyűjt, szed. Latin megfelelője: florilégium.)
Oravecz Imre Kossuth-, József Attila- és Prima primissima-díjas író, költő, műfordító. Életének 82. évében, a kilencedik „évtized-hídon” lépked. Félszázada már, hogy kortárs irodalmunk egyik meghatározó személyisége. Életében és életművében különös jelentősége van a tér és idő, a lokális és globális történelmi, társadalmi koordinátarendszernek és benne a magyar parasztság sorstörténetének. Művei, magasság és mélység dimenziójában, sajátos, egyedi modalitást képviselnek. Róla szólva semmiféle teljességre sem törekedhetek. Az olvasás, az újraolvasás valóban fölfedezés, közelítés a lényeghez, miközben a szókratészi „nem tudás tudásában” egyre biztosabb vagyok.
Oravecz egri diák is volt. Hajnali négy órakor kelt. Szajláról átszállással buszozott Egerbe. Itt jött rá, hogy mennyivel kevesebbet tanultak ők a szajlai kisiskolában, mint egri diáktársaik Egerben. Dobó és Gárdonyi városában ismerte fel, hogy a német nyelvhez, beszédhez, kiejtéshez kiváló tehetsége van. Nem véletlen, hogy magyar és német szakot választott, és szerzett a debreceni egyetemen tanári diplomát.
Számára is fontosak a debreceni „érlelő diákévek”. Debrecen „Magyar Sion”, „kálvinista Róma”, „kis magyar Oxford”… A Kollégium falán emléktábla-felirat: „Egész Magyarországnak és Erdélységnek… világosító lámpása” Gulyás Pál ódát zeng szülővárosáról: „Körülötte népek viharja, nézett át bérces Biharba, nem védte falait bástya, torony, csak a hot, / Áros jármai játszva görögtek egész le Bizáncba, / hajcsárnépe Budán túljuta Bécs kapuján. / Hajtottak lovat, ökröt, mégis az égi körök közt / Méliusz lelke alél, ujjain egy falavél.” A cívis város művelődéstörténeti szerepét pedig így határozta meg: „Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő!”
Oravecz írói világára, kozmikus, hegy- és égkupolás világképére jellemző a „Világ világa, Virágnak virága” Weöres Sándor által költőien definiált, nyelvi és fogalmi csoda: „Tág a világ / mint az álom. / Mégis elfér / egy virágon.” Életművének koronája: A rög gyermekei regénytrilógia. Az Oravecz-család sorssá vált, a gyerekkorunkban még velünk élt, földutakon járó, paraszti múltat, eltűnőben lévő világát örökítette remekművekbe: Ondrok gödre, A kaliforniai fürj, Ókontri.
Többször is megjárta Amerikát, meglakta Párizst, Berlint, de mindig hazajött. Amerikában, olasz és francia földön is elismerést szerzett magának és a magyar literatúrának. Budapesten is élt és tanított, de ott sem maradt. Élhetne a világ számos országában, kis hazánk valamelyik jeles, nemes városában, mégis visszatért községrangúvá kinevezett szülőfalujába. Élete, írói hivatása sorsválasztás: elrendeltség. Visszahívta a szülőföld, a mátrai, szajlai anteuszi vonzerő. Faluja nevét műveivel írta fel irodalmunk térképére. A Heves vármegyei Szajla általa lett szellemi végvár. Költő- és írófiát megilleti: „a végek dicsérete” – az in laudem confiniorum.
Vajon mit érezhetett, amikor Nyugatról visszatérve, „disszidálással” vádolták? Amikor szilenciumra ítélték, pedig addig sem közölték? Gyanús volt a „modernsége”, a világnézete, gondolkodása, még a viselkedése is. Nem tetszett a „tilt”, „tűr” és „támogat” korifeusainak, hogy nyugati, európai és amerikai példákra, mintákra figyelt. Ideológiai veszélyt láttak abban, hogy „nyugatos”, „individualista”. Munkásságát „elefántcsonttorony–tiltakozás”-nak tartották.
A politika a pártosság, forradalmiság és népiség szocreál szellemében igyekezett a művészeteket, az irodalmat is, az ideológia szolgálólányává tenni. A hatalom árgus szemmel figyelte és figyeltette a szuverén egyéniségű alkotókat. Tartottak igaságaiktól, műveik hatásától. Fazekas Lúdas Matyija 1848-49 forradalmát és szabadságharcát készítette elő, amint a magyar írók pedig 1956-ot. Németh László szerint: „A dolgok rendje, hogy Bánk bán és Lúdas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak”
Jogos kérdés: a szilenciumok, letiltások, mellőzések, „parkoltatások” miért voltak annyira károsak? – Mert felfüggesztették, megszüntették a publikációs folyamatosságot, rendszerességet, amire minden írónak, különösen a fiatal alkotóknak, olyan szükségük van, mint a falat kenyérre. A letiltottak alkotópályájukat nem tudták úgy folytatni, ahogyan elképzelték, ahogyan tehetségükkel sáfárkodni szerettek volna. Oravecz hasonlót érezhetett, mint Egressy Béni, aki a halála évében, élete 37. esztendejében A Csalogány búcsúja című, megzenésített versében ezt írta: „Fáj a szívem fáj, majd megreped,
Maradnék én, de nem lehet, Repülnöm kell egy időre, Más világba, messze földre.”
A (lokál)patrióta hazaszeretet ragyogó világirodalmi és magyar géniuszai a nagy görög drámaírók: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész. Vergilius, Horatius, Dante, Goethe, Tolsztoj és sokan mások is (lokál)patrióták voltak. Kisfaludy szülőföld-vallomása valaha nemzeti műveltségünk alapismeretéhez tartozott: „Szülőföldem szép határa! Meglátlak e valahára?…” Petőfinek az Alföld, a Kiskunság jelentette az anteuszi talajt, hova szíve, lelke „Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott”. Az ihletadó anyaöl, anyaföld, anyanyelv, a tájhaza szeretete sirályröptű képzelettel ihlette: „Itt születtem én ezen a tájon…” Az Értől az óceánig jutó Adynak Érmindszent, az édesanyja volt a lélek szerinti vonzerő: „Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra. Hazajön a fiad…” Jelenkorunk egyik korparancsa, hogy egyik nemzeti létkérdésünkkel, az „Itt élned, halnod kell” imperatívuszával szembenézzünk.
Oravecz modernkori peregrinus vándorélete során megőrizte, gyarapította istenadta talentumát. Nála a „művészet és a tér”, a heideggeri „földút” (Das Landweg), „az út a nyelvhez” összetartozik. Meghallotta a szülőföld biztatásait. Mindig és mindenhonnan vissza- és hazatért. „Exegi monumentum…” – „ércnél maradandóbb emléket” állított példa- és mintaadó elődeinek. Amerikába kivándorolt és onnan visszatért, „amerikás” nagyapjának szellemi hagyatéka, a szó és a tett hitelességének példájával léleknyomot hagyott költővé-íróvá lett unokájában. Julien Benda, Babits, Németh László nyomán Oravecz az írástudók felelősségével vált gyökérkutatóvá.
Rá jellemző az Eötvös Kollégium jelmondata: „Szabadon szolgál a szellem”. Tudja: az irodalom nem a sűrűn változó kánonokban, „tudós” paradigmákban, hanem a művekben, az olvasók emlékezetében és szívében él. A szépirodalom gyönyörködtető, lélekerősítő szellemi táplálék. József Attila írta: „nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”. 1937 tavaszán-nyarán ezt is megírta: „A líra: logika; / de nem tudomány.”
Irodalmunk botanikus vonulata Janus Pannoniusszal kezdődik, az Egy dunántúli mandulafáról című epigrammával: „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!” (…) Fazekas Mihály botanikus és költő. A Lúdas Matyi szerzője a magyar növénytan úttörője is. Az irodalomnak és a kertészkedésnek szentelte idejét. Megfigyeléseit Diószegi Sámuellel közösen vetette papírra: Magyar Füvészkönyv. (1807) Baróti Szabó Dávid az Egy ledőlt diófához költője: „Mely, magas égnek szegezett fejeddel, Mint király, állasz vala társaid közt, Tégedet látlak, gyönyörű diófa, Mint király, állasz vala társaid közt, Tégedet látlak, gyönyörű diófa, Főldre terítve?” Botanikus poétáink közé tartozik: Petőfi, Arany, Tompa, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, amint Tóth Árpád, József Attila, Weöres, Nemes Nagy, Nagy László, és még számos kiváló költő – köztük Oravecz is.
Az első, a Héj című verskötetét 1972-ben sikerült „fényre bábáskodnia”. Könyve kimagaslóan jelentős hatást gyakorolt irodalmunkra. Pályanyitó verskötete az Oravecz-oeuvre-ben átmenetnek, átkötésnek bizonyult az Egy földterület növénytakarójának változása (1979) című verseskönyvhöz. A panta rhei (minden folyik), a világon minden mozgásban van, a változás alapelvét követi. A falusi, paraszti világ művészi természetrajzát adja. Kitáguló, polarizálódó költői világkép jellemző rá. Megjelenik benne az indián mitológia számos eleme, a hopi kultúra gazdag motívumrendszere és az amerikai utazások sok-sok emléke. Kettős, belső, szellemi-lelki és tér-időben megtett utazásain felhalmozódott emlékeit szépíróként hívja elő. A haikuk, prózaversek költői hangskáláján, a tárgyias leírások mellett, felerősödik a személyes jelenlét szólama. Az olvasó figyelmét a léttörvények fölismerésére, a kiteljesíthető életre, összhangban cselekvésre koncentrálja. A „milyen úton járjunk, melyik út az igazi?” kérdésre Oravecz válasza: az a jó út, amelyen a szó szakrális értelmében jól érezzük magunkat. Don Juannak, Carlos Castaneda yaqui indián tanítómesterének tanácsa: az a jó és helyes út, amelyiknek szíve van.
Oravecz költészete és prózája egyetemes érvényű példa a szemléleti egymásba-ágyazottságra, egymásba-fonódásra. Hívő ember, hisz az istenadta rendben, a szépség, jóság, igazság erejében, főképpen pedig a szeretet hatalmában. Egységes énkép, személyes integritás jellemzi, műveit pedig szakralitás/átragyogás. Szakralitás nélkül nem létezik valódi művészet, de valódi, emberhez méltó élet sem. Alkotásait búvópatakként hatja át a szakralitás.
Nem tematikusan, hanem úgy, ahogyan erről Ottlik, Weöres, Vas István, Czigány György és mások is beszélnek: mint a szarvas kívánkozása a forrás vízére. A szeretet legfőbb példaképe, az emberi személyiség ajándékozója: Jézus. Önmeghatározása: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” – „Ego sum Via, Veritas et Vita”. A jézusi parancs lényege az Isten- és emberszeretet jegyében: a „Kövess engem!”
Legnagyobb misztérium Isten és az Isten képére teremtett ember. Éppen ezért Oravecz műveiről szólva nem emberfogalomról beszélünk, hanem emberképről, az ember istenképiségéről. Az ember méltósága azért szent és sérthetetlen, mert Isten teremtménye. A magyar kultúra keresztény emberképét először a Halotti beszéd definiálta: „isa por és hamu vagyunk”.(’Ősi por – (istenpor) – és hamu vagyunk’. Vörösmartynál az ember „Ég és föld fia”. A szabadságharc leverése után pedig: „őrült sár”. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény.” Gárdonyi szerint az ember: „Agyagedénybe zárt isten-sugár”. Összecseng ezzel Charles de Faucauld meghatározása: „Mily értékes minden ember: még akkor is, ha csak egy szikrányi van is benne az isteni fényből.”
Gárdonyi híres megállapítása: „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” Az emberkép Móricznál: „Sárarany”… A „világárva” József Attila szerint: „Por és Istenpor vagyunk. A por a porral elkeveredik…” Pilinszky Apokrif című költeményében „Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van.” Nagy László kérdésbe rejtett meghatározása: „Mi vagyok én, ha e planéta / csak egy bevérzett margaréta! / Így is ember, se bölcs, se büszke, / égi, földi virágzás tükre.”
Babits közmondássá lett intelme: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Ha az ember a silánysághoz igazodik, megreked holtpontjain. Oraveczet tisztelet, megbecsülés illeti azért, mert ki mert állni elvei, emberi méltósága, költői rangja mellett. Nem hagyta veszni az igazságot. Az igazmondást sosem adja fel. A „Miért?”-re adott válasza: „nem fogadhattam el simogatást attól a kéztől, amely addig csak pofonokat adott.” Éppen ezért őrá Arany verses érvelése illik: „Ami benne fényes / Az irodalomé; / Ami benne kényes: / Egyedül magamé. / Másképpen: fénye, ragyogása… (ha van,) / Az irodalomé; / Gyanúsítása… (a’ van,) / Egymagamé.” Az „aranyos” válasz folytatása: „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.”
Nyelveket magas fokon ismerő, hajdani peregrinusok garabonciás utóda, a világjárt író, házában, kertjében „költőien lakozik”. „Gömbszerűen” érzékeli, látja, értelmezi a világot: az oikoszt és a bioszt is. A lakozás és a költés (poézis) igényét (Anspruch és Zuspruch) a tehetség kegyelméből, a nyelv erejétől kapta.
Ami a klasszikus szépség, jóság, igazság abszolút értékét illeti, érvként Schillert idézem: Was wir als Schönheit hier empfunden, Wird einst als Wahrheit uns entgegengehn” – ’Amit itt szépségnek érzünk, egy napon igazságként fog hozzánk jönni.’ A szépség harmóniaként értendő, egyensúlyi elemként is, amelyre korunknak óriási szüksége van. Korának korifeusait Petőfi így intette: „…a költő / Az istenség szent levele, (…) A költőket, ti magyarok, / Költőitek előtt, tinektek / Illő, hogy fejet hajtsatok.” (A magyar politikusokhoz. Pest, 1847. december.)
A mátrai táj hegy-völgy világán átragyog egy cseppnyi az alkotás/teremtés titokzatosságából. Izgalmas, sokrétű analógiát kínál Gárdonyi és Oravecz nyilvánvalósága (Offenbarkeit), léthelyzetük „titokzatossága” sorsrokonsága. A költők és írók a szavakat, a csöndet kegyelemből kapták. Félrevonulásuk legendáriumából sok félremagyarázás, koholmány származik. Gárdonyi is különösnek számított, amikor a fővárosból életre szólóan Egerbe költözött.
Kortársai közül sokan „egri remetének”, „titokzatosnak”, az egri „váraljai nép” egy része pedig „magának valónak”, „különcnek”, sőt „emberkerülőnek” tartotta. Kálnoky László a vádakra találó választ adott: „nyugalomra vágyott, / visszavonultan élt, és nem barátkozott senkivel / váralja lakói közül, amit kétségkívül / bölcsen cselekedett.” (Kálnoky László: Összegyűjtött versei. Osiris Kiadó, Bp., 2006. 393.)
Oravecz élettörténete is bizonyítja: az emberek sorsát, jellemét, döntéseit erősen meghatározza alaptermészetük, alkatuk és az a környezet, amelyben felnőnek, boldogulni akarnak. Világirodalmi és magyar példák sorjáznak. Sabinum Horatius szuburbán birtoka, lakóhelye volt. Boldogan vallotta: „Beatus ille qui procul negotiis — boldog az, aki távol él a világ zajától.” (Negotium: közügyek, kötelezettségek, ügyes-bajos dolgok.) Catullus Sirmionéról, lakhelyéről, a Garda-tó déli, legfestőibb településéről nagyszerű verseket szerzett. Shakespeare-nek Stratford-upon-Avon, Rousseau-nak Ermenonville, Goethének Weimar, Tolsztojnak Jasznaja Poljana, Kölcseynek Cseke, Aranynak Margitsziget, Madáchnak Sztregova, Gárdonyinak pedig Eger bizonyult „poétának való” lakhelynek. Németh Lászlót Sajkodra kísérletező hajlama és a magára mért „agydiétája” száműzte. A sajkodi kert, a kis- és nagyház csönddel töltötte meg a szívét. Sajkod az alkotáshoz szükséges szabadságot és időt biztosító otium és asylum volt a számára: nyugalom és menedék. Ezek az írók a „lélek csendességét” élték, a „független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat”. Nem voltak „remeték”, házuk, lakásuk alkotóműhely, szellemi kilátó volt, nem „remetelak”. Fontos volt számukra, hogy maguknak, maguk körül kialakítsanak olyan környezetet, amely saját szférájuk, erkölcsi dimenziójuk.
Az egyedüllét fizikai állapot, a magány szellemi, lelki elszigetelődés. Mindkettő leselkedő veszély a szellem emberére is. Oravecz, a hatszáz lelket számláló Szajlán – Gárdonyihoz és számos költő és írótársához hasonlóan, az izolációval megküzdve – dolgozott. A mátrai föld és a ráboruló ég között feszülő, öröklétet sugalló hegyi csendben – Nagy Gáspár szavával, „félelmen túli tartomány”-ban – megteremtette a mindent átható békesség, csendesség és nyugalom szigetét. Neki sikerült ablakot, sőt ajtót nyitni a világra, és mindkettőt nyitva is tartani.
Szajla családi, közösségi hagyatékát ő tette élő-eleven örökséggé. A költő faluja. a szellemi-lelki megérés színtere, a csend a lelki feltöltődés, az alkotásra vágyás, gondolatébresztés termékeny élményvilága. A Mátra-vidék múltja, népi öröksége, sokrétű, gazdag népdalkincset őriz. A zenében a világ titka él. Ezen a hegy-völgy tájon „környeskörül” Kodály Mátrai képek világa tárul elénk. „Ködellik a Mátra”, „Vidrócki híres nyája” hegyen-völgyön, unisono, basszusban „csörög-morog” a Mátrában.
A parasztság, általában a földműves nép évszázadokon át fontos nemzetmegtartó erő volt. Babits joggal hangsúlyozza: a nemzet lelki közösség: „Egy nyelv, mely gondolkodásunkat hasonlóvá tette; ugyanazon mesék, (…) ugyanazon történet, melyet tanultunk (…) Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkbe fölgyülemlett.” Konklúziója: „Nemzet: a kultúra”. József Attila meghatározása: „A nemzet: közös ihlet.” Németh László szerint: a nemzet legfontosabb sorskérdése – a megmaradás. Ezért legfőbb célkitűzése az „emelkedő nemzet”, amely közös vállalkozás.
Csoóri Sándor, Galyatetőn fogant versében, a mátrai harmóniában megidézi az itt üdülő, pihenve is alkotó Kodály Zoltánt: „A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten / túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett…” Körülötte „fűsuhogás és mátrai szél” Legfontosabb üzenete: „Látva lássatok / és ráismerjetek elhagyott földetekre.”
Hitfogyatkozásos, már-már hitehagyott, Mammon és profit uralta, egyre bomlottabb korunkban az isteni-természeti értékrend összezavarodott! Oravecz életművének kozmoszában határozott világ- és értékrend érvényesül. Remekül komponált műveiben fontos a forma. Sine qua non az esztétikum minősége, de a szellemi, lelki tartalom is. Mutatis mutandis, valami hasonló elmélyültséget érzünk, mint amiről Nádasi Alfonz – Kodály munkatársa és lelki atyja – ír a Hegyi éjszakák alkotójáról: „A Mester a hegyeket is bevonta liturgiájába… Kozmikus méretekben akarta az egész világot hangzóvá tenni. Szinte belefülelt a naplementébe, ha valamelyik hegy tetején voltunk. Ahogy elcsendesedett a világ, és hanyatlott a nap, annál zengőbb lett ő belül. Lefelé jövet, az élmény befejeztével szólalt meg: „Micsoda harmóniák! Így imádkozik a természet!”
Oravecz életre szóló, földet és eget együtt szemlélő gyerek- és ifjúkori élményei a téeszesítés előtti paraszti létben és életformában születtek. A teremtett világ, az élőlények, az emberek, a természet – fák, virágok, állatok, madarak stb. – szeretetének óriási közösségalkotó ereje van. Elődeinek emléke bölcs tanulságként, emberi sorsként, és nem csupán témaként kíséri szépírói útját. A földművelés és mindenféle művelés, műveltség – a szó etimológiáját tekintve is – azonos eredetű. Kezdetben volt az agricultura, s ebből származik minden másfajta cultura. (A németben a Bauen földművelést és építést is jelent, Heideggernél főleg művelést.)
Az ember előbb a földet tanulta megművelni, aztán ennek mintájára önmagát és embertársait kezdte formálni, fejleszteni, tökéletesíteni. A veszélyekkel teli természet növény- és állatvilágot életadóvá alakította, az ember életmentőjévé tette. Ennek analógiájára az emberek a beszéd és írás módjait, a jeleket, tapasztalatokat arra használták, hogy tudást, szépséget, tudományt és művészeteket, műveltséget örökítsék tovább.
Vergilius Georgiconja, amint Cicero velős állítása is argumentum: „Semmi sem jobb, semmi sem méltóbb a szabad emberhez, mint a földművelés.” – Nihil melius nihil homine libero dignius, quam agricultura.” Gyönyörű, létfontosságú a földdel való foglalkozás. A parasztember a lelkével is érezte, hogy milyen közel áll egymáshoz a természetbe ágyazott, földműves teremtő erő és a panoráma-horizontú, ég felé tekintő, távlatos gondolkodás. A nép- és parasztábrázolás Jókai, Mikszáth, Gárdonyi és Móricz nyomvonalán mutat a népiek irányába… Bibó István a népi írókról szólva általános jellemzőként emeli ki a „népiek” oligarchikus jellegű hatalmi struktúrákkal való szembenállását. „Patriarkális földközeliség” jellemezte őket, amely „megérti és megérteti magát a földhöz kötöttekkel, az egyén megbecsülni tudása ott, ahol mások csak a paraszttípust látják.” (A jobbágy eredetileg a társadalom jobbik részét jelentette. Szomorú, hogy a paraszt kifejezés nálunk ma is szitokszó.)
Reymont Parasztok című, Nobel-díjas regényének, a benne ábrázolt falunak az organikus világa önmagában teljes és zárt. Szereplői, figurái, karakterei a Móricz, Tamási, Illyés műveiből ismerős alakokat idéznek a magyar olvasó irodalmi emlékezetében. Szerb Antal szerint a regényt „utolérhetetlen egyetemessége teszi nemzetek fölötti, közös irodalmi értékké. A homéroszi terjedelmű, irodalmi értékét tekintve is óriási regény átfogja a paraszti életforma teljességét. Bemutatja a köznapokat, ünnepeket, szerelmet, szenvedélyt, munkát, még a népi vallásosságot és misztikát is. A falusi élet kerete az élet örök rendje: az évszakok váltakozása, melyet a szerző a természeti jelenségek csodálatos költőiségű nyelven az olvasó elé tárt képeivel jelenít meg.
Kortárs irodalmunkból hiányzik a valóságfeltáró szociográfia, a filmszakmából a dokumentumfilm. Eötvösnek, Jókainak, Mikszáthnak, Gárdonyinak, Tömörkénynek, Illyésnek, Tamásinak, Fekete Istvánnak és más íróknak is volt faluképük. Gárdonyi Mikszáthnak ajánlotta a Figurák előszaváért, a neki igen kedves és önjellemző írását: Az én falum (1898) életkép-novellafüzérét. Úgy látta, a falunak nincs is igazi regénye. A parasztok a mezei szorgalom példaképei, sorsuk századok óta egyforma, a végük mindnek egy fakereszt a temetőben. A főbb színhelyek: a falu, az iskola, a templom, a kocsma. Gárdonyi azt vallotta: „Szeretem nézni a szántóvető embert a munkájában. Az ősembert látom benne, aki még anyjának érzi a földet.”
Aki azt akarja tudni, mi minden különbség van a földutakon múltban járó népi íróink alkotásai és a világnyelveken tájékozódó Oravecz Imre művei között, az gondoljon a szajlai író magyarságot és európaiságot együtt látó és értelmező, orbitális világképpel, szemlélettel megalkotott óriásművére. Aligha véletlen, hogy Kós Károly Régi Kalotaszeg című könyvéről Szentimrei Jenő a Debreceni Szemle 1928. évi 6. számában ezt írta: „nem Párizs irányában kellene keresni az új utakat, hanem önmagunkban, befelé, a nép felé”. Oravecz Párizs, Amerika, Berlin felé kereste és megtalálta az utakat, meg a csillagot is, amely már Tamásit, Faludyt és is hazavezette.
Csupán a tipológiai párhuzam kedvéért is érdemes megemlíteni néhányat a népi írók legismertebb szociográfiái közül: Illyés Gyula: Puszták népe.; Somogyi Imre: Kertmagyarország felé; Veres Péter: Számadás, Az Alföld parasztsága, Falusi krónika; Darvas József: Egy parasztcsalád története; Erdei Ferenc: Futóhomok; Kodolányi János: Süllyedő világ; Szabó Zoltán: Tardi helyzet; Cifra nyomorúság. Kovács Imre: Néma forradalom; Féja Géza: Viharsarok; Tamási Áron: Szülőföldem; Nagy István: Külváros; Sinka István: A fekete bojtár vallomásai; Erdélyi József: Emlék. Városi szociográfia-szociológia, orvos-alkattani vizsgálat eredménye Németh László: A Medve utcai polgári. Veres Péter művei: Az Alföld parasztsága (szociográfia, 1936) Számadás (önéletrajz, 1937); Mit ér az ember, ha magyar? (1940); Gyepsor (elbeszélések, versek, 1940); Falusi krónika (falurajz, 1941.); (tanulmányok, 1941.); Parasztsors – magyarsors (tanulmány, 1943.)
Oravecznek rendkívül fontos a genius loci, az anteuszi talaj. Alapigazság: nem szabad izolálódni. Thomas Merton: „No man is an island…” – „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” (Sőtér István ford.)
Éppen ezért jogos a kérdés: Oravecz miért kötődik ennyire Szajlához? Mit jelent neki a szülő- és lakófaluja? Válasza határozott, konkrét és világos: „Borzasztóan egyszerű a dolog: itt tudtam építkezni.” ,,Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja életemnek, ahol álmomban is kiismerem magam. A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet. Számomra ez a hely a képzelet kiapadhatatlannak tetsző forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk.” („A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Jn 3, 8-9) Az alkotói magány olyan érték, amely a személyiség lényegéhez tartozik. A személyiség addig teljes, amíg őrzi saját benső titkát és magányát, amelyet nem oszthat meg senkivel.
1998-ban jelent meg a szociografikus igényű Halászóember. Az egykor-volt Szajlát feltérképező költői szintézis alcíme: ,,töredékek egy regényhez”. Oravecz eleven kapcsolatot létesít korábbi lírája és az új regényfolyama között. Műveit a kritikusok, irodalomtörténészek közel félévszázada erőteljesen fürkészik, „dekonstruálják” is. Nyilvánvaló, nem tudtak, nem tudnak vele mit kezdeni. Új, megfontolt számvetésre, új irodalomértésre, elmélyült újraértékelésre lesz szükség. Alkotásainak megértéséhez szükséges a távlat, az érlelő idő. Jelenkorunk nemzeti létkérdései közé tartozik: mi lesz a magyar falvakkal? Amint Gárdonyi Az öreg tekintetes című, szinte jövőbelátó remekműve, Oravecz művei is továbbgondolásra késztetnek. Mi lesz a Vidék-Magyarország jövőjével?
Hol van az a sok gondoskodó, ápoló kéz, idősotthon, elfekvő kórház, amely befogadja az elöregedő népességet?
Jánosi Zoltán irodalomértelmezése egyetemes horizonton a mitológiától, a „bartóki modellig”, az általa alkotott „indián kánonig” tekinti át a magyar literatúra történetét. (Vö.: J. Z.: Antigoné gyűrűi. Kézjegyek Kreón árnyékára. Magyar Napló Kiadó, Bp. 2022.) Látókörébe vonja a Kárpát-medence, Közép- és Kelet-Európa, Európa és a nagyvilág peremhelyzetben élő, fogyatkozó – szinte kihalásra ítélt – kis népeinek, kisebbségeinek (minoritates) a kultúráját, szellemi-lelki, irodalmi hagyatékát. (Jánosi Zoltán az „indián kánon”-ról tartotta székfoglaló előadását a Magyar Művészeti Akadémián.) Az „indián kánon” lényege: távol a kultúra, az irodalom centrumaitól is születhetnek és kibontakozhatnak jelentős tehetségek a kis és kisebbségi népeknél is. A centrumtól távol, peremhelyzetben élők is képesek tehetségük kiteljesítésére, világraszóló alkotásokra is.
A „bartóki modell” és az „indián kánon” jegyében hangsúlyozza: „ugyanazt az egymás mélységeibe fogódzó kulturális és történeti összeforrottságot s az e közös alapból kinövő civilizációs fellépési igényt fejezi ki, mint Latin-Amerika folklóron felvirágzó regényirodalma s egyes alkotóinak teoretikusan meghatározó elvei is.” Németh Lászlót, a „Minőség forradalma” és a Tejtestvérek (1932) esszé íróját idézi: „Itt élünk egy sorsközösségben.” „Kelet-Európa népköltészete aránytalanul különb a nyugatinál.” A Most, punte, silta (1940) esszében folytatódik a „tejtestvérek” gondolat: „Mint a föld mélyében letiport őserdőben a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-Atlantiszokban a prehisztória melege, kultúrában ez: óriási tartalék és jövő. Keleten van miből, csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban ezek a lelki önkormányzatok megőriztek. Németh az elsők között hívta fel a figyelmet, nagy hatást kiváltva, a „bartóki modell”-re mint különböző művészeti ágakban megvalósítható alkotói módszerre.
Már a Magyar építészet (1943), majd a Magyar műhely 1956) s egyéb tanulmányaiban is értőn taglalja ezt trouvaille értékű felismerést. A „bartóki modell” nem egy elszigetelt, sajátosan magyar kulturális modell, hanem szervesen illeszkedik abba a XX. századi egyetemes tendenciába, melynek során az ezen kulturális nyomvonalon haladó alkotó az „archaikus és primitív kultúrák szellemi erőforrásait az ember történeti létének axiomatikus elvi [zenei] és poétikai tapasztalataiként nyitja meg a világkultúrának
Jánosi Bartók mellé odaállítja Kodályt, Manuel de Fallát, Sztravinszkijt „orosz” korszakában, Hacsaturjánt, Janá Ŕeket, Vaughan Williamst. Az Európa peremén élő, Európán kívüli, főként a Latin-Amerikában „felizzó” irodalmakra s néhány jól ismert alkotóra utalhatunk: Yeats, García Lorca, Jeszenyin, Nicolas Guillén, Amado, József Attila, Lucian Blaga, Sadoveanu, Asturias, Carpentier, Márquez stb. Jauss a Száz év magányról állapítja meg: „Macondo belső terében a szakrális időt… mitikus események reprezentálják…” „A civilizáció a maga bíráival, vasútjával, banánültetvényeivel az idillikus létet is eléri és tönkreteszi.” „Nem sejtett borzalmakkal üt azonban vissza az ellenséges természet elfeledett hatalma: az iparosodás gazdasági csodájára ősvilági katasztrófák következnek; amely az elrothadt Macondót a föld színével teszi egyenlővé…”
Oravecz életművének csodálatos szépírói kozmoszában kivételes jelentőségű a Hopik könyve. A hopik az egyik legismertebb bennszülött indián törzs. Az amerikai, őslakó indiánok mitológiájának, közösségi kultúrájának megismerése, sorsuk megértése Oravecz alkotópályáján fordulópontot jelent. Mai székhelyük a Grand Canyontól száz kilométerre fekvő Hotevilla: a „szuverén” hopi nemzet központja. A hopikról a Homa Jánosnak adott interjúban ezt vallja:„Rajtuk keresztül fedeztem fel tulajdon igazi szellemi, lelki, erkölcsi hátteremet, a magyar paraszti osztályt és kultúráját.” Egy új, tágabb, világnagy horizontot tár elénk: megőrzésre érdemes, élményekből született, az eltűnt idők nyomában meglelt, örök emlékeket.
Oravecz csűrbegyűjtő számvetésének legújabb opusza: az Alkonynapló. Valójában jegyzetfüzér-napló. Műfajára a próza és líra szimbiózisa jellemző. Létfaggató írója a Mindenségben, állandóságban, az évszak- és napszakváltó, folytonos változásban, születésben, újulásban és elmúlásban gondolkodik. Címlapján fehér kócsag látható. A hófehér gémfélék legnagyobb képviselőjének régies neve: nemes kócsag, a magyar természetvédelem címermadara. Ez a vonuló vándormadár a telet Dél-Európában és Afrikában tölti. Tőlünk szeptember végén, október elején indul útnak… Az Őszi kérdés naplójegyzete az író önmagával folytatott, tényeket rögzítő dialogizálásának mintapéldája. A tényszavak mögötti az átmenetiség, a távozás és visszatérés, az elmúlás és a megmaradás lélekszorító létdilemmája rejtőzik: „Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?”
A feladatra lélekben is meg kell érni. Oravecz a múló időben megérett a naplóírásra. Lélekben is rákészült. Számára nem a külsődleges jelek a fontosak, hanem a szellemi-lelki tartalom: a pontos, szabatos fogalmazás, önkifejezés. Látvány mögé tekintő szemmel, figyelemmel, külső és belső valóság tényeinek, felismeréseinek, a létezés teljességének, gondolati-érzelmi tárházát hozta létre. Naplója az időskor mindennapjainak a szépírói megörökítése. Jogos megállapítás: hangoltságában, őszinteségében, egyenes, tiszta beszédében, mintha Márai és Kertész naplóit idézné, és a Távozó fa továbbírása lenne – „őszikés” modalitásban. Mintha azt üzenné: 82 év még nem az aggkor, talán csak a küszöbe. Az idős kor morózus, sok gonddal, bajjal jár, de nagyon örüljön, aki megéri!
Emberi, szellemi képességünk és erkölcsi kötelességünk az emlékezés. Oravecz a Hioszi Tatiosszal, az emberszeretet filozófusával együtt vallja az emlékezet jelentőségét: „Amire nem emlékszünk, már nem a miénk…” Műveltségére, tájékozottságára a holtig tanulás magas igényszintje jellemző. A holtig tanulás ma már mindenkinek kitűzött célja lehet. Ma már korigény a „Semper paratus doceri” – ’Mindig készen lenni, hogy másoktól tanuljunk’. Értelmét veszítette a „költő születik vagy azzá lesz?” Kérdés. Oravecz példája mutatja: poeta nascitur et fit. – a költő születik és lesz.
Tradícióink élni segítő kincsek, létfontosságú, lelkierőt adó hatótényezők. Nemzeti hagyományaink régmúlt életek tanulságos erőforrásai. A közösségi szokásokká, például dalokká stb. vált élmények, emlékek örömöt, áldásos derűt ajándékoznak a közösség tagjainak. Az utódok őrzik, kutatják, lehetőségük szerint megörökítik a népi kultúra értékeit. Kedélyvidámító tradícióinkat nemcsak emlékezetünk, hanem a szívünk is őrzi.
Főképpen Szávai János révén sokat tudunk a napló műfajáról, a színeváltozásairól is. Arisztotelész Poétikájától kezdve, a műfajokkal foglalkozó értekezések a prioritásokat és az irodalom határait is kijelölték. Megnevezték azt is, hogy egy-egy írás meddig irodalom, és mettől fogva már nem-irodalom. A domináns műfaj valaha a tragédia volt, később a líra a német romantikától Heideggerig, aztán a regény, a XIX. századtól egészen Ricœurig.
Stendhal így fogalmazott meg a naplóval kapcsolatban: a szerző milyen műfajban és módon gondolja megismerni saját magát és a világot? A napló műfaja sokáig csak segédeszköz volt, kiadása szóba sem került. André Gide hozta a fordulatot, 1909-ben a Journal sans date (Keltezetlen napló) c. könyvével. Naplószövegeit hasonlóan javítgatta, mint szépírói szövegeit. Naplója az Összes művei kiadásában (1932) egyenrangúként kapott helyet regényei, színművei és esszéi között. Az önéletírásban a fikció bája az igazi vonzerő, a naplóban az igazság. Coleridge szerint az olvasó a konvenció szerint fikciót vár, willing suspension of disbelief-et, a hitetlenség önkéntes felfüggesztését.
A fiktív alkotások, emlékiratok, naplók, önéletírások olyan szövegek, amelyektől a megtörténtek elbeszélését várjuk. A művelt olvasó, már természetességgel helyezi egymás mellé a két műfajt, a regényt és a naplót. Nyilvánvaló, hogy másképpen kell olvasni, értelmezni, értékelni Márai, Anne Frank, Radnóti Miklós, Witold Gombrowicz naplóját, vagy Kertész Imre Gályanaplóját. Thomas Mann is közreadta a Doktor Faustus keletkezéstörténetét. Gombrowicz dilemmája: „fáraszt ez az őszintétlen őszinteség. Mert kinek is írok? Ha csak magamnak, akkor miért publikálom? És ha olvasóknak, akkor miért teszek úgy, mintha saját magammal dialogizálnék?
Szávai János jogosan hangsúlyozza, Kertész naplói főleg műhelynaplók: a Gályanapló a Sorstalanságé, a Mentés másként a Felszámolásé. Az írói napló szövege kettős elvárásnak tesz eleget: igyekszik magát autentikusnak mutatni, másrészt a szerzőnek muszáj önmaga maradnia. Az írói napló inkább a szerző fiktív szövegeivel rokonítható. Az aktualitás dominál olyan íróknál, mint Thomas Mann vagy Illyés, Márai, Gombrowicz és Kertész naplóíróként is próbál műgonddal formát adni naplójának.
Vergilius szerint: „meminisse iuvabit…” – „emlékezni jó lesz…” Jó emlékezni az 1980-ban megjelent Hevesi útrahívás című antológiára is. Abba a Heves megyei fiatalok művészeti antológiája alcímű – fekete-fehér fotókkal illusztrált – könyvbe Oravecz Imre és Utassy József is bekerült. Halmai Istváné a fő érdem. (Olyan szerény volt, hogy a nevét sem tüntette fel a kiadványon.) Jóakaratú emberekkel összefogva elértük, hogy az antológiában az alig „megtűrt”, de példa- és mintaadó két csúcs-poéta, Oravecz és Utassy versei is megjelenhessenek. (Jómagam utószót, „kritikus jó barátként” értékelő esszét írtam. A többi néma csend – The rest is silence. Hamlet, V. 2.)
Oravecz nem a senkiföldjén, hanem a jelenvalólétben, a magyar és egyetemes tér-időben, „just-in-time” (’éppen) időben’) él, gondolkodik és munkálkodik. Az időmetaforák tanulságos bölcsmondások: „A múlt emlék, / A jövő titok. / A jelen ajándék.” Az idő perdöntő, a változás örök: minden változó és múlandó. Az emlékek feledésbe merülnek, ha nem rögzítik őket. Márai szerint: „Az idő mindig felel arra, amit a pillanat nem tud”. Petőfi ismert idő-metaforája: „Az idő igaz, ’s eldönti ami nem az.”
Stílusos, időszembesítő meghatározás Kung Fu Panda nagyszerű mondása. Eredetileg angolul fogalmazta meg. Valójában Eleanor Rooseveltől, Franklin D. Roosevelt elnök feleségétől kölcsönözte: „A tegnap történelem, a holnap rejtély, a mai nap ajándék, ezért hívjuk jelennek.” – „Yesterday is history, tomorrow is mystery, today is a gift – that’s why we call it present.” (Angol nyelvi különlegesség: a present mint melléknév, annyit tesz: jelen, de főnévként használva, a jelentése: ajándék.)
Oravecz is szembesül a babitsi kérdéssel: „Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? / / Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?” Az emlékállításon túl legfőbb célja hasonló ahhoz, amit Szabó Lőrinc, a Tücsökzene költője ír a Táj épül, omlik szonettben: „hogy értsem magam s hogy megértsetek: örök véget és örök kezdetet.”
Emberi, nemzeti önismeretünk, azonosságtudatunk, tisztánlátásunk megőrzésében is jelentősek Oravecz szépírói alkotásai. Azok közé az írók közé tartozik, akik tudják: szellemi, lelki és anyagi örökségünket, amint a szeretet, az igazságosság igényét, követelményét is, csak úgy őrizhetjük meg, ha továbbadjuk. Erőt ad a hit a Szóban, a jánosi Logoszban. Nem a „látva lássanak” motiválja, hanem az emberi létezés át- és megélése, maradandó érvényű, művészi megörökítése.
Oravecz is „különös hírmondó”. A babitsi „versenyt az esztendőkkel” időszakát éli. Ami pedig a kritikai véleményeket illeti, Kant szerint Minden ítélet ízlésítélet. (Geschmacksurteil – ízlésítélet, ízléselemzés.) Máraival vallom: „Ne az író történjen meg, hanem a műve”. Végül „Elcsitulnak a szertelen indulatok, / düheinket felfalja a föld: / s az utódok lemérik: / hány grammot nyomnak mázsás pöreink.” (Benjámin László) Az ő számára Szajla „Hortus conclusus”: a végkövetkeztetések, összegezések, kertje. Életének mátrai csöndje arra szolgál, hogy lehetőségei szerint mindent csűrbe gyűjtsön. Műveivel, ember- és világképével, a szakrális és a profán világ ontológiai egylényegűségéről tett tanúságot. Ennek értelmében végszóként idézem Ibsen Peer Gyntjének mindenkire érvényes végszavát, a Gomböntő hangján, a ház mögül: „Végső keresztút! Látod-e Peer? Ott majd kiderül, ki vesztes, ki nyer?”
Cs. Varga István
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
