Idén megemlékezünk arról, hogy százhuszonöt évvel ezelőtt, 1899. március 13-án született, és ötvenöt éve, 1969. augusztus 10-én adta vissza lelkét Teremtőjének a magyar prózairodalom világirodalmi rangú alkotója, Kodolányi János.
Rajnai László (1924–2001) hatalmas műveltségű esszéista, kritikus és irodalomtörténész volt. Antimarxista világszemlélete és kemény társadalomkritikája miatt a szocializmusban évtizedekre a perifériára szorult. Kora ifjúságától kezdve foglalkoztatta Kodolányi János személye és munkássága. Tizenhat éves korában olvasta a Julianus barát című regényét, ami lenyűgözte. A negyvenes évek közepén a Sorsunk egyik pécsi irodalmi estjén személyesen is megismerkedik az íróval, színpadi megjelenése, előadása szintén rajongással tölti el. Rajnai monográfiát írt Vörösmarty Mihályról, e könyvének kiadását halála előtt egy évvel még megérhette. Kodolányiról írt monográfiájának 1956-ban befejezett első része azonban csak 2002-ben láthatott napvilágot. Az 1961–1962-ben írt második rész pedig csupán 2019-ben. A Pro Pannonia Kiadói Alapítvány gondozásában együtt jelent meg a két rész.
A monográfia elő felében Rajnai Kodolányi János életét és munkásságát mutatja be, az 1950-es évek közepéig. Részletesen szól az író családi körülményeiről, kiemelve: Kodolányi kamaszkorától kezdve szenvedélyesen küzdött az apjával: önmagát akarta legyőzni benne, saját rossz tulajdonságain akart felülemelkedni. „A Kodolányi család Lear király családja: az kapcsolja őket együvé, ami másokat szétválaszt: a brutális türelmetlenség, a maró gúny, a féltékeny gyanakvás, a paroxizmusig fokozódó dacosság, a függetlenség szertelen indulata, akár halálig tartó boldogtalanság árán. Értelmük kegyetlen, érzelmeik önösek. Rajongani tudnak, megbocsátani nem. Királyi fajta, de sárkányfogvetemény. Micsoda tűzben kell izzania, hevülnie ennek a vasnál keményebb, hajlíthatatlan akaratnak, ennek a nemes-nemtelen anyagnak, hogy egy kivételes sors formáltassék belőle? A teremtő szenvedés, a gyötrelmes alkotás tüzében.”
Rajnai kiemeli: a vajszlói gyermekkor, a nép közelsége, vonzalma mindenhez, ami népi, természetes, igaz, jó, egyszerű és örök, egész életében erkölcsi támaszt, menedékhelyet, megújhodást, vigasztalást és reménységet jelent Kodolányi számára. Nem fogadja nagy örömmel szülei döntését, hogy Pécsett kell folytatnia iskolai tanulmányait. Iskoláival soha nem volt szerencséje. Lázadónak született, „mert ő képviselte az igazi rendet. Később is szálka volt minden hatalom szemében, mert sohasem tudott egyetérteni semmiféle »renddel és rendszerrel«.” Már az iskolapadban sem. Lelki szenvedései mellett testi gyötrelmek is kínozzák, már egészen fiatal korában kiderült, hogy Achilles-ín-zsugorodása van, édesanyjától örökölte. Megoperálják, de a műtét nem hoz teljes gyógyulást, sőt, ettől kezdve egész életében kénytelen bottal járni. Rajnai tényként szögezi le: az ifjú Kodolányi nem roppan össze ettől, számára ez „teher volt, nem csapás. Egy nehézséggel, akadállyal, megpróbáltatással több, de nem volt végzetes. Más embert talán elkeserített, sötét lelki szakadékokba taszított volna, ő azonban mindezt legyőzte. Erősebb volt”.
A monográfia szerzője részletesen elemzi Kodolányi és az apja közötti, feszültséggel, ellentétekkel súlyosan terhelt kapcsolatot. „Ami a fiúban embertelen kínok árán magasabb rendű létet, célt és értelmet nyer, minden szenvedés, bűn, gyász, tapasztalat és fájdalom, az az apában megreked, visszaszorul, értelmetlenné, céltalanná, terméketlenné válik. Nem magasztosul föl, hanem lezüllik, romboló erővé lesz, belülről sebez, és végül belülről öl. A fiú számára van megváltás, az apa számára nincs, a fiú önzése megbocsáttatik, mert nem egyetlen ember önzése, hanem az egész emberiség kiált benne szabadítótért, mert ő mindenki helyett beszél, és mindenkiért van. Az apa sohasem jut el a kegyelem állapotába, mert nincs benne szeretet, megértés, még legközelebbi rokona iránt sem, önzése valódi önzés, csak magáért való.”
A fiatal Kodolányi János határtalan elszántságot és bizalmat érez magában. Így jellemzi magát: „Romantikus vagyok, romantikus korom legvadabb idejét élem, könyörtelen erővel török homályos céljaim felé, kegyetlen vagyok mindenkihez, magamhoz is, ha fogcsikorgatva tapasztalom gyöngeségemet.” Egy különösen kétségbeesett pillanatában öngyilkosságot kísérel meg, ám a maga felé fordított pisztoly nem dördül el. Leírja, hogyan hatott ez rá: „Különös erővel szabadul föl bennem a romantika hegyen-völgyön átröpítő hatalma akkor, amikor a templomkertben elkövetem öngyilkossági kísérletemet. A megdöbbentő érzés, hogy felsőbb hatalmak törvénye alatt állok, mérhetetlenül megnöveli a magamba vetett bizalmat, a biztonság érzését. Ettől fogva tudom, hogy máglyákon mehetnék át mezítláb, hogy semmi veszély nem foghat rajtam, nem érhet el bosszú, elemi csapás, betegség, halál, míg el nem végzem küldetésemet, hogy nemcsak mindent ki kell bírnom, de ki is bírok mindent… Ettől fogva bízom oly konokul ösztöneimben, figyelek belső hangjaimra, s követem őket vakon, gondolkozás, aggodalom, félelem nélkül.”
Mélyrehatóan elemezve Kodolányi János monumentális művészetét, Rajnai hangsúlyozza: képzeletét „roppant” erővel ragadták meg a régi, ősi kultúrák „csodálatos” eseményei és a belőlük kirajzolódó „lenyűgöző” távlatok. „Lelki szemei előtt fölragyogott és megelevenült egy olyan világ, mely a mi mostani világunknál hasonlíthatatlanul nagyszerűbb, gazdagabb és műveltebb volt. Azok az emberek sokkal, de sokkal többet tudtak a Világegyetem és az élet nagy titkairól; ezeknek a titkoknak feltárása, megértése és művészi interpretálása bizonyára a legigényesebb feladat, melyre a mai író vállalkozhatik.”
Kodolányi erre vállalkozott. A Gilgames-eposz, az evangéliumok, az Ótestamentum több ezer éves kultúrák „roppant, nagy részben kiaknázatlan, sőt felfedezetlen kincseit kínálták néki tárgy gyanánt, s ő belemerült ezekbe a csodálatos témákba, visszaszületett a legendás múltba, hogy igazolja a legendák és mítoszok történelmi valóságát, s a számtalan régi, elfeledett, de örök igazságból a mai tudomány, művészet és intuíció segítségével megalkotta a mai ember számára a legkorszerűbb műveket, melyet korunk világirodalma felmutathat”. A tetralógia néven ismert négy, világirodalmi színvonalú regény: Vízöntő (más kiadásokban Vízözön), 1948, Én vagyok, 1951, Az égő csipkebokor I–II., 1957, Új ég, új föld, 1958. Rajnai szerint ezekben a regényeposzokban Kodolányi, mint mindig, elsősorban önmagáról írt, a saját problémáit, törekvéseit, a maga igazságát öltöztette a nagy korok és a halhatatlan hősök változatos formáiba. „Egy hitetlenségbe, gyilkos háborúba, zűrzavarba és sátáni gyűlölködésbe hulló emberiségnek megmutatta az első, az eredeti, az egyetlen és örökkévaló igazságot: meghirdette a nagy visszatérést az élet forrásához, az Ős-kinyilatkoztatáshoz, a Szent Szellem szolgálatához.” Az Örök Testamentum ihletői a mítoszok és a hagyomány, anyaga pedig az örök emberi élet. Ezek a művek a „Teljességet” kívánják nyújtani, ezért kereteik között helyet foglal a vallás, a tudomány, a politika, a történelem és a mítoszmagyarázat is. „Valóságos irodalom, több annál: olyan korban, mely mindent profanizál, ez a magas rendű élet Bibliája.”
Rajnai László megállapítja: Kodolányi, mint minden nagy korforduló reprezentatív alkotója, a transzcendencia és a humánum koordinátáinak metszőpontjában áll. „Virtuálisan, de nagyrészt gyakorlatban is birtokolja az örök tudás és a korszerű tudás leglényegesebb elemeit. Ismeri és érti a nagy törvényeket, meg tudja látni a korszerűben az örököt, megvan benne az a képesség, hogy megint egybekösse az Eget a Földdel.” Kodolányi sohasem tűrte a hazugságot, „hitet, igazságot, célt követelt” az emberektől és a történelemtől, s műveiben és életében is példát adott az igazságos életre. Minden fontos munkájában, s különösen az Örök Testamentumban szimbolikus jelentőségű a hős jelképes vagy valóságos kivonulása ebből a romlott világból egy tisztább, magasabb rendű világba, egy távoli, igazi hazába, az „Ígéret Földjére”. „Az emberiség valamikor a Paradicsomban élt, és el fog jönni az idő, amikor ismét a Paradicsom lesz az ő lakása. Az ember – minden ember – feladata, hogy tudatosítsa magában ezt a rendeltetését, eszerint éljen és tanítson másokat.” Aki erre az útra lépett, a „Nagy Zarándokúton” jár. Az új kor: a Nagy Zarándokút, melynek végét egyelőre még nem látjuk, de már tudjuk, hová vezet. Aki nyitott szemmel lép erre az útra, a látó önérzetével mondhatja az „Isteni Költő”, Dante Alighieri csodálatos sorait:
„(…) második ország kerül íme szóra,
ahol kitisztul az emberi szellem
s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója.”
(Isteni színjáték, Purgatórium, I. 4–6., ford. Babits Mihály)
A monográfia második részében Rajnai László a Kodolányi Jánossal való kapcsolatának történetét írja le. Az író kezdetben rendkívül elismerően szól az akkor huszonnyolc éves fiatalember irodalmi, kritikusi felkészültségéről, emberi magatartásáról, nyelv- és stílusérzékenységéről, megítélése szerint a kortárs irodalomban hamarosan a legjobbak között lesz a helye. „Ama kevés fiatalok közé tartozik, akik tudnak gondolkodni s van képzelőerejük” – írja barátjának, Várkonyi Nándornak, aki bemutatta neki Rajnait. „Ebben a fiúban nem szabad csalódnunk, Öregem. Ha kifejlődik – s nagyon gyorsan fejlődik –, egyike lesz legjobb esztétikusainknak és kritikusainknak. (…) az is nagyon jólesik nekem, hogy tiszta, egyenletes, harmonikus, egyszerű fogalmazásra törekszik, igyekszik elkerülni a stílushibákat, becsüli a nyelvet, ha hibára figyelmeztetik, nem orrol meg.”
Rajnai többször is meglátogatja az írót Balatonakarattyán, megélve a „feledhetetlen barátság, az eszményi kapcsolat” óráit, majd a barátság kihűlésének jeleit érzékelve. Rajnai szerint 1953 őszétől tapasztalható kapcsolatuk megromlása, miután Kodolányi nem kapta meg tőle és Várkonyitól a kellő együttérzést azért, mert a szocialista rendszer nem méltányolta megfelelően munkásságát. Amikor aztán 1956 márciusában Rajnai elküldi neki a róla szóló monográfiájának kéziratát, Kodolányinál „az elfogultság, a sértettség szülte vád hangja váltja fel” a korábbi elismerő szavakat. Szerinte Rajnait alkati hibái megakadályozták abban, hogy jó könyvet írjon róla. A műből hiányzik a lendület, „stílusa lapos, nagyképű, sznob kommersz-stílus”, hemzseg a tárgyi tévedésektől, a hibáktól, s a szerző nem ismeri az evangéliumot, de az akkori kor irodalmát sem. Nemcsak Rajnai, hanem a jó barát, Várkonyi Nándor is elmarasztalásban részesül, mert „Rajnainak helyesel, őt támogatja”, s nem hívta fel, nem mondta el neki a könyv hibáit.
Kodolányi János soha többé nem állt szóba Rajnai Lászlóval, leveleire sem válaszolt. Amikor azonban 1963-ban Rajnai kritikát írt róla a Jelenkorban, szép dedikációval megküldte neki A vas fiainak új kiadását, 1966-ban pedig a Vízözönt.
Rajnai egész életében hurcolta magával a keserves, fájó élményt, ami Kodolányi részéről érte, s amelynek okait csak találgathatjuk. Ennek ellenére egész életében hű maradt hozzá. Az író 1969. augusztus 10-én bekövetkezett halálakor Rajnai az angol rádió szavait idézte a Kodolányi halhatatlanságára utaló feljegyzésében: „Tűzben égő ember ment el. Ez a pár szó szép és igaz. Ez a tűz viszont – a Szellem tüze, a Kozmikus Láng – nem alszik ki soha.”
Fotó: PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár; Pro Pannonia Kiadói Alapítvány
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
