Bármekkora is az örömünk, hogy a magyar választópolgárok vasárnap bölcsen döntöttek, az ellenzéki Mohács gondolkodóba ejti az embert. Miniszterelnök-jelöltjük utolsó alakítását látva a műjégpálya pocsolyái közt tétován ácsorgó, csalódott emberek előtt, sokan szinte megsajnálták ezt a bohócot. Miféle gerinctelen banda az, amely a vesztes csata után elbújik, és azonnal a bűnbakot keresi? Ennél nagyobb kérdés, hogy ilyen mértékű bukta után van-e még esély Magyarországon egy tisztességes ellenzék kialakulására?
A kétely azért is helyénvaló, mert már a választási vereség estéjén elhangzott egy elemző szájából, hogy Gyurcsánynak valóban össze kell gyúrnia és ütőképessé tennie a szétszóródott ellenzéket, s a tákolmányból egy közös pártot összehoznia, ha még egyszer labdába akar rúgni.
Ezzel a megállapítással csak egy aprócska gond van: ez az ember már ne rugdosson semmilyen labdát! Sem az országházban, sem a vidéki grundon (ahová egyébként sem sűrűn teszi ki a lábát budai villájának fedezékéből). Ha már nincs sem bátorság, sem akarat a túloldalon, hogy a budai pasaként viselkedő Gyurcsányt végre elzavarják a közéletből, neki magának kellene felfognia, hogy az idők – de legalábbis egy emberélet – végezetéig nem lehet az Apró-villából irányítani a magyar ellenzéket.
A szemkilövő talán abban reménykedik, hogy az idő múlásával egyre kopik az emlékezet, és az ifjabb generációk számára már nem lesz olyan visszataszító a 2006-os infernóban kicsúcsosodott kormányzási módszer, mint azok számára, akik azt megélték. Ez a remény azonban csalóka, a nemzeti emlékezet ugyanis kényes dolog. Hiába a rengeteg vagyon, a masszív agymosás, a romkocsmák füstjében születő dalocskák, a nemzetet ócsároló mantra, ahogyan a magyar nép nem felejti 1848-at, Trianont, 1956-ot, úgy a saját népét kardlapoztató miniszterelnök sem bízhat a jótékony feledés csodájában. A magyar nép igazságérzetét vérig sérti, hogy ez a szeszkazán – ahelyett, hogy egy priccsen töprengene a sors kanyarulatain – naponta a szemébe röhög. Ennek az embernek a bűnei annyira beleégtek a profiljába, hogy azt nem lehet letörölni trükkös nagyotmondásokkal és állandó parlamenti gyűlöletszítással.
Ha a Nagykörúton belüli pasalikban élő liberálisok szeretnék „megváltani a világot” és összebrüsztölni egy „új Magyarországot” (Bródy János: Lesz még Magyar Köztársaság), mindenekelőtt meg kellene érteniük a magyar nép lélektanát, és fel kellene fogniuk, hogy a parlamenti többség nem csak hatalomtechnikai hókuszpókusz. A nemzet vezetése nem azonos a nemzet fölötti uralkodással. A magyar néplélekkel pedig nem lehet elfogadtatni az idegen érdekek előtti hajbókolást, mert a történelem sokszor bizonyította, hogy azt a magyarok gyomra egyszerűen nem veszi be. Többek közt ezért is állnak értetlenül nyugaton a magyarországi negyedik kétharmad előtt.
A kérdés persze továbbra is fennáll: szükség van-e egyáltalán baloldalra Magyarországon, ha annak feladatát átvette a nemzeti-konzervatív kormány? Valamikor régen, a Független Kisgazdapárt kimúlásakor azt találta mondani valaki, hogy a magyarországi politikai élet akkor lesz egészséges, ha a politikai pártok a társadalom minden rétegét képesek lesznek lefedni.
Legyen a liberálisoknak liberális, a mezőgazdászoknak kisgazda, a munkásságnak szociáldemokrata, a híveknek keresztény pártjuk. Ez a mai világban persze képtelenségnek tűnhet, hiszen ma már nincsenek a régi értelemben vett osztályok és rétegek, a társadalom szövete a végletekig leegyszerűsödött.
Nem szívesen lennék a magyar liberális baloldal fogadatlan ügyvédje, de ahelyett, hogy azt méricskélik, merre lejt a pálya, inkább sürgősen Gyurcsánytalanítsanak, mert ővele a büdös életben nem fognak nyerni. Legfeljebb a Nagykörúton belül. Addig egymást fogják hitegetni, hátba szúrni, tülekedni a koncért.
Mert nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a szedett-vedett társaság valójában nem is akart kormányváltást, csak néhány hiéna marakodott a koncon, és egy-egy parlamenti mandátumért folyt véres verekedés. Fletó pedig a mentelmi joga fölött poharazva röhögött a markába.
Amíg így lesz, a Nagy Blankák, a VV Zsoltik, a Fluor Tomik és a Kertész Ákosok elrepülnek Magyarországról, mint a vadludak, pedig nemrég még a Békemenet elleni tiltakozásul Blanka, az aktivista „Húzzatok a p…ba” feliratú táblát lóbált. Most ő fog elhúzni, szegénykém. Bevallom, a legutóbbi kivételével nem ismerem ezeket az embereket, és nem is érdekel, kik ezek, ahogyan az sem, ki hova szárnyal. A többség számára van olyan értékes a szülőföld, hogy nem azon agyal, Rómába menjen-e, vagy Torontóba.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
