Jelen írás dr Warren Farrell: Miért nem értik a nők, amit a férfiak nem mondanak ki, avagy ki védi meg a férfiakat? c. könyve alapján íródott. (Kossuth, 2012) Az adatok amerikaiak, de elgondolkodtatók hazánkra vetítve is, hiszen azonos kultúrkörhöz tartozunk. Korábbi részei a cikksorozatnak itt, itt és itt olvasható.
Nem a nők sérülnek meg többször?
Noha a nők gyakrabban használnak fegyvert illetve okoznak komolyabb sérüléseket a férfiaknak, a megkérdezett férfiak 1,9 % – a ill. a nők 2,3 % -a mondta, hogy orvoshoz fordult a partnere okozta sérülés miatt.
Nos, a férfiak ritkábban járnak orvoshoz, ezért az okozott sérülések nagyságát ebben mérni félrevezető. A nők kétszer gyakrabban fordulnak orvoshoz a sérüléseik miatt, míg a férfiak csak sokkal súlyosabb sérülések miatt mennek el. Ráadásul ilyenkor is sportbalesetre hivatkoznak. Az orvosok pedig elhiszik ezt – miért is ne, a férfiak durván sportolnak.
Nos, az orvosokat nem képezték ki rá, hogy keresztkérdéseket tegyenek fel a “sportbaleseteket” illetően. A nőknek fel szoktak már tenni ilyen kérdéseket – velük kapcsolatban ki vannak okosítva. Ez a feminista nyomás hatása – a férfiak hallgatása nem teremtett ilyen nyomást.
A tudat, hogy a férfiak erősebbek, adja meg az engedélyt a nőknek, hogy erősebben üssenek, vagy fegyvert használjanak. Ez a gyerekekre is igaz. A fiúk kétszer gyakrabban sérülnek meg a lányokhoz hasonlítva, ha anyjuk megüti őket.
Ne feledjük el, hogy az “én sérülésem nagyobb, mint a tiéd” hozzáállás megakadályozza a valódi kommunikációt. Ha tudni akarjuk, hogy ki mennyire sérült meg, akkor specifikus kérdéseket kell feltennünk: “Felszakadt a bőre? Befeketedett a szeme körül? Vérzett? Lettek zúzódásai? Karmolások? Stb.”
De megint csak: a sérülések hasonlítgatása aligha vezet előre!
Nem önvédelemből ütnek a nők?
Nézzük egy mindkét nemet megkérdező kutatás mire jutott:
Magyarázat: A százalékok a nemek válaszainak átlagát jelentik. Mindkét nem beszámolt a saját, ill. a partner által kezdeményezett erőszakról. Mindkét nem kb 10%-al becsülte alá a saját kezdeményezte erőszakot a partner beszámolójához képest.
Forrás: K. Daniel O’Leary, Julian Barling, Ileana Arias, Alan Rosenbaum, Jean Malone, Andrea Tyree: “Prevalance and Stability of Phisycal Agression Between Spouses. Longitudinális vizsgálat.
“Journal of Consulting and Clinical Psychology”, 57. évfolyam, 2. szám, 1989. 263-265 oldal
Ma már sok tanulmány igazolja, hogy a nők ütnek gyakrabban először, és követnek el súlyos erőszakot anélkül, hogy a férjük visszaütne.
Nem azt halljuk, hogy ha egy nő megöli a férjét, azt önvédelemből teszi? De igen. Ám amikor dr Coramae Richey Mann ellenőrizte ezt, úgy találta, hogy ez csak az esetek 10 % – ban volt igaz. Egy nő önvédelemre hivatkozik, ha megöli a férjét, de pl. akkor is, ha álmában öli meg, vagy a férje tolószékes volt. Egyszerűen csak megfélemlítésre kell hivatkoznia a bíróságon a feministák által kreált “tanult tehetetlenségi védekezés” alapján. Csak hát a halott férfi nagyon is halott, és nem tud védekezni, hogy mi is történt.
Amikor viszont a férfiak hivatkoznak önvédelemre, ezt még az ügyvédjük sem hiszi el nekik. Pl. Steve Murray ügyvéd egy tévéműsorban szűkölőknek nevezte a férfiakat, akiket erőszak elkövetése miatt védett, hogy azt mondják: “ő ütött először”. Ha egy férfi önvédelemre hivatkozik, akkor úgy tartják, hogy rinyál.
Lehet, hogy a férfiak elleni erőszakról szóló híradásokat cenzúrázták, és ezért nem tudunk róluk?
A cenzúra kettős: közvetett és közvetlen.
Közvetlen cenzúra: Suzanne Steinmetz – t, miután közzétette a “Megvert férfi szindróma” című művét, egyik, a Delaware Egyetemen tartott előadásán bombával fenyegették meg. Otthon felhívta egy nő, hogy valami történni fog a gyerekeivel, ha nem hagy fel kutatásai ismertetésével. Ezenkívül megpróbálták a karrierjét lerombolni. Megkeresték a női tudományok tanszékét és az előléptetése ellen agitáltak ott, ahol alkalmazásban állt.
Richard Gelles, aki Suzanne Steinmetzcel és Murray Strausszal együtt e tanulmányok úttörője volt, elmondta, hogy Straust csak ritkán hívták meg a kapcsolati erőszakról szóló konferenciákra, és ott sem tudta elmondani a mondandóját, mert bekiabálásokkal és füttyel zavarták meg, míg ki nem vezették a teremből. Bár számos tudományos társaság vezető tisztségére jelölték, azóta egyszer sem választották meg.
Közvetett cenzúra: Richard Gelles szerette volna bemutatni a kapcsolati erőszakot feminista és nem feminista szempontból. A választott feminista tudós beleegyezett, de csak míg meg nem tudta, hogy más nézőpontok is fognak szerepelni a könyvben. Ezután közölte, hogy nem bocsátja rendelkezésre az írásait, de azt is elintézi, hogy senki más feminista ne működjön Gellesszel együtt.
Kanadában az University of Aberta egyik tanulmánya arról számolt be, hogy a férfiak 12 % – a válik a felesége áldozatává, és a nők 11 % – a a férjéé, de csak a nőkről szóló adatot közölték. Earl Silverman megszerezte az adatokat évekkel később, de ő sem publikálhatta.
Egy másik kutatás azt tárta fel, hogy a párkapcsolatban élő nők 46 % – a és a férfiak 18 % – a követett el a párja ellen fizikai erőszakot. A férfiak 18 % – át azonnal közzétették, de a nők 46 % – át nem, sőt a Canadian Journal of Sociology hasábjain azt is letagadták, hogy kutatták volna a női elkövetés gyakoriságát.
Valójában az USA alkalmazta ezt a cenzúrát először. 1979 – ben Louis Harris és társai a Kentucky Nőbizottság megbízásából kutatást végeztek a kapcsolati erőszakról. A nőket ért bántalmazás adatai nyilvánosak lettek, míg a férfiakéi nem. R.L McNeely erről így beszél: Ha közzéteszem az adatokat, rögtön megvonják a támogatásomat.
Ezért mennek így a dolgok.
Igazak a következő statisztikák?
Az ilyen és ehhez hasonló főcímek megnehezítik, hogy a valóságról pontos képet kapjunk:
A nők 50 % – a átélte a testi bántalmazás borzalmait.
A világ női egy emberként szólalnak fel a bántalmazás ellen
Igazak ezek az állítások? Igen. Csak a férfiak tapasztalatairól nem szólnak egy szót sem. A százalékok igazak, csak még nagyobb arányban a férfiakra is! De a férfiak nem emelik fel a szavukat, mint a nők, ők a csendes bántalmazottak. Megerősödik az a vélemény, hogy a férfiak az elkövetők és alig hisszük el, hogy ők is lehetnek bántalmazottak.
Nos, akik találkoztak a kapcsolati erőszakot mindkét nemre lebontva elemző kutatásokkal, azt találták, hogy a szociálpolitikát nem kell megváltoztatni – az kedvezzen továbbra is egyoldalúan a nőknek. Feltételezték, hogy a nők, mint csoport, nehezebben lépnek ki a házasságból, ezért kitettebbek az erőszaknak. Figyelmen kívül hagyták azokat az adatokat, melyek szerint a válások 60%-át a nők kezdeményezik, ha gyerekes nőkről van szó, akkor pedig a 65%-át.
És azt az eredményt is figyelmen kívül hagyták, hogy a bántalmazott férfiak szintén nehezen lépnek ki a házasságból, mert tudják, hogy a gyerekeket a nők kapják, és egyrészt szeretnének kapcsolatban maradni velük, (betoldás tőlem) másrészt félnek, hogy a gyerekek is bántalmazást szenvednek majd.
Az erőszak a patriarchátus eredménye? (Egy rövid videó arról, hogy létezik-e még a nyugati típusú demokráciákban – pl. hazánkban – a patriarchátus.)
Tény: Azok a leszbikusok, akik korábban férfiakkal is voltak 35 % – uk tapasztalt agressziót bármely korábbi férfipartnerétől, és 45 % – uk csak a mostani női partnerétől.
Tény: Amikor leszbikus és heteroszexuális nőknek ugyanazokat a kérdéseket tették fel (a kor, rassz, iskolázottság és a társadalmi státusz egyeztetésével) a heteroszexuális nők 9 % – a állította, hogy partnere, akivel randevúzott megerőszakolta, a leszbikusok 7 % – a mondta ugyanezt partnernőjéről. Statisztikailag a különbség nem releváns.
Az erőszak az erő vagy az erőtlenség eredménye?
A feministák szerint a férfiak azért agresszívak a nőkkel szemben, mert úgy vélik, előjogaik vannak.
Valójában azonban a nők, ha bántalmaznak olykor az erő, olykor az erőtlenség pozíciójában vannak. Van úgy, hogy mindkettőt egyszerre tapasztalják. Ha férfiak bántalmaznak, sokkal valószínűbb, hogy az erőtlenség pozíciójában vannak.
A bántalmazás során az erőtlenséget próbálják meg egy pillanatnyi fellángolással ellensúlyozni. Kompenzálnak.
Farrell magyarázata – a nőkkel kezdi.
Az idős nők négyszer gyakrabban bántalmazzák a férjüket, mint fordítva. Sokszor a férfi az idősebb, és felesége gondja, hogy mindkettejükről gondoskodjon. A feleség sokkal jobb erőben van, és sokkal inkább bántalmazza férjét, mint fordítva. Kétségtelenül ő is érzi, hogy nincsen ereje mindkettejük ellátásához.
Egy bizonyított új kutatás szerint mely a gyerekbántalmazásokról készült, az anyák 58% – a, míg az apák 16 % – a bántalmazta gyermekét, együtt pedig 13 % – ban tették ezt.
Háromféleképpen értelmezhetjük ezt: az anyák így gyakorolnak hatalmat gyermekeik felett, így fejezik ki tehetetlenségüket, vagy mindkettő.
Miért van az, hogy a nők inkább bántalmazzák a tehetetlen férfiakat, míg a férfiak inkább védik és segítik a tehetetlen nőket?
A nők ilyenkor úgy látják a férfiakat, mint akik már nem képesek ellátni az ő védelmüket, és az ösztöneik azt sugallják, hogy szabaduljanak meg az ilyen férfitól. Évezredeken át a védelemre képes férfiakkal házasodtak össze a nők, képesek kiszűrni, melyikük képtelen erre. A bántalmazásuk ösztönös: ha a férfi tehetetlen, a nő is annak érzi magát.
Tehát a nők esetében az erő és az erőtlenség ill. ezek kombinációja okozta az erőszakot.
Nézzük a férfiakat! Az Amerikai Pszichiátriai Társaság hivatalos lapja a Journal of Consulting and Clinilcal Psychology 1977 – ben azt találta, hogy a férfiak által elkövetett erőszak inkább a tehetetlenség érzéséből születik. Kísérői közt a munkanélküliség, az alacsony iskolai végzettség, alacsony szociális támogatás, drogok, személyiségzavarok és depresszió található. Ezek a tehetetlenség indikátorai.
A férfiak nagyobb fizikai ereje miatt úgy tűnik, hogy az erőszak oka ez. Valójában a férfiak a nők védelmében használják erejüket, s nem ellenük. Amikor ez az erő összeroskad, akkor valószínű, hogy a férfi erőszakos lesz egy nővel szemben.
Ha a férfiak azt tanulták, hogy “sohase üss meg nőket” akkor miért bántalmazzák mégis őket?
Ha egy férfi támadva érzi magát a párja által, akkor védekezni kezd az ellen, akit védenie kellene. A feleség lassan elveszíti női státuszát. A védelmező ösztön erejét veszíti, a férfi tudathasadásos állapotba kerül: védelmez és védekezik. Viszont amikor a férfi védelmező ösztöne gyengül, akkor a nő szeretete is gyengül: egy irracionális félelem veszi át a helyét – ezzel próbál a nő védekezni.
Még egy konfliktus keletkezik ilyenkor: ha a férfi nem üt vissza, beáll az a helyzet, hogy a nő pedig lenézi azt a férfit, akit csak úgy odébb tud lökni. Néha provokálja a férfit, hogy feltüzelje azt az erőt és szenvedélyt, amit még mindig többre tart, mint a szétesettséget.
Olyan tekervényes tánc indul be ilyenkor, ami mellett mély hiba csak az egyik oldalt vádolni bármivel.
folyt köv.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
