Hogy mennyire újul, változik, romlik vagy kopik a nyelv, hogy régi szépséges szavak elfelejtődnek, közmondások, szólások veszítik értelmüket, rossznak hitt vagy csak új kifejezések, idegen szavak, rövidítések jönnek divatba, hogy a tájnyelv, a tájnyelvi csodás szavak is valahol lemorzsolódnak, és így tovább, ilyesmikről csevegtek nemrég egy tévéműsorban.
Meg arról, hogy lassan már nem is tudunk beszélgetni rendesen, kiment a divatból, hiszen a tévés vitaműsorokban is egymás szavába vágva hangoskodnak a partnerek. Sok esetben nem is vita, hanem egymás sértegetése folyik. S nagy teret hódított magának egy szomorú jelenség, jött a majdénmegmondomatutit a fészbukon. Meg a gyalázkodás, az ordenáré szavakkal való szitkozódás. Levelet sem írunk, SMS-ekben közöljük a fontosat, de akkor is alaposan lerövidítjük a szavakat, ez a módi. Mintha sietnénk, rohannánk valahová. Hová is?
Ekkor jutottak eszembe a címben említettek. A diákkoromiak. Amikor sok tanító, oktató alkalmazta ezeket fenyítésként, így akarván demonstrálni fensőbbségét. Mit mondjak? Nem sikerült nekik. Ma már alig emlékszem rájuk. Ám nagy szeretettel azokra, akik elfogadtak olyannak, amilyen voltam, beszélgettek velem, könyvet adtak kölcsön, akár meg is dorgáltak, ha kellett.
Szinte dicsőség volt a delikvensnek, ha tanítás után az osztályban kellett maradnia, hogy bepótolja a le nem írt leckét, csukesz lett. A rosszalkodásért meg packa járt, ami jobb esetben tíz suhintás favonalzóval a tenyérre. A körmös jobban fájt, mert az öt ujjat kellett összeszorítani, úgy húzták rá az ütést. S húzták elegen. Ja, a legutálatosabb meg az volt, hogy leírod ötvenszer, hogy óra alatt nem beszélgetek, leírod százszor, hogy nem verekszem, leírod kétszázszor, hogy nem szemetelek a folyosón. Leírtuk, néha más-más írással, tollal, mert beszerveztük a haverokat is, de azt már nem figyelték, csak az énmegbüntethetlek volt a fontos.
Azt gondolom, rossz gyerek nincs, mitől is lenne rossz, legfeljebb csak odafigyelést, beszélgetést, mesélést, útmutatást szeretne, azt is gondolom, hogy ma is vannak pedagógusi büntetések, másak, de nem biztos, hogy jobbak a régieknél.
Abban a nyelvészeti műsorban nem esett szó a tévébemondók, a műsorvezetők igen sokszor gyalázatos kiejtéséről, hangsúlyozásáról, pedig, pedig… Néha a hajam szála is égnek áll, ha összeolvasnak szavakat, nem tartanak szünetet, ahol épp kellene, még véletlenül sem a jelzőt hangsúlyozzák, néha egészen más értelmet kap a mondat, amit felolvasnak, elhadarnak. Szinte felüdülés, ha valahol komótosan, lassan, ízesen beszélnek meg történeteket, mesélnek a régiek.
A városban bandukolva spekulálok a csukeszen, a packán meg a körmösön, önkritikusan elgondolkodom a beszéden, a beszélgetésen, amikor hirtelen (ha más mondja, nem hiszem el – de, elhiszem): libasorban mennek a luxusautóig. Elöl a morcos, fapofás apa, mögötte a morcos, fapofás anya a morcos, de nyakláncos, nagyon ápolt kutyával a karján, mögöttük az iskolatáskás gyerek bánatosan, bumfordian, lehet, hogy álmos, vagy izgul egy mai órától, lehet, hogy a vajas kenyérnek jobban örülne, mint a tízóraira kapott büfés pénznek, vagy más egyéb, beülnek az autóba. Morcos anya a morcos apa mellé a kutyával, a gyerek hátul lógatja a fejét. Lehetett volna humoros a látvány, ha nem lett volna inkább drámai. Ez a gyerek még be se ment az iskolába. Még csak az otthoni ingerek érték, de az is lehet, hogy elfogadta a kutyát az anyja ölében, így volt idomítva. Ő. A gyerek. Még az is lehet, hogy inkább lenne ma csukesz, kapna packát, körmöst akár, de csak egyszer, egyetlenegyszer anya hátra ülne, mellé, őmellé…
Legalább az iskoláig beszélgetnének.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
