Társadalmi párbeszédet indított a Magyar Közösség Pártja, melyet annak egyik munkacsoportja, a Nemzetstratégiai Bizottság dolgozott ki. A konzultáció lényege, hogy a jelenleg eluralkodott hangzavarban kikérjék a felvidéki magyarok véleményét közös dolgainkról, s mindenkinek teret nyerhessen az álláspontja, aki csak meg szeretné azt osztani. Ez ugyanis a kommunikáció elemi alapja.
A kezdeményezés legfontosabb indítéka, hogy nyilvánvalóvá tegye a felvidéki magyar választópolgárok akaratát arra vonatkozóan, hogy milyen irányba is haladjon a politikumunk. Ugyanis fontos mérföldkőhöz érkezett a felvidéki magyar politika, hogy eldöntse a jövőben együtt, külön, összefogva vagy szétszórva folyjon az érdekérvényesítés tájainkon.
Intuíciók és sejtésekre alapozva politikai irányt szabni viszont olyan, mintha fotelpolitikusokra bíznánk a kormányzást.
Ráadásul a helyes irány megtalálása ellen súlytalan, önmaguk által felkent politikai aspiránsok szirénhangjai is igyekeznek eltéríteni közösségünket. Persze, szigorúan a tudomány, igaz annak káoszelmélete jegyében.
Ez egyébként nem új keletű problematikája a felvidéki magyar politikának.
Holott a társadalomtudomány manapság annyi lehetőséget kínál a többségi vélemények halmazosítására és megjelenítésére, csak élni kell ezen eszközökkel. Ilyen például a közvélemény-kutatás, melyre a szóban forgó kezdeményezés is támaszkodni kíván.
A nép ily módon való kikérdezése ugyanakkor nem mindenki tetszését nyerte el kies tájainkon. Legfőképpen azokét nem, akik parányi hangos kisebbségként érdekeltek a zűrzavaros helyzet és az azt körülövező lármazaj fenntartásában. Régi trükk ugyanis kezdő puccsolóknak a zavarosban halászás. Mivelhogy minél jobban eluralkodik a káosz, minél hangosabb a lármazaj, egyes szerencselovagok annál könnyebben tudnak surranó pályán előrefurakodni.
A szóban forgó társadalmi konzultáció kapcsán is rögtön napvilágot láttak a különböző fanyalgások: nem jók a kérdések, rossz az időzítés, elhibázott a forma, miért nem így, miért nem amúgy. Persze, a fölényeskedő kioktatás mellett az észt is kiosztották „tekintetes uramék” egyből, hogy mit és hogyan kéne csinálni, s miért nem kérték meg az ő zsenialitásukat.
Ez a fajta tudálékosság leginkább a magyarországi ellenzék retorikájára emlékeztethet minket, akinek vezérfonala, hogy mindig pont az ellenkezőjét harsogják és követeljék, mint amit a kormány tesz. Ebben az sem zavarja meg őket, ha rendszerint teljes következetlenségekbe és önellentmondásokba bonyolódnak.
A konzultációra ráadásul ezért is van szükség, jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy a több mint egy évtizedig hadilábon álló két párt, az MKP és a Híd végre hajlandó elásni a csatabárdot, a teljes felvidéki egységet viszont épp azon mikrotömörülések igyekeznek minden erejükkel (hála Istennek ez nem túl méretes) meggátolni, akik önmagukat meghazudtolva, a választókat pedig szánt szándékkal megtévesztve biggyesztették nevükbe az egység és az összefogás címszavát.
A régóta megosztottságban szenvedő felvidéki magyarság elérkezett viszont egy olyan mérföldkőhöz, hogy végre egy cél és egy akarat vezérelje, mint Wass Albert versében. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a közös hangunk mindig is többszólamú lesz, de törekednünk kell rá, hogy összhatását tekintve értékelhető legyen a kórusmű.
Vigasztaljon a tudat, hogy a Jelenések Könyvében is mielőtt beköszönt Új Jeruzsálem eljövetele a hét pecsét feltörésével az apokalipszis lovasai is megjelennek, a végkifejlet mégsem az ő diadaluk által ölt formát.
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
