Szeptember 18-án a Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya a legutóbbi, eddigi leghosszabb külföldi látogatását, az Indonéziába, Pápua Új-Guineába, Kelet-Timorba és Szingapúrba tett apostoli útját idézte fel.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma az Ázsiában és Óceániában tett apostoli utamról fogok beszélni. Azért hívják apostoli útnak, mert ez nem egy turisztikai utazás.
Ez nagyon szép!
VI. Pál volt az első pápa, aki 1970-ben a felkelő nap felé repült, és hosszasan látogatta a Fülöp-szigeteket és Ausztráliát, de megállt több ázsiai országban és Szamoa szigetén is. Emlékezetes út volt! Szent XXIII. János volt az első pápa, aki elhagyta a Vatikánt, vonattal ment Assisibe; aztán VI. Pál ment erre a látogatásra: emlékezetes út volt! Ebben is igyekeztem követni a példáját, de mivel néhány évvel előbbre járok nála, négy országra szorítkoztam: Indonéziára, Pápua Új-Guineára, Kelet-Timorra és Szingapúrra.
Az első gondolat, ami ez után az út után spontán módon megszületik bennem, hogy az Egyházról való gondolkodásunk még mindig túlságosan Európa-központú, vagy ahogy mondják, „nyugatias”. A valóságban azonban az Egyház sokkal nagyobb, sokkal nagyobb, mint Róma és Európa, sokkal nagyobb és – mondhatom – sokkal élőbb ezekben az országokban. Meghatódva tapasztaltam meg ezt, amikor találkoztam az ottani közösségekkel, amikor meghallgattam a papok, a szerzetesnővérek, a világi hívők, különösen a katekéták tanúságtételét – a katekéták azok, akik végzik az evangelizációt.
Indonéziában a keresztények körülbelül 10%-át, a katolikusok 3%-át teszik ki a lakosságnak. Kisebbségben vannak. De amivel találkoztam, az egy élénk, dinamikus Egyház, mely képes megélni és továbbadni az evangéliumot egy olyan országban, amelynek nagyon nemes kultúrája van, amely törekszik a sokféleség harmonizálására, ugyanakkor a világon a legnagyobb muszlim jelenléttel rendelkezik. Abban a környezetben megerősítést kaptam arról, hogy az együttérzés az az út, amelyen a keresztényeknek lehet és kell járniuk, hogy tanúságot tegyenek a megváltó Krisztusról, s egyben találkozzanak a nagy vallási és kulturális hagyományokkal.
Ami az együttérzést illeti, ne feledkezzünk meg az Úr három jellemzőjéről: közelség, irgalom és együttérzés. Isten közel van, Isten irgalmas, Isten együttérző. Ha egy keresztényben nincs együttérzés, akkor mihaszna.
Ezek a szavak olyanok, mint egy híd, mint az az alagút, amely összeköti a jakartai székesegyházat Ázsia legnagyobb mecsetjével. Ott azt láttam, hogy a testvériség a jövő, a testvériség a válasz az embertelenségre, a gyűlölet, a háború, sőt a szektásság ördögi cselszövésére. Ott van testvériség!
Egy misszionáriusi, kifelé forduló Egyház szépségét találtam Pápua Új-Guineában, ezen a Csendes-óceán végtelenségébe nyúló szigetcsoporton.
Nem egyformaságot hoz létre a Szentlélek, hanem szimfóniát, harmóniát, ő a harmónia „védnöke”, a harmónia vezetője. Ott különösképpen a misszionáriusok és a katekéták voltak a főszereplők, ahogyan mai is. Örömmel töltötte el a szívemet, hogy találkozhattam a mai misszionáriusokkal és katekétákkal. Meghatódva hallgattam a fiatalok énekeit és zenéjét: új jövőt láttam bennük, törzsi erőszak, függőségek, ideológiai és gazdasági gyarmatosítás nélküli jövőt; a testvériség által és a csodálatos természeti környezettel való törődés által meghatározott jövőt. Pápua Új-Guinea „laboratóriuma” lehet ennek az átfogó fejlődési modellnek, melyet az evangélium „kovásza” hat át. Mert nincs új emberiség új férfiak és új nők nélkül, és ilyeneket csak az Úr hoz létre. Szeretném megemlíteni a Vanimóban tett látogatásomat is, ahol a misszionáriusok az erdő és a tenger között dolgoznak. Bemennek az erdőbe, hogy felkutassák a leginkább elrejtőző törzseket… Gyönyörű emlék ez.
A keresztény üzenet emberi és társadalmi fejlesztő ereje különleges módon kidomborodik Kelet-Timor történelmében. Ott az Egyház osztozott a függetlenségi folyamatban az egész néppel, mindig a békére és a megbékélésre ösztönözve azt. Ez nem a hit ideologizálása, nem, a hit kultúrává válik, a meglévő kultúrát megvilágosítja, megtisztítja és felemeli. Ezért adtam új lendületet a hit és a kultúra közötti termékeny kapcsolatnak, amelyet már Szent II. János Pál is hangsúlyozott látogatása során. A hitet a kultúrákba kell ágyazni, a kultúrákat pedig evangelizálni kell. Hit és kultúra. De főleg ennek a népnek a szépsége ragadott meg: megpróbált, de örömteli nép, a szenvedések közt bölccsé vált nép. E nép nemcsak világra hoz sok gyermeket – tengernyi gyermek volt, rengeteg gyermek! –, hanem mosolyogni is megtanítja őket. Sosem fogom elfelejteni a gyermekek mosolyát abban az országban, abban a térségben.
Röviden, Kelet-Timorban az Egyház fiatalosságát láttam: családok, gyermekek, fiatalok, sok pap- és szerzetesnövendék. Túlzás nélkül mondhatom, hogy „tavaszi levegőt” szívtam!
Ennek az útnak az utolsó állomása Szingapúr volt. Ez az ország nagyon különbözik a másik háromtól: rendkívül modern városállam, Ázsia gazdasági és pénzügyi fellegvára, de nem is csak Ázsiáé. Itt a keresztények kisebbségben vannak, mégis élő egyházat alkotnak, mely elkötelezetten dolgozik a különböző etnikai csoportok, kultúrák és vallások közötti harmónia és testvériség megteremtésén.
Szeretnék köszönetet mondani ezeknek a népeknek, akik nagy melegséggel és nagy szeretettel fogadtak. Szeretnék köszönetet mondani vezetőiknek, akik sokat segítettek e látogatás lebonyolításában, hogy az rendezett módon, problémák nélkül valósulhasson meg. Köszönetet mondok mindazoknak, akik közreműködtek benne. Hálát adok Istennek ennek az útnak az ajándékáért! Ismételten köszönetet mondok mindenkinek, mindannyiuknak. Isten áldja meg a népeket, amelyekkel találkoztam, és vezesse őket a béke és a testvériség útján! Üdvözlök mindenkit!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
