Örökmottó: minden, természetben gyűjtött gombát vizsgáltass be gombaszakellenőrrel!
Nos, a sorozat minden további része ezzel az örökmottóval fog kezdődni. Ez nem csupán téged véd az esetleges gombamérgezéstől, hanem engem is, amikor valamely meggondolatlan olvasó, két hányás között magyarázza dr. House-nak, hogy "… de hát a Kurucon BenHenokh cikkében azt olvastam, hogy…".
Először is nagyon köszönöm mindenkinek a rengeteg pozitív visszajelzést a korábbi cikkre, és a biztatást, hogy folytassam a cikksorozatot. Örömmel megteszem, de előbb néhány észrevételre szeretnék válaszolni.
Az első és legfontosabb ami meglepett, de egyúttal örültem is neki, hogy több mint tíz olyan Kuruc-társunkat számoltam össze, akik már nem kezdő gombászok, hanem a szüleiktől, nagyszüleiktől megtanulták a kedvenc gombáikat felismerni, többé-kevésbé a mérgező párjukat is, és tudásukat esetleg az évek során még bővítették könyvekből vagy az internetről. Azonban van egy fontos dolog, ami némileg aggasztó, méghozzá az, hogy ők nem igazán szokták bevizsgáltatni a talált gombákat, hiszen – mivel amúgy is csak az általuk ismert gombákat szedik le –, ezért felesleges macerának tartják. Rendben, elfogadom ezt az érvet, de mostantól kezdve, ezt a cikksorozatot nem csupán kezdő gombászoknak, hanem az imént említett népi hobbigombászoknak is írom, hogy legalább tudatosítsam bennük azt, hogy mely gombáknál, mire figyeljenek oda.
Aztán volt egy kedves kommentelő, aki jelezte, hogy túl komolyra sikerült az első cikk, elijesztem az olvasókat attól, hogy megtegyék az első lépéseket, hogy kezdő gombászok legyenek. Hisz gyakorlatilag a gombászatban sokkal több öröm van, mintsem amit az első rész sugall, hogy folyton a mérges gombákra, különösen a gyilkos galócára kellene figyelni természetjárás közben. Jogos az észrevétel, és az elmúlt hetekben többször eszembe jutott az, hogy hogyan tudnék egyensúlyt hozni az Er(d)őben. De akárhogy próbálok egyensúlyozni, a mérleg egyik serpenyőjében ott van, hogy létezik kb. tíz súlyosan mérgező gombafaj, amelyek közül messze kiemelkedik a gyilkos galóca és annak két fehér rokona. Ezt a tíz súlyosan mérgező fajt, meg kell tanulnia felismerni minden kezdő gombásznak (a népi hobbigombászoknak meg pláne!), mert csakis a tudás által fog megszűnni az alaptalan és felesleges félelem a vadon termő gombákkal szemben. Ezt pedig, gyerekjáték elsajátítani, hiszen ahogy egy kisgyereknek is elmagyarázzák a szülei, hogy ilyen a paprika, olyan a csípős paprika, ilyen a narancs, olyan a citrom stb., ugyanígy van a gombákkal is. Remélem, hogy a sorozat olvasása során, néhány túrázás után, egy kezdő gombász is már pont olyan könnyedén fogja megkülönböztetni a mérges és ehető gombákat, mint a különböző zöldségeket a zöldségesnél.
Tulajdonképpen nem is őket féltem, mert egy kezdő gombász, amikor először találkozik gyilkos galócával, akkor a lélegzetét visszatartva – nehogy egy spóraport is belélegezzen –, lehajol és megvizsgálja, hogy van-e gallérja, majd egy bottal körbepiszkálja a gomba tövét, hogy van-e bocskora. Ha megtalálja mindkettőt, akkor – szintén lélegzetvisszafojtva – körbefényképezi, elkönyvelve az első fontos sikerélményét, majd – továbbra is lélegzetvisszafojtva –, úgy rúgja fel, mint Ronaldo az ellenfelét. Hidd el, nincs erre szükség, főleg ez utóbbira, hiszen neki is megvan a szerepe a természetben! Először is nyugodtan vegyél levegőt, hiszen ahhoz, hogy a legesleggyilkosabb galóca megmérgezzen, enned is kell belőle! Nem igaz az a népi hiedelem, hogy bármely mérges gomba spóráját belélegezve, vagy pedig a gombát megfogva, a bőrön keresztül is mérgez. (Kivéve egy-két nagyon-nagyon ritka, laboratóriumi esetet, amikor mérges gombával, illetve annak alkoholos kivonatával dolgoztak, és ez okozott enyhe mérgezési tüneteket.) Az sem igaz, hogy, ha egymás mellett nő egy mérges és egy ehető gomba, akkor keresztezik egymást, vagy pedig, hogy a mérges gomba megfertőzné az ehetőt. Szó sincs róla, ez mind az „urban legend” kategória…
Legyen világos: bármilyen mérges gombából enni kell ahhoz, hogy az mérgezést okozzon. Pont. Amikor a gombaszakértő elveszi és kidobja az ehető gombáidat, azt azért teszi, mert a kosaradban volt egy mérges gomba, és ez az előírás. Ugyanis – mint az előző cikkben is már említettem –, nem tudhatja azt, hogy szállítás közben a mérges gomba néhány kisebb darabja, törmeléke, morzsája nem került-e be valamely ehető gomba lemezei közé.
Szóval, mint mondtam, a kezdőkkel ellentétben, némileg nagyobb veszélyben vannak a népi hobbigombászok. Nem azért, mintha nem ismernék fel a mérges gombákat, amiket megtanultak az őseiktől, hanem a megszokás hatalma miatt. Úgyhogy nekik az a legfontosabb üzenetem, hogy ha már úgysem viszik el gombaszakellenőrhöz, legalább mindig kétszer vizsgáljanak át minden gombát: egyszer, amikor leszedik, egyszer pedig, otthon.
Jó néhány éve, felhívtam az egyik gyerekkori jó barátomat, akinek a szülei évek óta gombásztak, és beszélgetés közben megkérdeztem:
– Hogy van Édesapád?
– Fosik!
– Naa, az nem jó! És Édesanyád?
– Hányik!
– Miért, mi van nálatok, kitört valami lokális családi tífusz vagy mii??
– Egy frászt, gombászni voltak, és szedtek egy kosár galambgombát – mondta vihogva.
Nos, a galambgombáknál az a szabály, hogy annyira hasonlít egymásra az ehető és a mérgező, hogy ezek megkülönböztetéséhez, nyersen meg kell kóstolni és meg kell rágni egy-egy falatot belőlük, majd ki kell köpni: amelyik csíp, az vagy mérgező (gyomor és bélbántalmakat okoz), vagy csak egyszerűen nem ehető. Ezt a szabályt ismerték ugyan a jó barátom szülei is, szedés közben meg is kóstoltak néhányat, de nem mindet, hisz úgy voltak vele, hogy egymástól néhány méterre nőttek, biztosan ezek is ugyanúgy kékhátú galambgombák, mint amiket már megkóstoltak és kosárba szedtek. Hát nem azok voltak…
A fenti példázatot népi hobbigombászoknak írtam, ne bátortalanítsa el a kezdőket!
Volt még egy kedves kommenttársunk, aki elmondta, hogy örömmel olvasta a cikket, mert városban él (ha jól emlékszem, külföldön), és neki nincs lehetősége túrázni vagy gombászni menni a környéken. Épp ezért örülne, ha néha egy-két tájképet is betennék majd a túrázásaimról, így olvasás közben láthatná a hazai tájakat is. Örömmel teljesítem a kérését, talán sikerül majd minden cikkhez készítenem egy-két érdekesebb tájképet is. Jöjjön most, valamely elmúlt hétvégéről a Velencei-tó:
Mielőtt a mai gombatémákról írnék, két dolgot szeretnék még megemlíteni. Az egyik az, hogy amikor valamely gomba magyar nevét leírom, számos esetben mellé írom a latin nevét is zárójelben. Méghozzá azért, hogy, ha szeretnél rákeresni az interneten például képekre az adott gombáról, akkor a latin név alapján sokkal több találatot fog felhozni a nagyvilágból, míg a magyar név alapján, értelemszerűen csak a hazai, illetve gúnyhatáron túli magyar nyelvű találatokat.
A másik fontos dolog, hogy akár erdőn, akár mezőn túrázunk, legyen nálunk turistatérkép vagy kifejezetten túrázáshoz kifejlesztett alkalmazás. Ezeken részletesen fel vannak tüntetve a turistaútvonalak is. Értelemszerűen, a mobilos alkalmazás nagy előnye, hogy GPS alapján pontosan megmutatja, hogy hol vagyunk és milyen útvonalat jártunk be eddig, mennyi idő alatt stb. Nem érdemes nagyon messzire eltávolodni ezektől a turistaútvonalaktól, habár ahhoz, hogy gombát is találjunk, nem csupán a kitaposott ösvényen kell haladnunk. Az viszont marha fontos, hogy erdőjáró gombász ne sétáljon lopakodó üzemmódban, mint dakota a susnyásban. Hadd sisegjen-suhogjon a hullott falevél, és ropogjon a száraz ág a talpunk, vagyis a frissen vásárolt túrabakancsunk alatt. (Minden túrázás után érdemes az esetleges sarat szépen lekapargatni róla, így biztosítva a tartósságát és hogy a lépteink elől menekülő bogarak is lássák, milyen márkás bakancsunk van.) Ugyanis, csak ezzel a csapott zajjal tudjuk biztosítani egymás ijesztgetését valamely utunkba kerülő, délutáni sziesztáját töltő vaddisznófalkával.
Tényleg fontos, hogy messziről meghallják, amikor közeledünk, így van idejük felemelni a seggüket és elmenekülni – főleg, ha vannak kismalacaik. Ezáltal nem érzik soha beszorítva magukat, és nem fognak ránk támadni. Ezt bátran állíthatom, velem már többször előfordult a Velencei-hegységben, legutóbb ezelőtt két hete is. Az utóbbi volt igazán meglepő, mert én voltam a hivatalos turistaútvonalon, ők meg balról érkeztek egy kis erdei csapáson. Se pá, se puszi, csak úgy átrobogtak előttem 20 méterre, mint a bécsi gyors. Azonnal nyugtáztam egy „qrrva anyátok”-kal az ijedtségemet, és vártam még vagy fél percet, hogy nem érkezik-e utólag egy-két késésben lévő röfögő szerelvény, de szerencsére nem, úgyhogy továbbmehettem. Hidd el, amíg ezt át nem éled, addig nem tudod elképzelni, hogy mit jelent a Karthágótól elhíresült „hallod majd az elefántdübörgést” dalrészlet… Ha majd érzed a lábad alatt a Richter-skála szerinti kb. 9-es dobogást, amit a több száz kilós vaddisznófalka elrohanása kelt 10-20 méterről, na, akkor hirtelen beléd villan az első gyerekkorodban tanult ima, és az, hogy milyen kár, hogy az okosórádban nincs beépített defibrillátor!
Hmm… tényleg, ez mekkora ötlet, le kell védetnem, mint találmányt: okosórába épített defibrillátor!! Ha érzed az infarktus kezdeti tüneteit, csak szorítsd a csuklódat a mellkasodra, a többit meg az okosóra elintézi. Sőt, még a reklámszlogent is kitaláltam: „Tedd a szívedre a kezed, és élj!”. Mondjuk, azt még ki kell találnom, hogy véletlenül se üssön ki senkit. Például, találkozom egy rég nem látott barátnőmmel, és boldogan átölelem, az órám meg egyből kiüti őt a háta közepén. Ott fog összecsuklani a karjaim között, majd fél perc múlva, amikor pislogva magához tér, aléltan megkérdezi:
– Ez meg mi volt?
– Jedi lettem… csak még meg kell tanulnom bánni az Erővel.
Uhh, a franc, kissé csapongok… már látom, hogy ez egy nagyon hosszú cikksorozat lesz, mint a Dallas. De egyébként is nem akarok egy szoros, röghöz kötött tananyagot írni, mintha egy papi szemináriumon lennénk, ahol megtanítják a rendszabályokat, az áhítatot, a zsolozsmát, satöbbit. Csak úgy írogatok a gombákról, hogy mire kell odafigyelni, s közben sztorizgatok is, ha épp eszembe jut valami. Hisz ez amúgy is egy-egy laza hétvégi cikknek készül kikapcsolódásként, meg hétvégi kirándulásra való buzdításként.
Na, de csak elérkeztem a mai témánkhoz, ami a…
I. Kezdők öröme, a vargányák és a tinóruk
Nem véletlenül írtam azt, hogy ez a kezdő gombászok öröme, hiszen a vargányák és tinóruk a legkönnyebben felismerhető gombák, amelyek között nincs súlyosan mérgező. A legkomolyabb mérgezés is csupán gyomor- és bélrendszeri lehet (azaz hányás-hasmenés), de amint később látni fogod, nagyon egyszerű elkerülni azt a három-négy tinórut, amelyek ezt okozzák. Ezzel szemben viszont, van több tíz ehető, köztük néhány igazán finom csemegegomba, amelyekkel jobb éttermek étlapjain is találkozhatsz. Úgyhogy, ha mást nem is szeretnél megtanulni a természetben szedhető gombák közül, azért a tinórukat, vargányákat mindenképp ajánlom.
Kezdjük a legelején. Amikor kimegy valaki az erdőbe, aki csak a boltok zöldséges polcain látott gombát, kinézetre milyen gombákkal fog találkozni?
1. Kalapos gombák, tönkkel. Kinézetre ez a leggyakoribb, mint például a boltban vásárolható csiperke. A legtöbb ilyen gomba földből bújik elő, de számos faj van, ami fán nő. A kalap alsó része lehet:
a) lemezes;
b) szivacsos;
c) egyik sem, mert a kalap fodros, ráncos, gyűrött, bordás vagy méhsejtszerű.
2. Legyezőszerű, félköríves gombák. Ezek a gombák kivétel nélkül mindig fán nőnek, és ilyen például a boltban vásárolható laskagomba, vagy az előző cikkben említett sárga gévagomba. A legyező alsó része lehet:
a) lemezes;
b) szivacsos.
3. Egyéb formájú gombák. Számos érdekes kinézetű gombát lehet itt említeni, mint például a golflabdától a focilabdáig terjedő pöfetegeket, vagy a fodros-kocka tésztához hasonló fodros káposztagombát, vagy a fülkagyló porcának állagához, illetve némileg a formájához is hasonlító júdásfülgombát, és még számos érdekes formájú gombát.
Kezdőként, ezt a három kinézeti besorolást jegyezd meg, és előre is elnézést kérek a gombaszakértőktől, illetve mikológusoktól, hogy ennyire leegyszerűsítettem a formai besorolásokat, de meggyőződésem, hogy egy kezdőnek nincs ennél többre szüksége. Felesleges túlterhelni a kalapformák leírásával, lemezállásokkal, trámaréteg pórusaival, tönk alakjával stb., akit ez érdekelni fog a későbbiekben, majd úgyis megtalálja.
Nos, hogyan ismerjük fel a tinórukat és vargányákat? Minden olyan gomba, amelynek van kalapja, tönkje, és szivacsos a kalap alja, az csak tinóru vagy vargánya lehet. Tehát ez teljes egészében lefedi az 1/b csoportot.
Mi a különbség a tinóru és a vargánya között? Az ehető tinóruk közül a legfinomabbakat és a fehér húsúakat nevezzük vargányáknak. Ezért nem azt mondjuk, hogy ízletes tinóru, hanem ízletes vargánya (Boletus edulis), sem azt, hogy bronzos tinóru, hanem bronzos vargánya (Boletus aereus), és azt sem, hogy nyári tinóru, hanem nyári vargánya (Boletus reticulatus). Ezzel szemben például a barna nemezestinóru (Xerocomus badius), vagy a molyhos tinóru (Xerocomus subtomentosus) vagy a sárgahúsú tinóru (Butyriboletus appendiculatus), szintén finom gombák, de mégsem olyan kiemelkedően csemegefinomak, mint a vargányák.
Tehát összefoglalva: van legalább 30-40 ehető tinóru faj, amelyek között megtalálható az „elmegy” kategória (pl. puhább, plöttyedős a húsa, pörköltben inkább szétfő), aztán a finomabbak (pl. keményebb, sárga a húsa, pörköltben is roppanós, illatos), de csak a legfinomabbakat (kemény, fehér a húsa, pörköltben roppanós, erőteljesebb, kellemesebb a gombaillata) nevezzük vargányáknak. Ezért járja az a mondás, hogy „minden vargánya tinóru, de nem minden tinóru vargánya”.
Most már pontosan meg tudod különböztetni a tinórukat a lemezes gombáktól, így elméletileg is, gyakorlatilag is, lehetetlen összekeverned bármilyen súlyosan mérgező gombával, hiszen azoknak a kalap alatt lemezeik vannak (1/a csoport, amelybe pl. a gyilkos galóca tartozik), vagy pedig nincs alatta sem lemez, sem szivacs, mert az egész kalap gyűrött, fodros, barázdált, mintha a kutya kétszer megrágta és kiköpte volna (1/c csoport, amelybe pl. a papsapka gombák tartoznak).
Már csak egyetlen tisztázandó kérdés marad hátra: hogyan különböztesd meg a tinóruk családjában az ehetőeket, a mérgezőeket, és a nem ehetőeket?
Első szabály: ha bármely tinórunak a tönkjén vagy a szivacsos részén találsz narancsvörös, vörös, vagy piros színt, amely lehet akár halvány, akár élénk, azt ne szedd le. Vagy pedig szedd külön papírzacskóba a gombaszakellenőrnek. Hangsúlyozom, hogy ne a kalap felső színével foglalkozz, mert az nyugodtan lehet vörös színű, mint például a királytinórunak (Boletus regius), hanem a kalap alatt a szivacsos részt, illetve. a tönköt vizsgáld: egyiken se legyen vörös, narancsvörös színárnyalat, színfolt.
Ezzel a szabállyal, az alábbi tinórukat tudod kiszűrni:
– mérgező: farkastinóru (Caloboletus calopus), sátántinóru (Boletus satanas)
– nyersen vagy alkohollal mérgező: változékony tinóru (Boletus luridus), bíborvörös tinóru (Boletus rhodopurpureus), vörös tinóru (Boletus queletii), céklatinóru (Boletus xanthopus), rózsáskalapú tinóru (Rubroboletus legaliae)
– ehető: arany tinóru (Xerocomus enterotoxinon), fakó tinóru (Boletus fechtneri), hamvas tinóru (Xerocomus pruinatus), homoki tinóru (Xerocomus bubalinus), ligeti tinóru (Boletus pulverulentus), piros tinóru (Xerocomus rubellus), illatos tinóru (Boletus fragrans), rózsásbarna tinóru (Boletus pserudoregius), rózsástövű fenyőtinóru (Suillus collinitus)
Mint látható, a két legfontosabb mérgező tinóru ezáltal kiesett, ugyanakkor sajnos, kiesett még kb. tíz ehető is. De ne sajnáld ezeket, mert rengeteg finom tinóru maradt még, a vargányákról nem is beszélve. Már csak egyetlen enyhén mérgező, és egy nem ehető tinórut kell kiszűrnöd, az alábbi szabállyal.
Második szabály: miután meggyőződtél arról, hogy a tinórunak a tönkjén, vagy a szivacsos részén nincs vöröses beütés, egy kis falatot kóstolj meg belőle, rágd meg, majd köpd ki. Ha keserű, akkor – ahogy mindkettő neve is mutatja –, az vagy a kesernyés tinóru (Boletus radicans), vagy pedig az epeízű tinóru (Tylopilus felleus) lesz.
Egyáltalán nem kell aggódnod, hogy bármilyen mérgezést kapnál, hiszen a kettő közül csak az első okozhat némi hasmenést, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, be is kell puszilnod egy egész tál pörköltet belőle. Te viszont csak egy kis darabot kóstolsz belőle, és azt ki is köpöd, úgyhogy még csak fel sem merülhet a mérgezés esélye.
Összefoglalva: ha olyan gombát találsz, amelynek szivacsos a kalap alja, és sem a tönkön, sem a szivacson nincs vöröses szín, továbbá az íze sem keserű, akkor valamilyen ehető tinórut találtál.
Jut eszembe: nagyon sok tinóru faj elkékül azon a helyen, ahol hozzáérsz, megkarcolod, vagy megvágod. Ez nem jelent semmit, a népi hiedelmekkel ellentétben nem ez mutatja meg, hogy egy tinóru mérgező-e vagy sem, hanem az előbb tárgyalt két szabály.
Rengeteg mondanivalóm lenne még, de itt meg kell állnom a cikk terjedelme miatt. Úgyhogy néhány hét múlva következik majd egy újabb rész, viszont most zárásként következzen néhány kép.
Az alábbi képen, egy olyan tinóru látható, amelyre tökéletesen illik az első szabály. Mivel alkohollal mérgező, értelemszerűen eszembe sem jutott hazavinni.
Alább pedig, egy igazi csemegegomba, amit régebben találtam:
Mint látható, az alábbi tinóru szintén az első szabályba tartozik a kezdők számára. Ehető ugyan, de nem egy nagy szám, ez tipikusan az „elmegy” kategória. Utoljára szedtem, többé nem tökölök vele.
Egy kis vegyes erdei gombaszüret kb. két-három héttel korábbról, még tisztítás előtt. A felső sorban balra, egy idősödő piruló galóca (Amanita rubescens), jobbra pedig, számos kékhátú és varashátú galambgomba látható. Az alsó sorban balra, egy csokor molyhos tinóru (Xerocomus subtomentosus), középen, egy csokor aranytinóru (Xerocomus chrysenteron), jobbra pedig, nyolc szál szegfűgomba. Viszont egészen fent, látni lehet a világ két legjobb gombászzsebkönyvét. Ha bárki antikváriumban megtalálja, azonnal csapjon le rá, mert ritka, mint a fehér holló.
Végül pedig, van aki fába karcolja, hogy itt járt, van aki gombába.
Az Erdő Legyen Veletek!
(BenHenokh)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
