Beszélgetés Tóth Erzsébettel
Tóth Erzsébet költő – archív
„…szinte a maga verseit érzem egyedül hiteleseknek. Semmi irodalmi szemét, hordalék, nyavalygás nincs bennük” – írta Csoóri Sándor egy kortárs költőnőnek. A levelet Tóth Erzsébet költő közli Én lettem volna című, nemrég a Nap Kiadónál megjelent önéletrajzi regényében. Őt kérdezte a Gondola.
– Művésznő, Önnek Csoóri Sándor, később Balassi-karddal kitüntetett poéta levelében azt írta: „A verseiből látom, hogy maga se egy erdei tisztáson üldögél. De ámokfutásából megérezni a futás örömét is.” Ez a két mondat miért késztette Önt további ámokfutásra?
– Ma is beleborzongok, amikor Csoóri Sándor nagyon régen írt sorait olvasom. Nem is annyira a tartalom miatt, hanem az odafigyelés szépsége, nyugalma, ahogy magamon érzem a tekintetét. Ma már levelet sem írunk, csak sms-t, e-mailt, és sietünk örökké. Mintha a barátunk nem érdemelne meg annyi figyelmet, mint egy esetleg később könyvbe kerülő szöveg. Mintha nem is egy fél évszázad, hanem egy évezred múlt volna el. Hol vannak már ilyen emberek, mint ő volt? Aki költő volt ugyan, de minden vidéki kultúrházat megtöltött, ha híre ment, hogy érkezik. Figyelték, mint a messiást, kérdeztek tőle. Ma már a költő, vagy aki annak hiszi magát, annyi embert csődíthet össze az interneten, amennyit nem szégyell, mennek is, de nem ő a főszereplő, hanem a nézők. És persze a cirkusz. Csoórit ki is tiltották sokszor a fél Magyarországról. A hatalom tudta, hogy veszélyes. Ma már a költők nem veszélyesek. Veszélyesek a terroristák, és még őket sem lehet mindig idejében lefülelni. Más világ volt, és ahogy átlapoztam most a könyvemet, azt hiszem, ha másért nem, az ő leveleiért érdemes volt megjelentetni. Híradás arról a világról, ami – most már tudhatom – életem legszebb időszaka volt. Mert a fiatalság megszépíti a diktatúrát is. Illetve a fiatalság nem törődik a diktatúrával. Lassan aztán, ahogy belenő a társadalomba, elmúlik gyermeki naivitása. Ráébred, hogy őt is személyében, a civil embert, mennyire megfertőzte a politika. Nagyon örültem persze Csoóri elismerésének, amit többször nyilvánosság előtt is elmondott, de Kormos István is nagy szeretettel fogadott az irodalom terepén. Zalán Tibor a hatvanadik születésnapomra irt köszöntőjében így fogalmazott: „Nem láttam tündöklőbb indulást az övénél.” Még ma is sokszor jönnek hozzám fiatalok, és csodálkoznak: Te az a Tóth Erzsi vagy? Édesanyám kedvenc költője voltál.”
Ámokfutás? Igen. De hát mi más az élet, ha nem csak óvatosság?
–„Ági besúgó volt, és így minden percemről jelenthettek, ha náluk laktam. Õk ismertettek meg Tollas Tiborral is, õ is lakott náluk gyakran, ha New York-ban járt. 1985-tõl halálukig, kb. húsz évig barátaimnak tudtam õket. Naivitásomra jellemzõ, sejtelmem sem volt, hogy minden lépésemet, szavamat jelentik valahova.” Ez a fajta, akkoriban tömeges naivitás hogyan siklatta ki a történelmet?
– Valójában nem tudta kisiklatni, mert később, amikor már tudtunk egyet s mást a történelemről, kiderült, mindig is voltak s lesznek besúgók. Minél gyöngébb és félősebb a hatalom, annál több besúgóra van szüksége. A nálunk szocializmusnak nevezett, a szovjet hatalom túszaként működő rezsim irtózatosan sok besúgót alkalmazott, ma már láthatjuk dokumentumfilmeken, olvashatjuk regényekben, stb. Hogy én nem tudtam barátaimról, hogy kik is valójában, eltakarta szeretet, amivel körül vettek, és én is őket. Ilyen az ember, hála Istennek. Nem gyanakszik örökké. Erről szól a fél világirodalom. Hogyan és miért csapjuk be egymást? Ági és Laci, akikkel első nyugati utamon találkoztam – meghívott voltam ugyanis egy New York-i költőfesztiválra, 1984-ben, és amire útlevelet is kaptam! – egészen halálukig a barátaim lettek. Jóval a rendszerváltás után, a 2010-es évek elején kezdtem gyanakodni, mikor már nem is éltek, és apránként összeállt a siralmas helyzet. Megérte nekik barátkozni, hiszen már 85-ben hazajöhettek New York-ból rokonlátogatásra Budapestre, és azután rendszeresen jöttek. Igen, az életünket úgy szőtték át az árulások, mint a hajszálerek.
De ha tudtuk volna, hogy valójában beépített emberek, mit tehettünk volna? Semmit. Hiszen pontosan tudtuk itthon is, hogy kik figyelnek minket, úgy tettünk, mintha nem tudnánk. Hiszen én például semmi olyat nem mondtam senkinek, ami a hatalmat érdekelte volna. Mégis gyűltek-gyűltek a papírok az aktámban. Valamivel el kellett ütni az időt nekik is, hát gyártották és olvasgatták a jelentéseket. Nem akadályozhattunk volna meg semmit. És amikor összedőlt a birodalom, és mióta „szabadok” vagyunk, más hatalmak, más erőviszonyok játékai lettünk. Aki szólni próbál a nemzet függetlenségéért, megnézheti magát. Brüsszelben és szerte a világon figyelni fognak rá. Ha valaki 89-ben tudta volna, hogy mi történik majd 2024-ben, mivel kell szembenéznünk, elképzelni sem tudom, mit tett volna. Persze, ilyen az élet. Még azt sem tudjuk, holnap mi történik, nemhogy harminc év múlva. Az ember fölteszi magának a kérdést, ha már elég öreg: mennyi megalkuvás éri meg, hogy élve maradjak? Addigra már tudja, hogy farkastörvények vannak, megalkuvások tömegéből áll össze az élet. És akkor még tükörbe nézni is tud. Bár egyre kevesebbszer néz tükörbe…
– „Egy senki, akinek akkoriban számítottam, 1980-ban a fiatal írók által tartott szentendrei konferencián nyilvánosan gyilkosnak nevezi Kádárt, ettõl harsog az egész Szabad Európa, haja szála nem görbül, kiengedik New Yorkba, menjen, ne is lássuk többé…” Könyve rejtelmes irodalomtörténeti titkokra villant fényeket. Ezeket miért kell megismerniük a lelkileg is felnőtt irodalombarátoknak?
– Mindent meg kell ismerni, azonnal, amint lehet. Semmit nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Ha a sebek évtizedek óta rejtve vannak, annál csúnyábbak lesznek, amikor levegő és fény éri őket. Hogy a rendszerváltás idején nem hozták nyilvánosságra az ügynökaktákat, és később sem, hogy nem történt meg a számonkérés, hogy évtizedekig kaphatták óriási nyugdíjaikat a volt pártállam bürokratái, sőt beülhettek a parlamentbe, ebből sok minden következett. Például, hogy az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóján egy volt KISZ-titkár, regnáló miniszterelnök a békésen tüntető tömegbe lövethet. Gumilövedékkel, tudom. Az nem mentség. És most újra hatalomra szeretne jutni. Vagy már ott is van, csak még nem tudunk róla. Mert amikor lehetett volna, nem zárták el tőle a közszereplés lehetőségét. És még azt se kívánom, hogy börtönben üljön. De ne beszéljen hozzám a tévéből örökké. Persze kikapcsolhatom a tévét, vagy kidobhatom az ablakon. Úgyis csak a régi, húsz, harminc éves filmeket vetítik immár tizenvalahányadszor.
Amikor azt a bizonyos kérdést föltettem Szentendén 1980-ban, hogy tudnillik miért egy titokban behozott könyvből kell nekem megtudni sok fontos dolgot a történelmünkről (Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála), miért nem utazhatunk, miért nem olvashatunk saját emberségünk érdekében? Akkor én egy pár percig olyan voltam, mint egy gyerek. Tudjuk, ők milyen kellemetlen kérdéseket tudnak feltenni. Ha nincs a Szabad Európa rádió, ami rögtön világgá röpítette a hírt: Magyarországon egy költő gyilkosnak nevezte Kádárt!, akkor nem tudom mi lett volna. Lehet, hogy már nem is élek. Nem is tudtam, milyen érzékeny pontra tapintottam rá. Ma már a cél: a földlakók agyának elfoglalása. Talán még a természeti kincsek birtoklásánál is nagyobb eredmény lenne. És látjuk, nem is olyan nehéz megvalósítani.
A lelkileg felnőtt irodalombarátok? Ha van még kedve valakinek olvasni, és ideje is van, olvasson valamit. Nem fontos, hogy az én könyvemet. Olvasson Borgest, József Attilát, Csoóri Sándort.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
