Miközben a görög poliszok hol egymással, hol a makedónokkal, hol meg a perzsákkal viaskodtak, a Földközi-tenger egy másik félszigetén, az Appennini-félszigeten egy város elindult a világhírnév és a világuralom felé.
Rómát a legendák szerint Romulus és Remus vetélkedésének köszönhetjük. Kr. e. 753-ban alapított város a Tiberis folyóra, és a körülötte lévő hét dombra támaszkodott. Romulus utódai az évszázadok alatt szívós, kitartó munkával (és rengeteg vérontással) hatalmas birodalmat hoztak létre. A Kr. u. második század elején Róma légióinak hatalma Britanniától Egyiptomig terjedt, övék volt fél Európa és a Földközi-tenger medencéje, Kis-Ázsia, Afrika északi része.
Eleinte persze kisebb céljaik voltak, elsőként a félsziget meghódítása.
A Kr.e. 4. század végére szembe találták magukat a dél-itáliai görög gyarmatvárosokkal. Közülük is kiemelkedett gazdagságával Tarentum (mai nevén Taranto). A szokásjog szerint a dél-itáliai görög városok baj esetén Tarentumhoz fordultak segítségért. Thurioi városa azonban egy alkalommal Rómától kért segítséget, elűzték a város alól az ellenséget, majd Róma annak rendje és módja szerint a megsegített várost el is foglalta. Tarentum vezetőinél végképp betelt a pohár, flottájuk szétverte a rómaiak hajóit, katonáik pedig kiűzték a legionáriusokat Thurioi városából. Romulus dicső utódai természetesen nem tűrhették ezt az arcátlanságot, Kr. e. 280-ban kitört a háború Róma és Tarentum között. Tarentum vezetői régi szokásukhoz híven idegen sereget akartak felfogadni. Nem is kellett sokáig keresgélniük. Történetírók (pl. Sztrabón) elpuhultsággal vádolták a tarentumiakat, mondván gazdagságuk elgyengítette, elkényelmesítette őket, már nem tudtak harcolni magukért. Pürrhoszra esett a népgyűlés választása, bár többen ellenezték a nagy étvágyú épeiroszi király meghívását, félvén, ha idejön, magától már nem megy el.
Az Adriai-tenger másik felén, a mai görög-albán határvidéken, a Balkán-félsziget nyugati szélén volt Épeirosz (a terület „gazdagságáról” mindent elmond a név jelentése, görögül Szárazföld). Épeirosz trónján egy hatalmas ambíciójú király ült – Pürrhosz, a nagy Akhilleusz leszármazottja. Megszállottan hajszolta a diadalt, hatalmas hódításvágy munkált benne. Egy Itáliát, Szicíliát és Karthágót is magába foglaló birodalom ábrándja lebegett a szeme előtt, melynek uralkodójaként majd a Balkán-félsziget is az övé lesz. Nyugodtan kijelenthetjük róla, hogy vágyainak csak a saját képzelete szabott határt.
– jellemezte őt Plutarkhosz.
Pürrhosz nagy örömmel fogadta Tarentum kérését, de megérkezése után elhűlve látta, hogy a puhány tarentumiak továbbra is élték gondtalan életüket, mintha nem is lenne háború. Pürrhosz azonnal kezébe vette az irányítást, minden szórakozást megtiltott, majd sorozást rendelt el. A hadvezér pontosan tudta, hogy a helyiekből nehezen tud majd ütőképes csapatokat szervezni, a harcokban a saját embereire kell támaszkodnia. A „Sas” ragadványnevet viselő király első csatáját a rómaiakkal (ahogy ő nevezte őket, a barbárokkal) Hérakleia közelében vívta. Ez volt az első csata, ahol a makedón és a római harcrend küzdött egymással.
Rómában általános hadkötelezettség volt, a meghatározott vagyonnal rendelkező, 17-46 év közötti római férfi polgárok számára. A hadsereg alapja a légió volt, ennek létszáma 4 és 6 ezer között mozgott. A sereg nagy része gyalogosként harcolt, a lovasok száma elenyésző volt. A római falanx első sorában harcoltak a legfiatalabbak, a hastatusok. Nevüket a hosszú római lándzsáról a hasta-ról kapták. Később ezt lecserélték a hajítódárdára – pillum. A második vonalban küzdöttek a javakorabeliek szintén hajítódárdával, ők voltak a princepsek. Nevük arra emlékeztetett, hogy egykor ők harcoltak az első sorokban. A falanx hátsó részében pedig a legtapasztaltabbak, akiket általában az ütközet végén vetettek csak be. Ők voltak a triariusok, náluk megmaradt a hosszú lándzsa. Ehhez jött még egy kard, amit a jobb vállra felfüggesztve hordtak. űA katonák védelmét bronz sisak és testpáncél biztosította. A gyalogosokat a nagyobb védelmet nyújtó ovális pajzsokkal szerelték fel, az eredeti kör alakú pajzsok helyett.
Pürrhosz a római falanxokat látva tudta, hogy a lovassági támadással nem sokra megy. A gyalogos falanxát küldte csatába, a kemény küzdelemben a görög falanx már-már meghátrált, amikor Pürrhosz bevetette harci elefántjait. A manipulusok szárnyait fedező római lovasok még sohasem láttak ilyen fenevadat és megfutamodtak.
A győzelem után Pürrhosz, ahogy az a hellenisztikus világban szokás volt, békét akart kötni a legyőzött ellenséggel. A római szenátus azonban nem így gondolkodott, folytatni akarták háborút.
Egy évvel a hérakleiai győzelem után Asculumnál nézett egymással farkasszemet a két sereg. A két fél erői nagyjából megegyeztek (40-40 ezer), két napon át dúlt az ütközet, melynek végén ismét Pürrhosz örülhetett. Öröme azonban keserű volt, mert e két összecsapásban katonái jelentős részét elveszítette – mintegy 8 ezer embert. Ezért mondta a csata után,
Azóta is gyakran szóba kerül a „pürrhoszi győzelem” kifejezés, a szinte vereséggel felérő győzelem.
Róma ezután a vereség után sem kért békét. A következő években Pürrhosz Szicíliában hadakozott, ezalatt Róma felkészült és jóval erősebb hadsereget állított fel. Kr. e. 275-ben került sor a döntő összecsapásra az épeiroszi király és Róma között. Két sereget küldtek, az egyik Manius Curius consul vezetésével Maleventumnál (Rossz eredmény, Balszerencse a név jelentése) táborozott le. Pürrhosz először őket akarta legyőzni, az éj leple alatt felvonult ellenük, hogy egy meglepetésszerű rohammal lerendezze Curius légióit. Az erdős vidék nem kedvezett a gyors haladásnak, így katonái csak napfelkelte után érték el a rómaiak táborát, akik felkészülten várták őket. A kulcskérdés ismét az elefántok szerepe volt, a rómaiak nyilakkal és lándzsákkal sebezték meg őket, egyes történetírók szerint pedig disznókat hajtottak az állatok közé, így megijesztve őket. A győzelem után a rómaiak átnevezték a helyszínt Jó eredményre (Jószerencse) vagyis Beneventum lett a helység neve.
Tarentum városa végül Kr.e. 272-ben behódolt Rómának, ugyanebben az évben egy utcai csetepatéban Pürrhosz is meghalt. Róma ezzel egész Itália ura lett, jöhetett Szicília, amihez Karthágó testén keresztül vezetett az út.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
