Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
Úrnapja, és így az ünnepi zsolozsma általunk elmélkedésre és elemzésre szánt utolsó tétele a második esti dicséret Magnificat-antifónája: Ó szent vendégség, amelyben Krisztust vesszük, szenvedésének emlékét újból felidézzük, a lélek eltelik kegyelemmel, és megadatik nekünk a jövendő dicsőség záloga. Alleluja! Az antifóna valójában egy hosszabb imádság része, amelynek szerzője Aquinói Szent Tamás. Folytatása így hangzik: Ó, mily kedves, Uram, a Te lelked, amely, hogy a fiakban megmutassa édességedet, a mennyből adatott legédesebb kenyérrel, az éhezőket eltöltöd jókkal, a finnyáskodó gazdagokat pedig üres kézzel bocsátod el.
A skolasztikus teológus felidézi az utolsó vacsora eseményét, amely magában foglalja az Úr kereszthalálának misztériumát, és Isten országában nyeri el teljességét. Az Úr ígéretére, miszerint „Mondom nektek: mostantól nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom veletek Atyám országában” (Mt 26,29), azóta is emlékezik az Egyház (recolitur memoria Passionis eius). Teszi ezt annak tudatában, hogy
Az antifóna kapcsán nem tekinthetünk el Szent Ágoston gondolataitól, amelyeket a Beszédek Szent János evangéliumáról című művében jegyez le: „Ó, kegyesség szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke!
Ne rettenjen vissza a tagok kötődésétől, ne legyen üszkös tag, amely megérdemli, hogy levágják, ne legyen torz, ami szégyellnivaló; legyen szép, legyen alkalmas, legyen egészséges, tartozzon a testhez, éljen az Istenben az Istentől, most dolgozzon a földön, azután uralkodjék a mennyben!” (XXVI,13)
Az imádságban megfogalmazott tanítás mély nyomot hagyott a Tridenti Zsinatnak a legszentebb Oltáriszentségről szóló határozatában is: „A mi Üdvözítőnk, mikor e világból az Atyához készült, akkor alapította e szentséget, amelyben az emberek iránt tanúsított isteni szeretetének gazdagságát mintegy kiöntötte, »csodáit örökre az emlékezetbe vésve« (Zsolt 110,4). Meghagyta, hogy ennek vételekor »az Ő emlékét« tiszteljük (vö. Lk 22,19; 1Kor 11,24), és az Ő halálát hirdessük, amíg el nem jön a világot megítélni (vö. 1 Kor 11,26). Úgy akarta azonban, hogy ezt a szentséget mint a lélek szellemi eledelét vegyék (vö. Mt 26,26), amellyel táplálkoznak és megerősödnek annak az életével élők, aki azt mondta: »aki engem eszik, maga is élni fog énáltalam« (Jn 6,57). És mintegy ellenméregül nyújtotta, hogy ez megszabadítson a mindennapi bűnöktől, és előre megvédjen a halálos bűnnel szemben. Ezenfelül azt kívánta, hogy ez legyen a mi eljövendő dicsőségünk és örök boldogságunk záloga, és jelképe annak az egyetlen testnek, amelynek Ő a feje (vö. 1Kor 11,3; Ef 5,23), s amelyhez mi, mintegy tagjaiként, akarata szerint a hit, a remény és a szeretet legszorosabb kötelékével kapcsolódjunk: hogy »mindnyájan ugyanazt valljuk és ne szakadozzunk pártokra« (vö. 1Kor 1,10).”
Aquinói Szent Tamás imádsága szép kapcsolatot teremt Mária hálaéneke és az Eucharisztia misztériuma között: esurientes reples bonis, fastidiosos divites dimittens inanes (Ad Sacrosanctum Sacramentum) – esurientes implevit bonis et divites dimisit inanes (Lk 1,53).
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
