Mi a magyar? Nemzet még?
Nemzet még, vagy csak szolga?
Árpád apánk, Árpád apánk,
Hát e nép a magyar volna?
(Homor Imre: Árpád apánk – részlet)
Ezt többször megkérdezték az emlékezők is, a Kárpát-medence egyetlen, a vezér nevét viselő településén, Árpádon (Bihar-Bihor megye), ahol egy egész napos rendezvényen a pozsonyi győzelmet (907. július 7.) ünnepelték, és a csata során szerzett sebesülésébe belehalt Árpád nagyfejedelem tetteit méltatták, akinek példája áldozatos hazaszeretetre buzdítja az utókort.
A történelmi emlékezet a honszerzést Álmos fia, Árpád nevével kapcsolja össze. A magyaroknak a honfoglalás után tapasztalható katonai fölényét Európa országai felett az biztosította, hogy a nemzetség- és törzsfők katonai kíséretének egy kézben való összefogása már Etelközben megtörtént és a besenyők támadásakor Árpád éppen Pannóniában harcolt. Így hadserege érintetlen maradt, és a Kárpát-medencét később biztosítani tudta a szomszédos hatalmak katonaságával szemben. Kurszán halála után a hatalom egy kézben összpontosult, és Árpád – aki állandóan a hadak élén járt – vált egyeduralkodóvá.
A Nyugat féltékenyen figyelte ezt a céltudatos állami berendezkedést és hogy egy jelentős katonai erőt képviselő nép ver itt gyökeret. A hunok és az avarok fojtogató évtizedeinek nem szabad megismétlődnie – vélték /Gyermek/ Lajos keleti frank király tanácsadói. Ezért az uralkodó szinte keresztes hadjáratra emlékeztető támadást indított a magyar nagyfejedelemség ellen. 907 júniusának derekán megindította 100 000 fős hadseregét és hajóhadát szárazföldön és a Dunán Pozsony irányába, mert amint mondta: „A magyarokat ki kell űzni az országból. A magyarokat ki kell irtani/ meg kell semmisíteni!” A korabeli források szerint „ám a magyarok sem maradtak tétlenek és restek, komolyan felkészülve jelennek meg, és mindent, ami hasznukra lehet, fegyvereket, harcosokat és lovakat jó előre előkészítették, mert ők most nem a dicsőségért, hanem a megmaradásért küzdöttek!”
A hadvezér, Luitpold herceg három püspökkel, három apáttal, tizenkilenc bajor főúrral együtt életét vesztette. Bajorország nemeseinek nagy része is elpusztult, a köznépet pedig számolatlanul levágták. Ez a győztes pozsonyi csata biztosította véglegesen a magyarok megmaradását és uralmát a Kárpát-medencében, sőt, a cseh és a lengyel királyság kialakulását is. Mindezért nagy árat kellett fizetni! Árpád fiai – Tarhos, Üllő, Jutas – elestek a csatában (Levente már a honfoglalás előtt a bolgárok ellen), és maga a vezér is meghalt. Micsoda véráldozata a fejedelmi családnak!
Ezután a legkisebb fiú, Zolta (Zsolt) lép Árpád örökébe, és unokái, Géza és I. István a nagy honszerzők után három nemzedék alatt befejezik az államszervezést, ami ugyanolyan „páratlanul kimagasló teljesítménye” a világtörténelemnek, mint dédapjuk, a „Verecke híres útján” bevonuló Árpád honalapítása.
Ezeket a dicsőséges éveket idézték fel az emlékezők, hogy ne csak vereségeinkről siránkozzunk, mint Mohács és Trianon, de ünnepeljük nagy győzelmeinket is, mint Nándorfehérvár vagy Bocskai szabadságharca, és most a pozsonyi győzelem, ami örömre és hálaadásra kell, hogy késztessen bennünket.
Az emlékezés fényét az Árpád-pajzzsal kitüntetett Ft. Tőkés László, a királyhágómelléki református püspök igehirdetése emelte. Az évfordulóhoz méltón választott textusa: „Tiszteld Atyádat és Anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked… És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr…”
„Első szavunk legyen a hálaadásé Árpád vezér halálának millecentenáriumán és a győztes pozsonyi ütközet 1100. évfordulóján” – kezdte a püspök ünnepi igehirdetését. Majd így folytatta: „Istennek adjunk hálát, aki megáldott eleinkkel, őseinkkel, az ő vezetésükkel hordozott bennünket az Isten az úton, hogy hosszú ideig éljünk azon a földön Biharországban, Erdélyben, Pannóniában, a Kárpát-medencében, amelyet az Úr a mi Istenünk adott minékünk, immáron több, mint 1100 esztendeje. Igehirdetésében kiemelte, hogy minden elismerésünk és hálánk Istené, aki megtartott, majd ezután legyen hódolatunk Árpád nagyfejedelemé, azé az Árpádé, akinek köszönhetjük, hogy mint nemzet egyáltalán létezünk.” Most egy olyan világban élünk, ahol a „hőkölés népének” „fejét, jussát, szívét kobozzák” /Ady/ és felértékelődnek gyökereink. „A történelmi múltat és Árpád örökségét meg kell becsülnünk, mert csak az érdemli a jövendőt” – hangzottak a püspök szavai.
Az emlékezésen többek között beszédet mondott Toró T. Tibor, aki elmondta, hogy micsoda megtiszteltetés számára, hogy egy színpadon lehet az Árpád-szobor megmaradt fejével, ami a Cenk ormán állt, és 1913-ban regáti román fiatalok robbantották fel!
Dr. Bakay Kornél régész, történész Árpád nagyfejedelemről szóló előadásában rámutatott arra a valós, de kevésbé ismert tényre, hogy a Kárpát-haza mindig „a keleti szkíta, hun, avar népek területe volt. A mi őseink és rokon testvérnépeink, noha katonai erejüknél fogva bízvást megtehették volna – gondoljuk Attila nagykirály győzelmeire, vagy az avarokra, vagy a mi ősatyáink Árpád előtti és utáni nagy hadjárataira – soha másutt nem telepedtek meg.”
Előadásában kiemelte, hogy ez teljesen szokatlan a korabeli viszonyok között, hiszen más ugyanilyen nagy katonai teljesítményt felmutató népek, mint a vikingek, normannok, vagy az arabok a meghódított területet mindig megtartották! Azért hódítottak, hogy ott letelepüljenek!
A pozsonyi csatáról szólva, egy kérdést tett fel: „Mit tud a történelem erről a sorsdöntő ütközetről? Mert ne feledjék, Európa a kezdetektől soha nem tudott belenyugodni abba, hogy kellős közepén a Kárpát-medence Isten alkotta szépségével, csodálatos gazdagságával nem a minket körülvevő indoeurópai népek birtokában van! Most sem tud belenyugodni!” – fejezte be a professzor előadását.
A rendezvény díszvendége Szörényi Levente zeneszerző, előadóművész volt, aki munkásságának nagy részét történelmi darabok írásának szentelte, és most is a legújabb szerzeményével, az Árpád sírjáról írt, A sziklák meghasadnak című vers megzenésítésével lépett színpadra.
Miután Tőkés László püspöktől átvette az Árpád-díj emlékplakettjét, ő is megemlékezett az évfordulóról. „Ez a győzelem, ez az évforduló nemcsak egy a sorban, de talán a leginkább meghatározó! Történelmi viharoktól tépázott nemzetünk lelkiismereti próbaköve. Honfoglaló fejedelmünk halálának kerek 1100. évfordulója következett el ebben az esztendőben.” – mondta. Kiemelte, hogy a történelmi hagyomány úgy tartja, fejedelmünk 907-ben halt meg a pozsonyi csata során. Befejezésül felolvasta, amit a német krónikák rögzítettek és Anonymus írt le Árpádról: „Tisztességgel temették őt el, egy patak forrása felett, amely kőmederben folyik alá, Attila király városában.”
„Ez a pozsonyi évforduló figyelmeztet bennünket! A tét ugyanaz! A megmaradás! Nem elég elfoglalni a hont, a megmaradás kétszerte nagyobb próbatételt jelent, mint a honfoglalás. Nem elég elfoglalni a hont, korcs utódokként nehogy a honvesztés útjára térjünk! A megtartás helyett nehogy a nemzetvesztés bűnébe essünk! Árpád fejedelem kései utódaiként fogjunk össze, hogy a fejedelmünkre való közös emlékezéssel erősítsük az egy nemzet, egy haza gondolatát” – hallhattuk Tőkés püspök figyelmeztetését ünnepi igehirdetésében.
A szerző történész, a Bocskai Társaság elnöke.
(Sárkány Viola/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
