A csodák tanítása – A Course in Miracles immáron több millió ember életét változtatta meg. Ez a három részből álló könyv egy 1965-ben kezdődött belső diktálás során érkezett az amerikai Columbia Egyetem egyik pszichológusához, Helen Schucmanhoz. A Kurzus anyaga először 1976-ban jelent meg a Foundation for Inner Peace (Belső Béke Alapítvány, USA) jóvoltából. Azóta közel ötven országban több, mint 1. 500. 000 példányát vásárolták meg.
A Kurzus alaposan átgondolt, mind elméleti, mind pedig gyakorlati szinten lépésről lépésre kifejtett tanmenettel bír, amely az elmélettel szemben a gyakorlatot, a tapasztalást helyezi előtérbe. Bár keresztény nyelvezetet használ, egyetemes spirituális témákkal foglalkozik, és többször is kijelenti, hogy ez az út csupán az egyetemes tanrend egy lehetséges változata.
A Kurzus nem igyekszik befejezettnek feltüntetni magát, és a munkafüzet gyakorlatainak sem az a céljuk, hogy minden további gyakorlást fölöslegessé tegyenek. A végén minden tanuló kettesben marad Belső Tanítójával, Aki saját belátása szerint irányítja majd további előrehaladását.
Így kezdődik A csodák tanítása, alapvető különbséget téve valós és valótlan dolgok, tudás és érzékelés között.
Előfordulhat, hogy valaki nem ismeri, de ettől még nem változik meg, továbbra is érvényes marad Isten teremtésének egészére, és bizony csak az valódi, amit Ő teremtett. Az igazság túlmutat a tanuláson, mert túlmutat az időn és minden folyamaton. Nincs ellentéte, nincs kezdete és nincs vége. Egyszerűen csak létezik.
Az érzékelés világa ugyanakkor az idő, a változás, a kezdetek és végek világa, amely nem a tényeken, hanem a tények magyarázatán alapul. Szelektív az érzékelés miatt, megbízhatatlanul működik, és pontatlan értelmezéseket szül.
A tanulás csak eddig juthat. Ha készen állunk, Maga Isten fogja megtenni az utolsó lépést, hogy visszatérhessünk hozzá.
Két éve abban a szerencsében volt részem, hogy részt vehettem a Cursillo hívő kereszténységről szóló háromnapos, bentlakásos tanfolyamon, ami tulajdonképpen egy lelkigyakorlat volt, s élmény is egyben. Tanúbizonyságtételekkel, imaalkalmakkal, közös foglalkozásokkal csapatokra oszolva tette még intenzívebbé az együttlétet. Nem volt szájbarágós, kötetlen volt, s inkább a személyes megtapasztalások az életből voltak jelen benne, mint maga az alkalom is, amely egy újabb tapasztalás volt. Hetekig intenzíven élt bennem az a három nap, mely ideje alatt a külvilág teljesen ki volt zárva. Útravalóul mindenki kapott egy igét. Én a következőt kaptam, mely nagyon fontos az egyetemes magyarságunk, de azt lehet mondani, hogy a keresztény és az ember számára úgy általában. Ha kétségei vannak az embernek, akkor ez a pár sor bátorításul szolgálhat bármilyen élethelyzetben is legyen.
Két dolognak örülnék úgy általánosságban Szlovákiában élő magyarként.
Mégpedig, ha sikerülne megértetnünk, hogy mi így a magyarságunkat vállalva vagyunk kerek egészek. Nem más, nem a szlovák nemzethez tartozók kárára, de kellő büszkeséggel, önismerettel, önbecsüléssel és önbizalommal. Ha végre nem kellene magunkat minduntalan megtagadni, s erre semmilyen társadalmi nyomás nem nehezedne, burkoltan vagy direktíve.
S ebbe a gazdagságba beletartozik a szlovákok kultúrája, de itt az eredeti kultúrára gondolok, a népire. Amelyben otthon érezte magát az ember. Talán városon nehezebb ezt megélni, s ez az olvasztótégely egy nagy kavarodást okoz.
A másik pedig, ha tennénk is ez ügyben. Ahogy azt annak idején partizán akció útján pár fiatal aktivista kivitelezte a rimaszombati közkórház sebészeti osztályán. S persze Juhász Péter doktor úr segítségével végül részint meg is valósult az egész areálban.
A magunk módján, ha tudunk egyénileg, ha kell szélesebb körű összefogással. Nyilvánítsuk ki nemtetszésünket bátran, persze nem arrogáns módon, s ha elsőre letámadnak is, csak nyelni kell egyet, mert érvek nincsenek, csak „érzékelés” van az ilyen reakcióknál.
S ha sokan kérjük, akkor talán automatikusan kétnyelvűen hozza ki a postás. Csak akkor adatik meg, ha kérünk. Sajnos, olyan az alkotmányunk, hogy nem kötelez, általában ez a hivatkozási alap, viszont nem is tilt, vagyis lehetséges. Keressük meg a módját.
Az 50-es években a Harvardon egy durva kísérletben Dr. Curt Richter patkányokat tett vízbe, hogy azt vizsgálja, meddig képesek a vizet taposva fenntartani magukat a felszínen.
Átlagosan 15 percig bírták, majd leálltak s elkezdtek süllyedni. De mielőtt még a végkimerüléstől feladták volna, a kutatók kivették őket a vízből, megszárították és pár percig hagyták őket pihenni – majd újra visszahelyezték őket a vízbe egy második körre.
Szerinted mennyi ideig bírták a második alkalommal?
Emlékezz, pár perce még a végkimerülés határán voltak és már süllyedni kezdtek…
Tehát mennyi ideig tartottak ki másodjára? További 15 percig? 10 percig? 5 percig? Nem! 60 órán át!! Nem, ez nem elírás. 60 óra úszás!
„Ha a remény egy teljesen kimerült patkányt ilyen hosszan képes életben tartani, mit tehet veled a saját hitrendszered, ha hiszel magadban és saját képességeidben?” – mondta Azmy Nawushad.
Mi magyarok megtapasztaltuk a poklot Trianonnal, de egyben volt egy revízió, ami tulajdonképpen ez a karnyújtás volt, ami a reményt azóta is tartja bennünk.
***
Részleteiben elhangzott 2021. június 4-én Alsópokorágyon, az Összetartozásunk tüze meggyújtásánál.
(Szabó Krisztián, az Alsópokorágyi Református Egyházközség gondnoka / Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
