József Attila egyik fiatalkori versére bukkantam. Ordít belőle a szeretetlenség, a kilátástalanság, az élet reménytelensége. Aki huszonhárom évesen már ilyen sorokat írt, azon nem csodálkozhatunk, hogy nem tudott megöregedni.
Mennyit szenvedhetett gyermekkorában, hogy akkor, amikor élete legszebb időszakát, ifjúságát élte, egy megkeseredett ember szólt belőle…? „Ha fa volnék, hát fészket igazán / a varjú is szükségből rakna rám. / Ha föld volnék, mit kapás vénje tört, / csicsókás volna az a krumpliföld. / Krumplival is csak úgy volnék teli, / ahogy a munka megköveteli. / Ha víz volnék, hát volnék pocsolya. / Ha tűz volnék, hát volnék hamuja. / S ha én volnék az úr, az úr helyett, / nagyon szeretnének az emberek.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 18. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
