Jelen cikksorozatban neves szakemberek világítanak rá a legújabbkori gyermekvállalás nehézségeire, számos társadalmi és családpolitikai intézkedés szükségességét vázolják fel a demográfiai fordulat érdekében: lakáshelyzet, a főállású szülőség, a fiatalok itthon tartása stb.
Magam részéről inkább arra koncentrálnék, hogy mik azok a káros ideológiai nézetek és tendenciák, melyek gátolják a népesség fenntartásához szükséges gyermekek megszületését annak jegyében, hogy nem elég valamiért tenni, hanem ezzel egy időben a sikert gátló tényezők ellen is harcolni kell. Jobb egy akadályt elbontani, mint állandóan átugrani vagy megkerülni. A helyes diagnózisból pedig levezethető a helyes terápia, melyek közül öt kényesebbet az alábbiakban megfogalmaznék.
A demográfiai hanyatlás nem magyar specialitás, hanem a fejlett világra általánosan jellemző. Úgy is mondhatnánk, hogy a fehér embert érinti elsősorban és a legdrasztikusabban. Bár járhatunk az élen a demográfiai megújulás lehetőségének a keresésében, ha nincs egy általános ideológiai fordulat az egész érintett régióban, nehéz lesz pusztán Magyarországon változtatni a tendenciákon.
A problémát nehezíti az őszinte beszéd hiánya és tilalma. Mindenekelőtt annak kimondása, hogy a jelenlegi trend nemcsak néhány fehér etnikum, hanem általában a fehér rassz kihalásához vezet. Ezért ennek az embertípusnak a megmentésére tett kísérlet nem mások ellen van, nem elítélendő, nem megbélyegezhető, nem vádolható rasszizmussal, hanem egy jogos törekvés már csak a föld biodiverzitásának fenntartása érdekében is. Ehhez persze elég bátornak kell lenni, hogy kimondjuk, minden élet, nemzet és rassz számít: „All Lives Matter” (ALM). Minden emberi rassz, kultúra, nyelv és nemzet védendő, egy kincs az emberiség örökségében, különösen az, amely vészesen fogyatkozik. Ebben az esetben azonnali beavatkozás szükséges, hiszen a fehér civilizáció nélkül a föld szegényebb lesz, és ami elvész, az soha vissza nem jön többé. Amíg tagadjuk az emberi rasszok létezését és jogos igényét arra, hogy saját hazájában domináns legyen, addig nem tudunk a lényegre koncentrálni. A fontos biológiai törvény, a kompetitív kizárás elve kimondja, hogy az azonos ökológiai igényű populációk tartós együttélése nem lehetséges, az erősebb kiszorítja a gyengét. Senki sem szeret és tud veszélyes környezetben szaporodni az élővilág más szintjein sem. Tehát az idegen migráció leállítása, az Európában illegálisan tartózkodók közpénzen való ellátásának megszüntetése, valamint kitoloncolásuk szükséges.
Meg kell értetni az emberekkel, hogy miért fontos, hogy gyerekük szülessen. A 20. század elején a romániai politikusok azt mondták az erdélyi románoknak: szüljetek sok gyereket és tiétek lesz Erdély. Ezt megértették. A mai családügyi kommunikációból hiányolom a veszély feltárását és a jutalom, az erőfeszítések pozitív következményeinek felmutatását. A pavlovi reflexet. Sok ember nem érti, miért kellene neki gyereket szülni, nevelni. Ha tisztában lennének a fogyás következményeivel és azzal, hogy ők is felelősek, talán képesek lennének mobilizálni magukat. Meg kell értsék, hogy gyermekek hiányában a társadalmi intézmények leépülnek, a kultúra hanyatlani kezd, egyre több időst kell eltartani egyre kevesebb dolgozónak, ami egy általános elszegényedést idéz elő. Válság válságot ér, és az idegen, vitális népek átveszik élettereinket. Ez már elkezdődött és mindannyiunkat sújt, de legfőképpen azokat, akiknek nincsenek utódaik, akikre támaszkodhatnak.
Fontos lépés lenne, hogy gyermektelen vezetőt semmilyen szinten ne lehessen választani. Egy gyermektelen ember nem mutat példát, nem fogja országában, közösségében szorgalmazni a gyermekvállalást a saját magával való meghasonlás okán. Egy vezető nem várhatja el másoktól azt, amit maga sem teljesített.
Meg kell szüntetni a legvédtelenebbek, a magzatok intézményesített elpusztítását. A magzatot ember helyett sejtcsomónak titulálni és emberi létezését tagadni ma már mind tudományosan, mind morálisan, mind gazdasági szempontból tarthatatlan és bűn. Nem lesz demográfiai fordulat, amíg az ártatlanok vére folyik. Ha megszülethetnének a megfogant gyermekek, Magyarországnak nem lenne népesedési problémája. Ezzel egy időben pedig a válsághelyzetben lévő várandós nőket, akik nem terveztek gyereket és akiket ezért elhagytak, kitagadtak, vagy önmagukat fenntartani képtelenek, karolja fel egy gondoskodó állam, ezzel is kimutatva, hogy szükség van a méhében fejlődő kis magyar életre.
Európa vezető ideológusainak és politikusainak jó része, a családi életre való nevelés, a férfi és női szerepek fontossága, azok nemzetmegtartó és evolúciósan kipróbált sikeressége helyett újabban a szexuális devianciák népszerűsítését, a nemek felcserélésének lehetőségét, a gyermekek nemi identitásának megzavarását, mint különös küldetést helyezik előtérbe és támogatják. Az LMBTQ+-propaganda – még akkor is, ha a magyar kormány határozottan elítéli és rendeletben korlátozza a genderideológiák népszerűsítését – külföldi és sajnálatos módon magyar tartalomgyártók által az interneten keresztül mérgezi gyermekeinket, és rendkívül káros a népességnövekedés céljainak szempontjából, mert nemi szerepeikben bizonytalan, gyermeket vállalni nem akaró, sok esetben ivartalanná tett fiatalokat generál. Ezzel párhuzamosan megjelent a tudatos gyermektelenek egyre bővülő köre is. Ezeket a folyamatokat a leghatározottabban gátolni kellene egész Európában.
Végül azokat, akik saját hibájukból nem vállalnak gyereket, meg kell adóztatni, vagy valamilyen módon negatívan diszkriminálni. Már a két világháború között létezett az úgynevezett agglegényadó, már akkor is érezték, hogy nem igazságos, hogy azok, akik felnevelik a jövő generációját – a jövő adófizetőit, ha úgy tetszik – elszegényedhetnek, míg azok, akik nem vállalnak gyermeket minden pénzüket magukra költve érhetnek el jobb életszínvonalat.
Bizonyára azt gondolhatják sokan, hogy nem lehet ilyen intézkedéseket meghozni. Azonban a covid óta tudjuk, hogy mindent lehet. Az embereket lakásaikba zárni, egymástól elszeparálni, cégeket, üzleteket, a gazdaság szereplőit (akár multinacionális vállalatokat is) bezáratni, jövedelmeiktől megfosztani. Csak elég erős és állandó propagandára van szükség és arra, hogy az emberek megértsék, hogy ez az ő elemi érdekük.
Jövője van – mondták a magyarok régen a várandós asszonyra és tényleg! Ha Európa képes lenne erőforrásait saját népeinek fennmaradására fordítani, még megmenekülhetnénk. Magyarországnak, mint a demográfiai hanyatlásban súlyosan érintett nemzetnek a válság megértésében és a megoldás keresésében is élen kell járnia.
Budaházy Edda
(A szerző a Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom alapítója.)
***
Téglásy Imre: Hány éves a magyar magány?
A nemzetünk számára oly tragikus következményekkel járó trianoni békediktátum századik évében, az Összetartozás emlékhely avatásán 2020. augusztus 20-án Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette, hogy „a trianoni békeszerződés miatti százéves magyar magánynak vége”. Beszélt arról is, hogy az igaz és örök értékek képviseletét eláruló Nyugat önfeladásával szemben mi „megvédjük a határainkat, és a migránsok helyett a gyermekeinkre hagyjuk országunkat”.
A megemlékezés címzettjei nem kérték a szónoktól, hogy határozza meg, miféle határokat védünk meg, milyen gyermekekre hagyjuk országunkat, és utódaink miféle migránsok helyett fogják jól érezni magukat e rájuk maradt országban. Ami a határok kérdését illeti: nemzetünk legbelső, legnagyobb védelemre szoruló határai a magyar anyák méhében húzódnak. Ez az az anyai test által határolt és védelemre berendezett otthon, amelyen belül megfogannak a szülők magzati életkorú gyermekei. Később pedig az anyai test és lélek békésen dajkáló, ringató szeretetében érlelődhet tovább a szülők szerelmének áldásként fogadott gyümölcse: a gyermek. A baj csak az, hogy sok-sok honfitársnőnk immár háromszáz éve nem tud, vagy manapság már előre elhatározott szándékkal nem is akar otthont nyújtani a testében (de a lelkében sem) megfogant magzatnak.
A Habsburg-ház helytartótanácsának 1767-es rendelete nyomán kezdődött az egykézés. Ez a fertőzés az egy gyermek megfoganása, megszületése után jelentkező további gyermekek erőszakos elpusztításával járt. Az ekkor induló nemzetellenes jelenségnek a történelmi léptékű kihívása a termékenység erőszakkal, immár háromszáz éve elhallgatott, meg nem válaszolt kérdése, amelyre a jövőnket meghatározó politikusoknak választ kellene adni.
A tét: élet és halál, a megmaradás vagy a nemzethalál! Ha ugyanis az élet és a termékenység ősi kultúrájának újjászületését szorgalmazva nem tudjuk visszahódítani nemzetünk legbelső határait, a magyar anyaméheket a halál civilizációjától, akkor vajon ki vagy mi fog rajtunk segíteni?! Biztosan nem a „fagyibabák” sorozatgyártását nemzetmentő aktusként ránk tukmáló biomérnökök és ezek Petri-csészéi. De hát akkor milyen országot hagyunk majd a valahogy mégis megszülető, kevéske magyarra?! Hát némák, vakok, süketek vagyunk, hogy még mindig nem érezzük azt a veszélyt, amelyről Kölcsey Ferenc már 110 éve prófétált, vagyis hogy „… más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép”?!
Hát vajon idegenek helyett nem kellene előbb segítségre szoruló menekülteknek tekintenünk azokat a magzatgyermekeket, akik immár háromszáz éve reménytelen, magányos vándorokként kopogtatnak az anyaméhek falán, hogy aztán mégse nyerjenek bebocsáttatást egy állítólag magyar „anyaországba”?! Eddig hozzávetőlegesen kilencmillió világra kéredzkedő magzatgyermek sírását hallgattuk el. Ők ugyan már biztosan nem öröklik tőlünk Magyarországot, de most még bátran tehetnénk a ma és a holnap veszélyes helyen vergődő, magyar anyaméhekből megszületni akaró menekültjeiért!
Az európai történelem egyik legvéresebb eseménye a Nagy Háborúnak nevezett I. világháború volt, hiszen földrészünk harcterein elesett kilencmillió katona és további ötmillió polgári áldozattal győzött a Kaszás. A nemzetünket ért harctéri vereség és a talán még ennél is pusztítóbb békediktátum kapcsán azonban ma is érvényes az az intés, amelyet Márton Áron, gyulafehérvári katolikus érsek fogalmazott: „Erdélyt nem a román hadsereg hódította meg, hanem azok a román asszonyok, akik szültek, szültek és szültek, és azok a magyar asszonyok veszítették el, akik nem szültek.”
Összecseng ezzel az 1921-ben Erdélyből Budapestre menekült református püspök, Ravasz László bölcs mondása: „Azé az ország, aki teleszüli.”
Nem kérdéses, hogy ez egy eltitkolt polgárháború nem is olyan szégyenlős, mint amilyen vérszomjas csatakiáltása. Ha meghallgatjuk, ha követjük ezt az anyaméheken belüli polgárháborút szolgáló szólamot, elveszítjük még a maradék országunkat is.
John Smeaton, az Egyesült Királyság egyik életpárti szervezetének (SPUC) elnöke azoknak az áldozatoknak a számát igyekezett fölbecsülni, akik az 1960-as évek óta egy ilyen polgárháború áldozataivá váltak: „Jelenleg az emberiség írott történelmének talán legnagyobb katasztrófáját szenvedjük. Az életpárti és a »választáspárti« agytrösztök mérsékelt és egybehangzó becslése szerint 1966 óta megközelítőleg kétmilliárd – Isten képére és hasonlatosságára fogant – gyermeket öltünk meg. Ehhez képest még megbecsülni sem tudjuk, hány gyermeket pusztítottunk el az elmúlt 50 évben méregtablettákkal vagy más eszközökkel, beleértve az abortuszt is, hiszen körülbelül kétmillió magzat in vitro megtermékenyítési eljárások áldozatai, és ha mindehhez hozzáadnánk azoknak az országoknak az adatait, ahol ugyanígy végeznek in vitro megtermékenyítést, akkor is felfoghatatlanul nagy számokat kapnánk arról, hogy ténylegesen hány embert öltünk meg. Némely számítások szerint az emberiség teljes írott történelmének összes háborúja körülbelül 500 millió vagy akár egymilliárd ember halálával járt. De ha ez a szám kétszeres lenne, egy másik számvetés azt bizonyítaná, hogy az elmúlt 50 évben még ennél is több embert pusztítottak el a világban a civilizált országok a maguk »szexuális és reproduktív egészség« koncepciója szerint működő intézményeiben, mint amennyi halottal járt az emberiség összes eddigi háborúja.”
Smeaton veszteséglistája igencsak konzervatív számokat mutat, hiszen az anyaméheken belüli világháború pusztításának kezdetét már 1920-tól kell számítanunk. V. I. Lenin és elvtársnői voltak ugyanis azok, akik a világon elsőként legalizálták az abortuszt. Az abortusz az általuk megalkotott jogintézményével hadat üzentek a teremtés szakrális rendjének és a saját népük termékenységének. Ezt a népirtó gyakorlatot aztán 1950-es, 60-as években a Vörös Hadsereg által megszállt keleti blokk országaiban, így Magyarországon is bevezették. Az 1956-os legalizáció június 4-i dátuma kísértetiesen egybeesik a Minisztertanács által kibocsájtott és Belső Trianont, vagyis belső csonkulásunkkal járó rendelet június 4-i dátumával!
Egyetértünk azokkal, akik amellett érvelnek, hogy a modern „civilizált” társadalmakat a meddőség túszává tevő fogamzásgátló mentalitást termékenységvédő mozgalommal kell ellensúlyozni. A művi abortusz térhódítását, mint a modern rabszolgaság legszégyenletesebb és legpusztítóbb jelenségét szintén vissza kell szorítani. Békét kell hirdetnünk nemzetünk legbelső határain belül, enyhíteni annak a polgárháborúnak a pusztítását, amely az életfakasztás legszentebb színhelyét, az anyaméheket rombolja. Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke az 1956-ban legalizált és hétmillió meg nem született gyermek életébe kerülő abortusz gyakorlatának 1991-es alkotmányos felülvizsgálata során már fölvetette ezt a kérdést: „…a kérdés az, hogy az ember jogi státuszának követnie kell-e a természet- és bölcsészettudományi, valamint a közvélemény emberfelfogásának változásait, ki kell-e terjednie az ember jogi felfogásának a születés előtti időszakra is. A legalitás ilyen kiterjesztésének jellege és hatálya csak a rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de még jelentősebb lenne.”
Valójában az abortusz visszaszorítása még fontosabb lenne, mint amilyen a rabszolgaság eltörlése volt. Igaz ugyan, hogy a rabszolgatartó társadalmakban a rabszolga rendkívül megalázott helyzetben élt, és kiszolgáltatott volt az őt birtokló tulajdonos szeszélyének. A rabszolgasággal azonban nem járt együtt olyan szélsőséges és többnyire végzetes egzisztenciális kiszolgáltatottság, amilyet a magzati életkorú gyermekek kénytelenek elszenvedni az abortuszra kényszerített (ez az esetek 70 százalékában az anya kényszerítésével történik) vagy az erre „önként” vállalkozó anyák méhében. Ezeknek az aprócska embertársainknak a halálát ugyanis több évtizede intézményesített népirtás keretei között tervezik és hajtják végre az „egészségügy” e tekintetben ítéletvégrehajtóvá lett munkatársai.
A mások által ránk erőszakolt, olykor magunk által is befogadott balsorssal szemben azonban igenis vannak megvalósítható kitörési pontok!
Ezek között szerepel a természetes és egészséges nemi mentalitás ellen ható termékenységellenes ideológiákkal való szembeszegülés meghirdetése. Ennek egyik intézményes eszköze lehet, ha a családi életre nevelés (CSÉN) több éve jól kidolgozott, a Nemzeti Alaptantervben is szereplő oktatási programját az összes alap- és középfokú oktatási intézményben egészen az egyetemekig is oktatják a családtudomány szakképzett munkatársai.
E nemzetünket tépő balsors ellen, egy „jókedvvel, bőséggel” és gyermekkacajban gazdag jövő érdekében azonban a leghatékonyabb kitörési pont az lehet, ha a magyarság nemzetegyesítését folytatva a külhoni magyarok után polgárjogot adunk a nemzet legkisebb tagjainak, a magzati életkorukat élő gyermekeknek is. Hirdessünk hát nekik várandóssá gondozott-szeretett édesanyjukkal együtt – békét az anyaméhben! Hogy számukra is megszűnjön a magyar magány.
Ez a tanulmány a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
(A szerző életvédő, az Alfa Magzat-, Újszülött-, Gyermek- és Családvédelmi Szövetség vezetője.)
(Forrás: Magyar Hírlap. A többi cikk a témában itt érhető el.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
