A Pápai Svájci Gárda a mindenkori Péter-utód biztonságáért felel, immár ötszáz éve. Tagjai a kezdetektől kiképzést kapnak többek között a kézitusa, a lövészet és a személyi védelem terén, így sokan közülük vatikáni szolgálatuk után a svájci rendőrség, a határőrség vagy a katonaság kötelékében folytatják munkájukat. De nem mindenki. Didier Grandjean színes egyenruháját fekete reverendára cserélte.
A 34 éves egykori svájci gárdista egyike azoknak, akik a katonai szolgálat után az Úr közvetlen tanítványi szolgálatába léptek. A vele készített interjú augusztus 5-én hangzott el a Vatican News német nyelvű adásában. Az alábbiakban részleteket közlünk magyar fordításban a beszélgetésben elhangzottakból.
Didier Grandjean a svájci Fribourg kanton Gruyère járásából, vallásos családból származik. Jelenleg a fribourg-i egyházmegyei papnövelde szeminaristája. 2011 és 2019 között a Svájci Gárdában szolgált. Eredeti polgári foglalkozása szerint szakképzett tájkertész. Fribourg városában működik Svájc négy katolikus teológiai karának egyike; a másik háromnak Luzern, Chur és Lugano ad otthont.
A papnövendék az interjúban felidézte: 2006-ban, a Pápai Svájci Gárda megalapításának 500. évfordulója alkalmából szervezett számos rendezvény egyikén a kezébe került egy szórólap, amelyet aztán az éjjeliszekrényén őrzött. 2011-ben, 21 éves korában lépett be a Svájci Gárdába. Az ott végzett szolgálata során – különösen, amikor a Szent Anna-kapunál és a Hittani Kongregáció épülete mellett állt őrségben – gyakran került kapcsolatba zarándokokkal, „ami nagyon lenyűgözött, főként a mély hitük, amit gyakran megtapasztalhattam”. Másrészt megélte a magányt és az egyhangúságot, amely minden biztonsági szolgálat velejárója, „amikor egyedül maradtunk az Apostoli Palota őrhelyein. Ezeket az időket imára, elmélkedésre és megfontolásokra használtam”.
Az ima, a szemlélődés és az elmélkedés az inspiráló találkozásokkal együtt elmélyítette Grandjean hivatását, elvezetve a papi szolgálat útjára. „Ez a hívás olyasvalami, amit belül érzel. Számomra ez a hívás fokozatosan alakult ki, nem egy hirtelen megvilágosodás nyomán jött el. Ez egy hívás. Valami, amit belül érzel. Azt hiszem, ez mindenkinél más és más, de számomra ez egy fokozatos folyamat volt annak felismerésében, hogy Isten valami másra hív el engem” – vallja Grandjean.
Már Rómába érkezése előtt felmerült benne a papi hivatás gondolata, de akkor még túl fiatal és tapasztalatlan volt. Időre volt szüksége. „Számomra a Svájci Gárda a felismerés és az érlelődés útja volt, emberileg és lelkileg egyaránt. Időre volt szükségem, hogy emberként megérjek, hogy felismerjem, elfogadjam és megválaszoljam ezt a meghívást.”
Miután úgy döntött, hogy beiratkozik a szemináriumba, nagy segítséget kapott családjától és barátaitól. „Hatalmas kegyelem volt, hogy mindenki támogatott, és senki sem akart megakadályozni abban, hogy ezt az utat válasszam.” „…apám bátorított a hivatásomban, mint ahogy a nagymamám is, akivel szoros kapcsolatom volt… Tudom, hogy most már mindketten a mennyből vigyáznak rám.” Természetesen voltak kritikus és szkeptikus hangok is. Néhányan meglepődtek, mert tudták, hogy milyen nagy örömét lelte a Svájci Gárdában végzett szolgálatában, és milyen jól érzi ott magát. „Ez egy kicsit mindig kényes téma, főként a közeli rokonok számára.”
„…amikor először közöltem a hírt beteg édesapámmal, először nem reagált. (…) azt hittem, talán túl fáradt ahhoz, hogy megértse bejelentésem újdonságát. Néhány hónappal később, nem sokkal a halála előtt ismét megkérdeztem a véleményét. Akkor mondta azt, hogy ő már sejtette, hogy ez lesz az én utam. Ez a megerősítés nagy megkönnyebbülést hozott számomra. Azt mondta nekem:
Didier Grandjean az interjúban felidézte: „volt egy meghatározó pillanat a szolgálatom során, mégpedig a 2013-as konklávé. Lenyűgöző volt látni, hogy ez az esemény milyen jelentős volt történelmi szempontból és lelki értelemben is. Olyan dolgok történtek, amelyek nagyobbak voltak, mint mi, mert meghaladtak bennünket. Mi azért voltunk ott, hogy szolgáljunk és hogy kísérjük ezt a folyamatot, miközben csodálatos volt megtapasztalni az Egyház nagyszerűségét és az emberi gyengeségeken túlmutató természetfeletti lényegét. Ez mély benyomást tett rám, és magával ragadott. Aztán nagyon megérintett a kapcsolat mindkét pápával, XVI. Benedekkel és Ferenc pápával. Láttuk és ez mélyen hatott ránk, ahogy önmagukat nem kímélve az Egyháznak adták magukat, és mindig készen álltak szolgálatuk végzésére. Ez adta nekem a vágyat és adta az erőt, hogy én is elkötelezzem magam.”
„…legyen szó a Svájci Gárdáról, a szemináriumról vagy papságról, a szolgálat áll a középpontban, ez a döntő üzenet. De nem szabad elhanyagolni a Svájci Gárda másik pillérét sem, a bajtársiasságot” – hangsúlyozta a szeminarista, kifejtve: a szolgálat, vagyis a másik melletti kiállás tudata még nem minden, mert fegyelem is van. A fegyelem nemcsak katonai környezetben, így például a Svájci Gárdánál játszik szerepet, hanem a pap imaéletében is. A pap elimádkozza a zsolozsmát, és „néha az ima olyan, mint egy harc. Nem könnyű mindennap időt szakítani az imára”. A fegyelem a Svájci Gárda alappillére, mely megingathatatlan odaadást, szigorú önuralmat és hűséges szolgálatot testesít meg, melyben a személyes igények a pápa és az Egyház szolgálata mögé kerülnek. De a fegyelem igazi lényege az önzetlen szolgálatban rejlik – mutatott rá Grandjean.
Megemlítette a pápa egyik titulusát, amelyből ő ihletet merít: „Servus servorum Dei, Isten szolgáinak szolgája”. Elköteleződni, anélkül, hogy bármit is várnék cserébe. „A pápa, az Egyház, a hívők szolgálatába állítjuk magunkat. A Svájci Gárdában gyakran mondták, hogy Isten szolgái vagyunk (…) azt hiszem, pontosan ez számít:
Közép-Európában, így Svájcban is csökken a szeminaristák száma, a plébániáknak össze kell olvadniuk, hogy legalább egy misét lehessen tartani vasárnaponként. „Ez a probléma a modern társadalom azon jelenségéből fakad, hogy az emberek többé már nem akarnak egymáshoz kötődni – véli Grandjean. – Jelenleg az elköteleződés egyfajta válságát éljük át. (…) sokan félnek a hosszú távú elköteleződéstől. Ez nemcsak a papságra vonatkozik, hanem a házasságra is. Mindkettő a szolgálat és az elkötelezettség formája. Ez egyfajta lemondást is jelent, amelyben az ember kész feladni az anyagi vagy családi biztonságot. Ez pedig bátorságot követel.” A kényelem kultúrájában az áldozathozatal elavultnak, nem kívánatosnak tűnik, „…minden azonnal elérhető. Ezért nehéz elszakadni ettől a hozzáállástól és áldozatot hozni. Mégis fontosnak tartom elmondani: én boldog vagyok szeminaristaként. Hiszem, hogy az ember boldog lehet, ha van bátorsága megtenni ezt a lépést. Örömet talál benne, mert Krisztus mindig mellettünk van”.
„Fontos tanácsot kérni, hogy jobban megértsük, miről is szól a pap élete, és hogy elismerjük ennek a hivatásnak, ennek a kötelezettségvállalásnak a szépségét. Azt látjuk, hogy noha a hivatások száma csökken, az embereknek továbbra is szükségük van papokra, és örülnek, ha vannak közöttük papok. Amit az előző életedből feladsz, azt százszorosan visszaadják neked, mert
„Fontos, hogy ott legyünk az emberek mellett. Ezt várom a legjobban: a szentségek kiszolgáltatását, a rendelkezésre állást és a figyelmességet, az emberek, főként a betegek, gyengék és szegények elkísérését. Ez azt jelenti, hogy az emberek között kell lenni, hogy Krisztust elvigyük nekik és hogy hirdessük az Egyház örömteli üzenetét” – hangsúlyozta a Vatikáni Rádiónak adott interjúban a fribourg-i papnövendék.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
