Ők háborút akarnak, amit a mi vérünkkel és a mi könnyeinkkel vívnának meg. Itt az ideje hangosabban kiáltani, hogy NEM!

Ők háborút akarnak, amit a mi vérünkkel és a mi könnyeinkkel vívnának meg. Itt az ideje hangosabban kiáltani, hogy NEM!

A közép-európai árvízhelyzet elterelte róla a figyelmet, de tovább dübörög a világháborús úthenger lengyel, brit és amerikai vezetéssel. Persze, ne hagyjuk ki Oroszországot sem, amely ugyanabból az okból lenne képes meglépni az elképzelhetetlent, mint amiért képes volt egy teljesen felesleges és teljes kudarccal induló inváziót elkezdeni. Az orosz-ukrán háborút a Nyugat provokációval kezdte, Oroszország háborúval folytatta, Európa sisakokkal és politikai nyilatkozatokkal szállt be, majd pénzzel és még több pénzzel finanszírozta. És ma már a nyílt konfrontációról beszélnek Oroszország és a NATO között, amit természetesen nem amerikai, hanem közép-kelet-európai vérrel vívnának és írnának meg. Sose feledjük azoknak a politikusoknak a neveit, akik idáig juttatták Európát.

Kezdjük az elején. 2014-2015-ben kitör egy migránsválság, ami térdre kényszerítette Németországot és iszonyú anyagi, no, meg politikai terheket rótt Európára. A társadalmi, a politikai és az unión belüli államközi feszültség növekedni kezdett, a társadalmi összetartás megroppant. A progresszív ideológiai úthenger a társadalom minden kapaszkodóját elkezdte módszeresen lebontani: a biológiai realitásokat, a keresztény értékeket, átmanipulálta és átpolitizálta az önazonosságtudatot.

Az emberi jogok mögé bújva a progresszívek megakadályozták, hogy Európa reagáljon az őt ért negatív hatásokra. Megbénították, ezért nem volt képes megakadályozni a terror szétterjedését, a nem európai közösségi szigetek kialakulását saját társadalmán belül (no-go zónák). Nem engedték kiutasítani a migránsokat, még azokat sem, akik bűnözők voltak. A migránsbűnözéssel a mai napig nem tud mit kezdeni az európai társadalom, de a migránsok vélt jogainak védelmében százmilliókra bünteti Brüsszel a józanul gondolkodó országokat.

Mindeközben olyan társadalmi rétegek alakultak ki, amelyek egymást kizáró jövőképet vázolnak fel. Az egyik az istentelen, nemzettelen, gumigerincű embermasszában hisz, a másik meg radikális iszlám berendezkedést akar.

A konzervatív politikát a perifériára szorították a tengerentúlról pénzelt sajtó segítségével, pedig az lehetett volna Európa első védelmi vonala, a társadalom immunrendszere az őt ért fenyegetésekkel szemben.

Németország célkeresztben

2015-ben kirobban a dieselgate botrány, vagyis az a sajtó által alaposan felfújt ügy, amely padlóra küldte Európa egyik legfontosabb vállalatát, a Volkswagen Group-ot. Az amerikaiak, akik számára az európai autóipar már hosszú ideje útban volt, hirtelen „kiderítették”, hogy a VW autóiban olyan szoftver van, ami elcsalja a károsanyag-kibocsátást mérő teszteket. Minden gyártó élt ilyen trükkökkel, hiszen az amerikai autók sem feleltek meg Brüsszel irreális kibocsátási kvótáinak, de csak a Volkswagent temették el a lapok és mémgyártók.

Ezzel elkezdődött a VW hosszú agóniája. Milliárdos kártérítési perek, a marketingkárokról ne is beszéljünk, a versenyképessége megroppant. Öt évvel később jött a koronavírus-járvány, utána az energiaválság. Ma pedig több ezer, közvetve akár több tízezer állást szüntet meg a cég Németországban, miközben az egykor globálisan a legnagyobbnak számító autókonszern részvényeinek értéke elvesztette a 40 százalékát.

A VW példája nem az egyetlen. Az energiaválság, az Északi-áramlat felrobbantása, az orosz energiahordozókról való leválás és az amerikai palagáz jóval drágábban való megvétele, illetve a globális és ingatag piacoknak való európai kiszolgáltatottság nem csak az autóipart küldi lassan hullámsírba, de a vegyipart és a kohászatot is. Különösen Németországban.

Nem véletlenül írtam róla többször is, hogy az orosz-ukrán háborúnak Oroszország csak az egyik célpontja. Jóval fontosabb célpontja Németország.

Az amerikai stratégia abból indul ki, hogy egy német-orosz gazdasági együttműködés versenyre kelhetne az amerikai globális dominanciával, ezért fel kell számolni. Úgy tervezték, hogy egy falat húznak fel a két ország közé (Három Tenger Kezdeményezés), amelynek a V4 lett volna a magja. De elkéstek vele.

Ukrajna remek lehetőséget biztosított, hogy Németországot választás elé állítsa az USA, még azelőtt, hogy az amerikai befolyás csökkenne. Németország a háború előtt globális szerepvállaláson kezdett gondolkodni, atomfegyvert akart és helyet az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó (és vétójoggal rendelkező) tagjai között. Afrikában is beruházásokba kezdett. Nagy szerepe volt abban, hogy az európai országok többségének ma már nem az USA, hanem Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere. Németország egyre közelebb került ahhoz, hogy nagy mennyiségben biztosítsa be magának a kulcsfontosságú energiahordozókat, ritkaföldfémeket és más erőforrásokat. És ha ez megtörténik, az USA legnagyobb külföldi katonai bázisán, a németországi Ramsteinban állomásozó katonák tízezrei sem tudták volna megakadályozni a folytatást.

Aztán az ukrajnai háborúval mindennek végeszakadt – pontosabban, sikerült ennek véget vetni. Az ukránokkal szembeni szolidaritásra hivatkozva módszeresen teszik tönkre az egész német gazdaságot, miközben az USA-val konkurenciaképes Európa padlót fogott. Ma tízszer annyiba kerül az energia Európában, mint az USA-ban. Az amerikai drága palagáz az EU importjának 20 százalékát teszi ki. Az európai tőke úgy menekül a tengerentúlra, mint még soha, Közép-Európában pedig még az orosz technológiájú atomerőművekbe is amerikai fűtőelemek kerülnek, úgy, hogy az amerikaiak orosz uránt vásárolnak és abból készítik ezeket a fűtőelemeket.

Ez a háború még azért nem ért véget, mert Európa nem tört meg teljesen. Még van olyan ország, ami nem amerikai, katari vagy nyugati befektetők kezén lévő energiát vásárol. Még vannak szankciók, amelyeket megkerülnek. Még van az a pénz, amit ki lehet préselni az EU-ból, Ukrajnának játszani, ahonnan aztán „újjáépítés” álcája alatt átcsordogál szépen amerikai zsebekbe. És mindehhez fontos mellékszereplőként asszisztál a progresszív sajtó, aki lekaraktergyilkol mindenkit, aki nem az egy közös, amerikai külpolitika által diktált vallást hirdeti. Sőt, két esetben bizonyította, hogy gyilkolni is képes volna – Robert Fico ellen egy, Donald Trump ellen két sikertelen merényletre került sor néhány hónap leforgása alatt.

A németek és európaiak kivéreztetése, gyarmattá, az USA különbejárú gyártósorává züllesztett EU létrehozása az orosz-ukrán háború folytatásának legfontosabb célja. És Európa öngyilkosjelöltként követi az amerikai terveket…

A háború célja már nem más, mint önmaga fenntartása

Ezt a háborút azért is nehéz befejezni, mert önmaga fenntartásáért folyik. Azok, akik nevüket adták hozzá, akik aktív részesei, akik hosszútávú stratégiát dolgoztak ki a háború elvárt eredményére (pl. Oroszország legyőzésére és feldarabolására), azok folytatni akarják mindaddig, amíg csak lehet.

Zelenszkij nem fejezheti be a háborút, mert csak addig lehet elnök, míg tart a háború, és csak addig élvezi a nyugatiak kegyét, amíg elnök. De azért sem, mert nem tudja megnyerni ezt a háborút. És mivel nem tudja megnyerni, ezért az ukrán stratégia már a kezdetektől az, hogy belerántsa az egész Nyugatot az oroszok elleni konfliktusba. Fokozatosan rántja át a Nyugatot az egyre merészebb eszkalációs határokon: először sisakok, aztán tankok, aztán F-16-osok, és most nagy hatótávolságú nyugati rakéták, nyugati katonák által kezelve, nyugati műholdakkal célra vezetve.

Az ukrán stratégiát Nyugaton senki sem leplezi le, mondja ki vagy céloz rá. Hűen szolgálják azokat az Amerikáig nyúló hatalmi központokat, akiknek üzleti és stratégiai érdekük Oroszország válságba taszítása – és ők hajlandók ezért akár az atomháborút is kockáztatni, vagy ostobaságukból, vagy abból a téveszméből, hogy ők érinthetetlenek.

Hírdetés

Azok, akik a tavalyi Globsec-fórumon azt állították, hogy Ukrajna 2023 decemberére elfoglalja a Krímet, idén azt mondták, 2024 decemberére Ukrajna megnyeri a háborút.

Nem számít nekik, ha tévednek. Nem az elemzésük pontossága a fontos számukra. Csak fenn kell tartaniuk a háborút, ellentmondást nem tűrő hangon rikácsolni a békét akarókkal szembeni gyűlöletkeltő hazugságaikat. A háború pedig viszi magát előre, egyre mélyebbre rántva minket a vérmocsárba.

Itt emeljük ki: Oroszország sem jobb, de mi a Nyugat részei vagyunk, és a Nyugattól ennél többet vártunk. Annál biztosan többet, hogy a békeprojektként induló Európai Uniót háborús fogaskerékké degradálja.

Folyamatosan növelik a nyomást Oroszországon, addig akarják eszkalálni a háborút, amíg elkerülhetetlenné válik az orosz túlreagálás és a nyugati beavatkozás.

És akkor jön nagy jajveszékelés…

És akkor elindul az egymásra mutogatás. Ki harcoljon a háborúban, amit mindenki akart, de amiben a nyugati elit közül senki sem akar meghalni? A kék törppapának öltöző franciák, akik külföldről kértek erősítést az olimpiai játékok biztosításához? Azok a 88 nemben hívő németek, akik már a nemzet létezésében sem hisznek és elavultnak tartják a nemzetállamokat? Netán a kalifátust építgető muszlim migránsok mennek majd meghalni bankárok profitjáért a lövészárkokban?

Mégis, kit fognak tudni odaállítani a frontra?

Nem. Nem a franciák, nem a németek, dánok, svédek, hollandok fognak meghalni a fronton, ha ez a háború orosz-nyugati konfliktussá szélesedik. Nem. Közép-Európát fogják odadobni. Már készültek erre is tervek. Ott volt a lengyel légtérzár ötlete, vagy legutóbb az az amerikaiak által motivált elképzelés, hogy lengyel, szlovák és magyar területekről indított légvédelmi rakéták védjék az ukrán légteret.

Egy nemzet és nemzetállam létezését tagadó progresszív-globalista elit akar minket rákényszeríteni arra, hogy vérünket, életünket áldozzuk egy olyan háborúban, amit névleg az ukrán nemzet és nemzetállam létezéséért folytatnak. Odadobják hát Közép-Európát – ha elhiszi a progresszív maszlagot, azért, ha nem, akkor azért. Hogy hogyan?

A katasztrofális siker receptje

Néhány nappal ezelőtt alaposan megtréfálták Radoslaw Sikorski lengyel külügyminisztert. Két orosz komikus felhívta őt Petro Porosenko volt ukrán elnökként bemutatkozva, és érzékeny politikai témákról faggatták.

A gyanútlan Sikorski pedig elmondta, hogy Lengyelország nem hajlandó részt venni a háborúban, de ez változhat, ha az ukrán front összeomlana. 

És nézzük meg, mi történt az elmúlt másfél hónapban. Az ukránok egy teljesen értelmetlen, rengeteg áldozattal járó és középtávon tarthatatlan offenzívát indítottak az oroszországi kurszki régió ellen, ahol elfoglaltak 1000 négyzetkilométert. És ezzel el is terelték a figyelmet arról, hogy a keleti fronton az oroszok megállíthatatlanul nyomulnak előre, és sokan már azt állítják, a keleti front átszakadt.

Vagyis Ukrajna folytatja saját stratégiájának megvalósítását, és a rendelkezésre álló katonai és haditechnikai tartalékokat nem a keleti front megerősítésére vetette be, hanem elküldte őket harcolni orosz földre, ahol látványos, de a háború szempontjából csak marketing célokat szolgáló sikereket értek el.

De azt is elérték, hogy közelebb kerültek a keleti front összeomlásához. Sikorski szavaiból azonban más is kiderült. A Nyugat azt akarja, hogy Ukrajna még a front összeomlását követően is tartsa minél távolabb az oroszokat a Dnyeper folyótól.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ha az oroszok elfoglalják a Dnyeperen túli Ukrajnát, akkor a háború eldőlt. A Dnyeper négyszer szélesebb folyó, mint a Duna, ott nem tudnának átkelni a nyugati kontingensek. Ha az oroszok azt elérnék, egy többé-kevésbé végleges állapot állna be, amit nehéz lenne eszkalálni. Más azonban a helyzet, ha az ukránok távol tartják az oroszokat a folyótól.  Akkor ugyanis a háború folytatódhat, immáron nyugati katonák bevonásával, és a háború földrajzi kiszélesítésével, megválasztható intenzitással.

A haderő legnagyobb része azonban nem nyugati katonákból állna. Azokat az országokat fogják sorozásra kényszeríteni, akik a legközelebb kerülnek majd a fronthoz, és azokat az országokat kényszerítik majd közvetlen beavatkozásra, amelyek a legközelebb esnek Ukrajnához. Ilyenek a szlovákok, magyarok, lengyelek, románok, baltiak és bolgárok.

Ha nyugati katonák jelennek meg Ukrajnában, azoknak logisztikára, légvédelemre és utánpótlásra lesz szükségük, amit az Ukrajnával szomszédos országoknak kell elvégezniük. Máskülönben gyorsan elvéreznek a fronton, ahol az oroszok fölényben vannak tüzérség és légierő tekintetében is (a hatékony légvédelmi rendszerekből túl nagy a hiány, hogy biztosítani tudják). Ha egy orosz vadászgépet vagy egy orosz kiképző támaszpontot, tankot vagy légibázist Szlovákia területéről kilőtt rakéta semmisít meg, vajon mi lesz a reakció? Ha megindul egy nyugati hadoszlop Ukrajna felé Szlovákián vagy Románián keresztül, az az oroszok szemében legitim célpont lesz (nincs olyan háború a világon, ahol az ellenséges hadsereg szépen megvárja, amíg az ellenség felfejlődik, kényelmes pozícióba áll, minden szükségletét biztosítja, és csak ezután támad – épp ellenkezőleg, támadni fog, még mielőtt Ukrajna területére lépnének a katonák…).

Ez tehát a katasztrofális siker és a világháború receptje.

Kínos kérdések

Felmerül a kérdés, hogy a fentiek után hogyan lehet Szlovákiában a progresszívok zászlóshajója a második legnépszerűbb párt? Felmerül a kérdés, hogy lenne-e ekkora befolyása a nyugatról (USA-ból, Hollandiából és Brüsszelből) pénzelt NGO-k és sajtó közreműködése nélkül?

Hogyan kaphatott a háború eszkalálását tettekkel és szavakkal támogató Ivan Korčok 1,2 millió szavazatot? És közülük vajon mennyi választópolgár nem akar Ukrajnában harcolni, de közben olyan kormányt juttatna hatalomra, amely másokat odaküldene?

Fognak-e a fronton szolgálni az Ukrajna támogatását és Oroszország mindenáron történő legyőzését hirdető újságírók? Ők lesznek-e az elsők, akik kockáztatják majd az életüket a progresszív álmokért és az amerikai külpolitika megdicsőüléséért?

Felfogják-e, hogy nincs az a bársonyszék, szerkesztőségi iroda, tengerentúli állás, ami ne porladna szét az atombomba abszolút fényének sugárzásában? Én imádom az olyan kijelentéseket (Jaroslav Naď, Rastislav Káčer, Ursula von der Leyen és még számos amerikai csicska szájából), akik azt mondják, nem lesz atomháború, mert Putyin akkor már ledobta volna az atomot. Ez egy elképesztően kényelmes álláspont: ha végül Putyin mégis ledobja az atomot a nyugati háborús héjáknak köszönhetően, nem marad senki, aki számon kérje rajtuk korábbi ígéretüket. Ismét elmondom, ezek ugyanazok az emberek, akik egy éve azt állították, hogy Ukrajna 2023 decemberére elfoglalja a Krímet.

Itt még nem tartunk. Szerencsére. De talán szükség lenne arra, hogy hangosabban és gyakrabban nyomatékosítsuk, hogy a társadalom többsége itthon és külföldön nem akar háborút, nem akar háborúba menni, nem akar meghalni, főleg nem tengerentúli pénzeszsákok érdekeiért – és az ukránokat sem akarja a halálba küldeni.

Komjáthy Lóránt


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »