Az 5. század táján a vandálok semmilyen idegen nyelven nem beszéltek, sőt többségük vandálul sem tudott, írja Cserna-Szabó András Zerkó című regényében. Állítólag csak böfögtek, hörögtek, röhögtek és üvöltöttek. Na de azóta nagyon sok víz lefolyt a Dunán! Manapság az emberek jól ismerik anyanyelvüket, nagyon sokan több más nyelvet is, ez nem jelenti azt, hogy saját nyelvüket helyesen használják. Azt sem, hogy a nyelvet nemcsak a valóságnak, az elvárásoknak és a körülményeknek stb. megfelelő tartalommal töltik meg.
Egy példa: nemrég felkaptam a fejem, amikor a tévében egy bírósági eset kapcsán „vádlott úrról” beszéltek. Gondoltam, csak baki, nem kell komolyan venni. Körülbelül egy hét múlva újra megkapta az aktuális vádlott az úr címet. Néhány napra rá két egymástól független bejátszásban beszéltek más-más vádlott úrról. Ez azt jelenti, hogy a rossz példa nagyon ragadós. Mert a riporterek azt hiszik, hogy ha kollégájuk mondott valami „nagyot”, nekik is azt kell tenniük. Végül is a vádlott még nem elítélt, még nem bizonyították rá a tolvajlást, az erőszakot, a gyilkosságot. Így aztán úrnak is titulálhatják.
De jól néznénk ki, ha egyszeriben szélhámos úrról vagy gyilkos úrról hallanánk a hírekben. Még egy érdekesség: ez a megtisztelő cím csak a férfiaknak jár ki. A nőnemű vádlottak minden esetben megmaradtak vádlottnak. Őket illetően ugyanis a nyelvhasználat nehezíti a riporter helyzetét. Elég bizarr lenne vádlott úrhölgyről vagy akár vádlott asszonyról beszélni.
A másik példa a pozsonyi Bory Kórház reklámhirdetésével kapcsolatos. Pontosabban azzal az 5,5 millió emberrel, tehát Szlovákia összlakosságával, akik számára a kórház épült. Most nem azt szándékozom kifogásolni, hogy az állítás nem felel meg a valóságnak, hiszen tudvalevő, hogy ennek a kórháznak a szolgáltatásait nem mindenki tudja megfizetni. Az van a begyemben, hogy a reklám a „felső” 5,5 millió emberről beszél – a felső 10 000 mintájára. Ezt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az ország összes lakosa a felső szinten él. Nekem nemcsak hamisan cseng ez a megfogalmazás, hanem gunyorosan is. Azok az emberek, akik épphogy meg tudnak élni és eltartani a családjukat a keresetükből, a kisnyugdíjasok, valamint a hátrányos szociális helyzetűek és további érintett rétegek joggal vehetik csúfolódásnak a kórház reklámját.
Harmadik példám kimondottan az állítás tárgyára irányul. Amikor nemrég a nyilvánosság elé került a hír, hogy a plágium, vagyis más szerző munkájának felhasználása az eredeti szerző feltüntetése nélkül igenis lopásnak és csalásnak minősül, és törvénymódosítás született a jogtalanul szerzett titulus visszaadásának módjáról, Andrej Danko, a kapitány szemrebbenés nélkül mondta a kamerába: az én munkám az 1988-ban érvényes törvények értelmében teljesen rendben van.
És ezzel „ő” lezártnak tekinti ezt a témát. Szívesen elmondanám neki – de mi értelme lenne? – hogy az én szakdolgozatom 1980-ban készült, és akkor is (és amíg világ a világ) lopásnak minősült más valaki szellemi termékét a magunkénak kiadni. A poén a napokban pukkant: Robert Fico kijelentette, hogy olyan emberrel, mint Matovič, aki lopta a szakdolgozatát, nem lehet együttműködni. Jogos a feltevés, főleg ha figyelembe vesszük a fent említett riportban megszólaló diákok véleményét, akik kiemelték, hogy amellett, hogy a plagizálás megengedhetetlen, a vezető politikusok részéről még inkább tűrhetetlen. Mert akkor elmondhatjuk, hogy csalók döntenek az ország sorsáról, az életünkről. De mi van Dankóval? Az ő lopott szakdolgozata Fico szerint is tényleg rendben van? És mitől lett rendben? Elég volt, hogy Danko ezt bizonygatja? Vagy a kormányalakításhoz szükséges létszám kiegészítése minden hiányosságot a szőnyeg alá sepert – csak hogy megalakulhasson és működhessen a kormány. De vajon meddig?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
