Vajon van-e még, vannak-e még a tehetségek érvényesülésének lehetőségei Gömörben és Nógrádban, vagy marad az egyetlen út, az elvándorlás? Ki lehet-e még törni a tehetség által, vagy elég-e a tehetség a kitöréshez, a megszokott komfortzóna felszámolásához? De kérdezhetnénk úgy is, hogy elég-e a tehetséget felfedezni, s majd csak lesz valahogy. Szóval, bonyolult úgy. Az elmúlt hetekben két iskolában is tehetségeket kerestek Rimaszombatban, s még találtak is. De hogy akad-e majd köztük olyan, aki ki is tud törni abból a közegből, amelyben él, már nagyon is kétesélyes, vagyis sokkal inkább kétséges. Ha pedig nem sikerül, akkor marad a bezárkózás, s a tehetség a fürdőszobában vagy szűk családi körben bizonygathatja, talán mégsem volt eleve bukásra ítélve, s állócsillag helyett legfeljebb konyhasztár lesz belőle…
Pár éve egy ország ismerte meg a balogújfalusi Ruszó Tibor nevét, aki 2019-ben még bátkai alapiskolásként megnyerte az X-Faktort. A sikere látszólag azt bizonyította, igenis van kitörési lehetőség. Ahogy a régióból többen is szerencsét próbáltak a nagyvilágban. A sőregi Mihályi Dodi, a jánosi Gaál Laci és a rimaszécsi Turcsányi Tibor is évek óta próbálkozik betörni a könnyűzene krémje közé, több videóklipjük is megjelent, több bulvárlap is írt már róluk, s több hanghordozón is szerepeltek, de az igazi áttörés várat magára.
De a felsorolt példák az üde kivételek közé tartoznak, a tehetségek többsége képtelen a kitörésre. De az általános hiedelemmel ellentétben nem a hátrányos környezet, a többségi nemzet ellenszenve felelős elsősorban a kudarcért, sokkal inkább a kitörési képtelenség a saját biztosnak vélt komfortzónájukból.
Rimaszombatban jó évtizede vert tanyát az egyik kassai magánkonzervatórium, amely a megszűnt Műszaki Szakközépiskola épületét vette bérbe. Az iskola eredetileg Nyustyán nyitott kihelyezett tagozatot, de a kisváros elég nehezen volt megközelíthető. Így találtak új otthonra a járási székhelyen. A beilleszkedés nem ment könnyen, ugyanis az akkori megyeelnök, a szélsőjobboldali Marián Kotleba minden követ megmozgatott, hogy az iskolát bezárassa. A Magánkonzervatóriumnak mégis fontos szerep jutott a régió iskolai palettáján, hisz lehetőséget adott a tehetséges roma gyerekek továbbtanulására, akik zenét, éneket, táncot tanulhattak.
Csak a hab a tortán, hogy amíg a magyar diákok kénytelenek csak szlovákul tanulni, addig például a Tompa Mihály Országos Szavalóverseny azért nem fogadja el a diákjaik nevezését, mert egy magyar szavalóversenyre benevezni kívánó diák a verseny főszervezője szerint járjon csak szépen magyar iskolába, ha pedig mégis szlovák középiskolát választ, akkor jelentkezzen csak a Hviezdoslavov Kubínra. A történet slusszpoénja, hogy az illető, akinek nem fogadták el a jelentkezését, pár éve még magyar alapiskolásként eljutott a „Tompika” döntőjébe, s már most is egy magyar tanítási nyelvű alapiskolában vezet színjátszókört. Természetesen magyarul. Kis magyar abszurd – mondhatnánk, de inkább ne mondjuk.
Az iskolát azért is említem, mert készítettek egy színházi előadást Szupersztár a romatelepről címmel. Természetesen szlovákul, holott az előadás szereplőinek döntő többsége magyar. Állítólag készült volna egy magyar változat, de végül maradtak a szlovák változatnál, mivel az egy szem szlovák diák nem volt hajlandó megtanulnia a szövegét magyarul. De sokkal érdekesebb és valahol visszatetszőbb maga az előadás témája, amely azt próbálja hevesen bizonygatni, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerül a két lakótelepi főszereplő, akit se a szlovákok, se a magyarok nem látnak szívesen, s ezáltal szinte teljesen lehetetlen a kitörés abból a közegből, amelybe beleszülettek.
De nézzük meg, tényleg olyan nehéz-e a cigány lakótelepről kitörni, mint ahogyan azt ez a bizonyos előadás sugallja…
Rimaszombatban a Magyar Tannyelvű Speciális Alapiskolának jelenleg 133 diákja van, akiknek döntő többsége roma, s azoknak is a nagy része az ún. Feketevárosból, a Dúsa úti lakótelepről látogatja az iskolát. Hivatalosan mindegyikük mentálisan sérült, de amikor ott tanítottam a kétezres évek elején, erről én nem győződtem meg. „A diákok szigorú pszichológiai vizsgálaton esnek át” – mondja Bodon Sándor, a hasonló jellegű rimaszécsi iskola igazgatója, akinek jelenleg 42 diákja van, s nem az ő dolguk felülvizsgálni a pszichológusi szakvéleményt.
Ennek már csak azért is komoly jelentősége van, mert egy máig létező, sokak által értelmezhetetlen törvény szerint a speciális alapiskolából kikerültek csak bizonyos szakiskolákban tanulhatnak tovább, az ún. normális szakközépiskolákban nem. Így például hiába szeretne valaki fodrász lenni, oda fel sem veszik. Magyarázza meg, aki érti ezt a sokak által bírált, de máig létező törvényt, mindenesetre ezek a gyerekek eleve méretes hátránnyal lépnek ki a nagybetűs életbe. Huszon éve, amikor ott tanítottam, a kilencedikes magyar irodalmi tananyag Ady Endre istenes verseivel kezdődött, amihez akkoriban még nekem se volt semmi közöm. De a kötet szerzői valószínűleg úgy gondolták, aki megérti Ady istenes verseit, az már nem téved el a nagybetűs életben. Nos, én nem vennék rá mérget.
De eljöttek a rimaszombati székhelyű Vienala szervezet diákjai is. Ez utóbbi szervezet mentálisan sérült diákoknak nyújt napi elfoglaltságot, s énekkaruk megmutatta a tehetségét a Speciális Szupersztáron. „Többéves kihagyás után a Magyar Tanítási Nyelvű Speciális Alapiskola új, ambiciózus igazgatónője, Bálint Marcella keresett fel, hogy érdemes lenne megpróbálkozni a rendezvény felújításával” – meséli Páko Mária, s ő bizony örömmel jött. De nemcsak tanácsaival vette ki a részét a sikerből, hanem segített kiválogatni a rendező iskola tehetséges diákjait, akinek a többségét kísérte is gitárjával. „Tudjuk a romák imádnak szerepelni, ezért jelentkezőkből most sem volt hiány, úgy kellett szinte visszafogni őket” – teszi hozzá, s még így is a fellépők nagy részét az ő diákjaik tették ki. Önbizalomból szerencsére nem volt hiány, az igazi tehetségek viszont mintha most elmaradtak volna. Többnyire nagyon lelkes, ám átlagos produkciókat láthattunk, amit viszont feltétlen el kell mondanunk, a hangulatra nem lehet panasz, ahogy a szervezés is elsőosztályú volt.
Amikor az első Speciális Szupersztárt megrendeztük, jóval magasabb színvonalú volt a felhozatal, a verseny egyik győztese, Balog Józsika benevezett a „Tompikára” is, s eljutott az országos döntőig”
– emlékszik vissza a kezdetekre Páko Mária, aki maga is túlontúl nagy reményeket fűzött a fiú jövőjéhez. Amikor megkérdezem, mi lett a fiúval, annyit mond, inkább ne firtassuk. Ahogy elveszett az a remek versmondó fiú is, akit annak idején én fedeztem fel az iskolában. A verseny vége felé odamegyek két, éppen a barátnőjével flörtölő tizenéves fiatalhoz, akik szintén a helyi iskolát képviselték, s megkérdezem, fiúk, mik lesztek, ha nagyok lesztek. Szinte egyszerre kapásból egyszerre vágják rá: „énekesek. Tudna nekünk fellépéseket szerezni?” Elnézve a produkciójukat, már visszafogottan nyilatkozok, s eszembe jut a Magánkonzervatórium előadásának téves felvetése. Tényleg, mi is a megoldhatatlanabb feladat, a többségi nemzet(ek) ellenszenvének a falát áttörni (ami a különböző tehetségkutató műsorok felhozatalát nézve ma már egyáltalán nem lehetetlen, sőt) vagy a saját megszokott komfortzónájukból kitörni…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
