Bársonyos borzongás vesz erőt rajtam valahányszor hallgatom. Nem lehet megunni. Édith Piaf rajongóként és annak apropóján, hogy hatvan éve nincs már közöttünk a francia sanzonkirálynő, a napokban egyre másra csak hallgatom édes-bús dalait. Neki még 48 év se jutott. Az is tele volt fájdalommal. Nem tudom, mit pótolhatott neki a rivaldafény. Nézem, ahogy ott áll a megunhatatlan egyszerű kis fekete ruhában a színpadon. Egy öregasszony, nem egy élete teljében lévő középkorú nő.
Elmúlás. Furcsa hangulatok. Csöndek. Befelé fordulás. Ősszel ezek jellemzők ránk, emberekre. Valahogy megérint bennünket az élet végessége.
Októbert a depresszió hónapjának is szokták titulálni, habár ilyenkor a vénasszonyok nyara azért még okozhat kellemes, vígabb napokat. Fogy a fény, egyre hamarabb jön az este. Szeretünk már a gyertyafénybe bámulni. Bágyadtabbak, fáradtabbak vagyunk, pillánk sokkal könnyebben lecsukódik.
Hiába, elaludni készül a természet. Mi pedig, annak részeként, szintén idomulunk ehhez. Sárgába, vörösbe, barnába borul lassan, de biztosan, a táj. A vízpart menti bokrokon piroslik a csipkebogyó, a som. A károgó varjúk is megjelennek… S újra látni a jégmadarat, ahogy átsuhan a kanális felett… A nedves fűben cselőpók szaladgál, alig tudom lefényképezni. Kezdődnek az őszi fényjátékok is. Hol a tágas határ egyik része öltözik napba, hol a másik. Pár percig tartó csodák. Kis kapaszkodók, amikor belülről szinte szétfeszít a vihar előtti csend, vagy fura gondolatok kóvályognak a fejben.
Szép az ősz. Magamat is ezzel biztatom, nemcsak szomorkodó barátnőmet.
Vegyük észre, hogy milyen akkurátusan, nyugodtan készül az anyatermészet a téli pihenőre. Mi lenne, ha mi is egy kicsit követnénk a példáját? Lassítani. Lenyugodni. Polcokat rendezgetni. Ott, belül. Ölelni. Ha van kit…
Az öreg lugast megszabadítottuk édes terhétől. Azóta mustszag terjeng az udvaron. Aki a kapunkon belép, azt jól orrba csapja. Érik a pálinka… A kertben jó ideje átvette az uralmat a torma, hatalmas bokrai alatt a valóságos kincs. Csak persze előtte még fel kell ásni, megtisztítani, ledarálni. Sűrű könnyek között… Hogy azután a családi recept alapján kis üvegcsékbe szuszakoljuk. Ez ám a jó kis immunerősítő, ácsingózik is utána a fél rokonság… Vagy itt van a savanyúkáposzta. Az is megkezdi lassú érlelődését a hordókban. De jó lesz köretnek vagy a disznóölési káposztába…
Még erőlködik a rózsabokor is. Megpróbál új virágokat hajtani. A hortenzia már felvette szép bordós színét. Majd levágom és szárazon vázába rakom. Akár jövő nyárig is kibírja. Elteszek valamit a nyárból. Mindig kell valami kis kapaszkodó. Ami egy picit előre lök. Egy csillogó vadgesztenye a marokban, egy sárga falevél, pár szem piros bogyó, mennyei sült tök, vagy éppen sült gesztenye. Meg egy kis forralt bor, bekuckózás egy jó kis könyvvel. Hosszú beszélgetés valakivel, akit szeretünk… Szép az ősz, még akkor is, ha Adyval szólva, lelkünkben „égnek kis rőzse-dalok…”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
