A dél-erdélyi Alvincen rendezték meg a Pongrácz Szent István jezsuita vértanú élete és lelkisége című vetélkedőt május 10–12. között. A szervezők célja az volt, hogy az interaktív, élményekben gazdag verseny résztvevői megismerjék Erdély egyetlen szentjét és az őt meghatározó jezsuita lelkiséget. Ennek kapcsán Mihalkov Ferenc marosvásárhelyi jezsuita kollégiumi lelkésszel készült interjú.
– A Gyulafehérvári Főegyházmegye év eleji felhívására 56 csoport jelentkezett iskolájukat vagy plébániai közösségüket képviselve az 5–8., illetve a 9–12. osztályosok kategóriájában. Hogyan került kapcsolatba a rendezvénnyel?
– A vetélkedő ötletgazdája és főszervezője, Veres Stelian kanonok, a Gyulafehérvári Érsekség gazdasági igazgatója meghívta a marosvásárhelyi jezsuita közösségünket is. Jakabos Barnabás elöljáró kérésére én jelentkeztem a Gyulafehérváron és Alvincen (Pongrácz Szent István szülőfaluja) szervezett háromnapos vetélkedőre. A szervezésben nem vettem részt; zsűritagként voltam jelen.
– Húsz döntős csapat vetélkedését követted nyomon. Milyen feladatokban mérték össze tudásukat, kreativitásukat, ügyességüket?
– A verseny arra volt kihegyezve, hogy a fiatalok – és rajtuk keresztül a szüleik is – megismerjék Erdély egyetlen szentjét. Nagyon meglepett, hogy ilyen fiatalon milyen sok mindent tudtak az életéről és az ignáci lelkiségről. Ebben a felkészítő tanároknak is komoly szerepük van, akik nagyon beleásták magukat a témába, hogy milyenek is a jezsuiták. A gyerekeknek sokféle módon kellett használniuk megszerzett ismereteiket: volt például képfelismerés, kakukktojás, kreatív megoldásokat kérő fogalmazás: Miben hasonlítanak vagy épp különböznek a jezsuiták a többi rendtől? Többen is írták azt, hogy nekünk nincs tipikus rendi ruhánk, habitusunk, ami megkülönböztet minket, hanem általában papi civilben vagy egyszerű civilben járunk. Valaki azt is megjegyezte, hogy ha papi civilben vagyunk, a zakónk hajtókáján van egy kis kereszt, vagy egy IHS jelvény. Ránéztem a zakómra, és tényleg! Ha ez a pici apróság megmarad bennük, az már jó.
Pongrácz István, Grodziecki Menyhért és Kőrösi Márk, a magyarországi jezsuita rendtartomány védőszentjei
– Miért éppen egy kassai zarándoklat volt a fődíj?
– Ezt én remek ötletnek tartom, mert a zarándoklat nagyon szépen illik az ignáci lelkiséghez. Rendalapítónk, Loyolai Szent Ignác is zarándoknak tekintette magát, aki Krisztussal együtt zarándokol. Fontos volt az életében, hogy folyamatban lássa az istenkapcsolatát, életét. Ez a verseny a diákoknak is ezt a folyamatot próbálta megtanítani. Hogy ne csak pontszerűen arra az 1619-es szeptember 7-i napra, Pongrácz Szent István és társai kassai halálára tekintsünk, hanem arra, hogy neki valahonnan el kellett jutnia odáig, hogy ki tudjon állni az elköteleződése, hite, Isten mellett, és vállalja a vértanúhalált is. Ez nem egy pillanat műve volt, kellett hozzá az ő egész életútja. Nekem a zarándoklatban is ez a fontos. Mert van a zarándoklétnek egy szimbolikája, mely az ignáci lelkiségnek az egyik alappillére:
és lássuk azt – így szoktuk mondani „jezsuitául” – , hogy mire hív minket, merrefelé halad a mi életünk, a hivatásunk, hol találhatjuk meg a helyünket a világban.
A zsűri tagjai, az asztalfőn Mihalkov Ferenc SJ
– Hogyan kell jól meghallani ezt a hívó szót? Meghalljuk ma egyáltalán?
– Ez az alapvető magatartás benne van a szóban: hallgatás. Valamilyen formában le kell csendesítenünk magunkat, és a sok, minket körülvevő zaj, élmény, „tűzijáték” mellett is megtalálni azt, hogy ezek a szavak nem kívülről jönnek, hogy Isten nem egy szakállas, felhőn ülő bácsiként hív minket, hanem valahol ott van a mi szívünkben. Ehhez az kell, hogy merjünk csendet adni magunknak. Pár órát, napot, akár csak naponta pár percet hagyjunk. Lehet úgy is, hogy kialakítunk egy magatartást: újra és újra rátekintek arra, hogy mik történtek velem, milyen élmények értek? És ha kimagasló pontok voltak, akkor ezek összekapcsolhatók? Nagyon tudatosan kell keresni az elcsendesülést, és arra reflektálni kell: látom-e azt, hogy a dolgok között, amik velem történnek, van-e valamilyen kapcsolat. Az életem térképén kirajzolódik-e egy út, vagy csak véletlenszerű pontok vannak? Ignác is ezt tanítja az imában:
Aztán előretekinteni: ezek a lábnyomok esetleg Jézus nyomaiként folytatódnak-e előttem valahol? Merre visz az út, amelyen én vagyok, megy-e tovább?
– Az első fordulóban a csapatoknak olyan videót kellett készíteniük, amely Pongrácz Szent István életét, hitét mutatta be. Mit tapasztalt, az életpéldája mit üzen a mai kor fiataljai számára?
– Arra indít minket, hogy ne úgy lássuk az életünket, mint pontszerű élmények sorát. Manapság a koncertek, a fesztiválok, a bulik is arról szólnak, hogy egy hatalmas élménydózist kapjunk. A mai fiatalságot leneveli korunk társadalma, a közösségi média és minden, ami körülveszi őket arról, hogy folyamatban gondolkodjanak. Hogy tisztában legyenek vele: tetteiknek következményeik vannak. Pongrácz Szent István életén keresztül visszaadhatjuk azt, hogy az életünk igenis egy folyamat, és ha el akarunk köteleződni valami mellett, akkor nem fog menni egy pillanat alatt, egy csettintésre – sem egy társ mellett, sem egy élethivatás mellett. Tudjuk, hogy István életében a vértanúság és a bátor kiállás mennyire fontos volt. Nemesi családból származott, ahol a tradíció is számított. Amikor Kolozsváron befejezte a kollégiumot, szembe kellett mennie a szüleivel, és elég kemény hangú levélben fogalmazta meg nekik a jövőbeli terveit. Mert volt egy elhatározása, megérzése, elképzelése, amely mellett kitartott: hogy bármit tehetnek vele, akkor is Krisztust szeretné szolgálni, jezsuita pap akar lenni.
– Miben mérted a rendezvény sikerét?
– Ahogyan Kovács Gergely érsek is megfogalmazta a gyerekeknek: nem az a fontos, hogy ki nyer, mert mindenki visz valamit magával: barátságot, élményt, tapasztalatot. Nagyon jó volt látni, hogy a fiatalok igazán élvezték, nem csak az izgalom, a vetélkedés volt a lényeg. A közös étkezések, imák, beszélgetések felszabadították őket és lelkileg is tudtak egymáshoz is kapcsolódni. Ez is az ignáci lelkiséghez tartozik, hogy
és ezt a szemléletet – annak ellenére, hogy nem jezsuiták találták ki és szervezték meg – visszaadta ez a vetélkedő is. Ez volt az első, de reméljük, lesz a következő években is.
Szöveg: Ujváry-Radics Gabriella
Forrás: jezsuita.hu
Fotó: Dicu Adrian/Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
