Sapszon Borbála és Varga Márton a hazai MÉCS Családközösség oszlopos tagjai. Közel két évtizeddel ezelőtt kerültek kapcsolatba a lelkiségi mozgalommal, tíz éve pedig már maguk is házasoknak szóló lelkigyakorlatok vezetői és házigazdái. Civil és lelki feladataik összeegyeztetéséről, az ünnep családon belüli megéléséről és a húsvéti készületekről beszélgettünk velük otthonukban.
A családközösségben való szerepvállalásuk miatt Varga Márton és Sapszon Borbála neve sokak számára ismerősen csenghet. Bori nyilván a vezetékneve miatt sem rejtőzhet el – a híres zenész-karnagy család tagja, aki, folytatva a hagyományt, karnagyként és zenepedagógusként maga is ezen az úton jár. (A Liszt-díjas idősebb Sapszon Ferenc a Magyar Rádió Énekkarának legendás karigazgatója volt, míg Bori édesapja, a Liszt- és Kossuth -díjas ifjabb Sapszon Ferenc a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola alapítója.) Marci gyógyszerész és egy gyógyszerekkel foglalkozó nagyvállalat középvezetője. (Csak érdekesség, hogy a szülei részt vettek Szent István király ereklyetartójának restaurálásában, sőt, édesapja a Szent László-hermán is dolgozott.)
A házaspár négy gyermeket nevel. Mozgalmas tehát az életük, ám úgy tűnik, valahogy mindenre jut idejük és energiájuk. Kíváncsi voltam, hogyan csinálják, ezért is kértem fel őket a beszélgetésre. Hétköznapi életet élő család ők, sok-sok feladattal. Semmi rendkívüli, csak a szokásos mókuskerék, amelyben annyian akadunk el mégis, különösebb kihívások nélkül is. De ők nem. Vajon mi lehet a titka ennek?
Vacsoraidőben érkezünk, a család apraja-nagyja már a nappaliban – az édesanya szerint ritka pillanat, hogy mindenki egyszerre legyen otthon –, s bár fotós kollégámmal nem számítottunk rá, együtt készített finomságokkal várnak bennünket. Mielőtt asztalhoz ülnénk, még kimegyünk a szépen rendben tartott kertbe, ahol a családfő, Marci avat be a rendben tartott, szép porta körüli feladatokba. Ez az ő „reszortja és szakterülete”: ő gondozza a gyepet, növényeket, s szívügye kiskert, a veteményes is. Természetesen ebbe a munkába a gyerekek is besegítenek a saját életkoruknak megfelelően. A természet még félálomban, de azért már most is ápolt és hasznos konyhakert sejlik fel a hangulatos külvárosi környezetben. Marcival a háztetőn elhelyezett napelemek gazdasági hasznának és az ökolábnyom minél kisebb méretének fontosságáról is ejtünk pár szót, majd a nagyobbak jelzik – teljes joggal: esedékessé vált a vacsora.
A terítésben mindenki segít, s mivel viszonylag magas az egy négyzetméterre eső kamaszok száma, közben megy az egyébként kedves és szórakoztató adok-kapok. A legidősebb gyermek, Bence 11. osztályos. Édesapjának előszeretettel s erőteljesen küldi a magas labdákat, Marci pedig elnéző, higgadt türelemmel megy bele az adogatásba. Jól tudja, ez az életszakasz leginkább erről szól: pozícionálni, meghúzni a saját kontúrt, megkeresni az alanyi jogon kijáró helyet a rangsorban. Magamban mosolygok a köztük gesztusaikban, szemvillanásaikban tetten érhető hasonlóságon, s ezzel együtt a következő generáció egészséges öntudatán, melynek a háttérben rejtőzködő apai megértés biztosít biztonságos térnyerést.
Vacsora közben szóba kerül, hogyan készülnek a közeledő ünnepre. Engem különösen az foglalkoztat, hogy a szülők a rengeteg szakmai feladat (koncertek, utazások, konferenciák, előadások) és a sok egyéb kihívás (gyermeknevelés, közösségi feladatok, egyéni lelki élet) mellett hogyan tudnak időt szakítani egymásra és a gyerekekre.
Sok házaspárt, családot látni, akik a legjobb szándékuk ellenére is felaprózzák magukat a hétköznapok teendőiben. Az idő közben összegyűlt feszültség időről időre, s különösképpen is az ünnepek környékén tetőzik, hiszen a kis ördög a legmeghittebb pillanatokat akarja elrontani… A házasfelek mindketten igyekeznek kiteljesedni hivatásukban és szakmájukban, a gyerekek iskolába járnak, valaki közülük mindig a továbbtanulásra készül, ezen felül sportolnak, zenélnek, nyelvet tanulnak, különféle közösségekbe járnak… Semmi rendkívüli, mégis rengeteg tennivaló. Mindig foglalkoztatott, hogy ha csak „átlagos” életet él egy család, akkor is, vajon hogyan, honnan tud töltekezni? Van erre recept?
Sokszor, amikor különlegesen terhelt élethelyzetekkel találkozom, vagy ilyenekről olvasok, elgondolkodom, vajon én bírnám-e. És mindig arra jutok, hogy Isten – végtelen bölcsességében – jól tudja, kinek a vállára mekkora keresztet helyezzen. Sokan vagyunk, akik „hétköznapi” körülmények között próbálunk helytállni. Ám – talán éppen emiatt – nekünk is szükségünk van a megerősítésre, az útmutatásra. Látszólag vendéglátó családunk sem kapott semmi „extra életfeladatot”. Aztán ahogyan elmélyültebben kezdünk beszélgetni, kiderül:
A gyerekek vacsora közben a húsvétot megelőző időszakról mesélnek. Julcsi tizenöt éves, most kilencedik osztályos. Valamivel közlékenyebb, mint a többiek. Arról mesél, hogyan készül lélekben az ünnepre.
Az elmúlt hetekben két lelkigyakorlaton is részt vett: Mátraverebély-Szentkúton, ahol iskolai szervezésben Barsi Balázs atya tartott nagyböjti elmélkedést, majd onnan egyből a Mécs-családközösség lelkigyakorlatára ment. Mindkét alkalmon számos olyan kérdés előkerült, ami kifejezetten az ő korosztályát foglalkoztatja. „Beszélgetünk, vitatkozunk, ütköztetjük az álláspontjainkat, és összehangoljuk, megfogalmazzuk a konklúziót. Elmondjuk a meglátásainkat egymás tapasztalataival kapcsolatban, ezáltal is megpróbáljuk minél jobban megérteni egymást és egymás révén Jézust, aki mindannyiunkért szenvedett” – mondja Julcsi meglepően bölcsen. Arról is beszél, hogy szerinte a MÉCS közösség gyermekeket megszólító ága nagyon sokat segít a fiatalok útkeresésében, ahogyan egyébként a cserkészet is, amely mozgalomnak szintén a tagja, s melyben vezető is szeretne majd lenni.
Rebi tizenkét éves, hatodik osztályos. Ő a passiót szereti a leginkább a szent három nap liturgikus történései közül. Ez azért is érdekes, mert az első, komoly találkozása a dramaturgizált szenvedéstörténettel 2020 húsvétján éppen a karantén idejére esett: édesanyja, bátyja és a templomi közösség pár tagja a konavírus-járvány miatt a zárt templomban énekelte el.
Az egyértelmű a számára, hogy a liturgikus esemény valami igazán földöntúlit közvetít, hatása és következményei pedig meghatározóak. Rebi szerint passió nélkül nincs is húsvét, hiszen ez után a szomorúság után lehet majd csak igazán örvendezni. Még nem is tudja, micsoda teológiai igazságot, misztériumot mond ki ezzel.
Bence ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza, elénekelni Jézus evangéliumban szereplő szavait azért is különleges dolog, mert – bár nem is gondolná az ember – a passióban való szerepvállalás egészen közel visz ahhoz, amit a szenvedéstörténet valójában jelent, s amit az előadása is megjeleníteni, felidézni próbál. Aki a Jézus – vagy akár Pilátus, Péter – szájába adott szavakat megformálja és elénekli, az még mélyebben éli át a történéseket. Emiatt egyáltalán nem mindegy, hogy hallgatói vagy előadói vagyunk a passiónak – mondja. Az asztalnál ugyan nem hangzik el, de később kiderül: Bence a cserkészvezető-képzés kapujában áll, és ő is tagja a MÉCS ifjúsági közösségének.
Természetesen a kilencéves, harmadik osztályos Janka sem hagyja válasz nélkül a kérdésemet, hogy mit szeretnek a legjobban a húsvéti időszakban. Mint kiderül, az ő kedvence – bármilyen ünnep legyen is – a kézműveskedés. S máris előkerül egy hengerből formázott, színes papírral borított, harmonikázó kartonnyuszi és a tojásdíszek, amiket saját kezűleg készített az ünnepre várva. Hamarosan azt is megtudom, bár az ünnepi dekorációban a család apraja-nagyja részt vesz, Janka mindig külön ajándékkal is készül a családnak.
Ezt a családfő, Marci külön hangsúlyozza, hozzátéve, ez ágyazza egyre mélyebben a család kis közösségét az Egyház nagyobb közösségébe is.
A családi rózsafüzér-imádság ennek is különösen szép és fontos állomása: Jankától megtudjuk, hogy az ima előtt mindig kihúzzák az előzetesen papírokra felírt titkokat, s úgy mondják végig az olvasót. Így mindenkinek saját titka van, amihez azt a külön kérést rendeli, amit éppen szeretne.
Vacsora után a gyerekek szétszélednek, mindenki megy a maga dolgára, kezdődik az esti rutin a kialakult menetrend szerint. Mi az étkezést záró ima és az asztal lerámolása után a nappaliban, a cserépkályha mellett folytatjuk a beszélgetést.
Marcit és Borit a MÉCS családközösségről kérdezem, kíváncsi vagyok, hogyan kerültek kapcsolatba a lelkiségi mozgalommal, és miként lettek tevékeny részesei, illetve hogy mindez mit tesz hozzá a személyes életükhöz. Bori kezdi az emlékek felidézését. Annak idején Czap Zsolt atya (jelenleg Kispest-Pestszenterzsébeti Espereskerület vezetője) késztette fel őket a házasságra.
Zsolt atya maga is a MÉCS lelkiségi mozgalom tagja, aki olyan lelkesen ajánlotta a MÉCS-napok programját, hogy végül nem tudtak ellenállni, és elmentek egy hétvégi alkalomra. A háromnapos lelkigyakorlat végül életre szóló élményt és elköteleződést hozott.
„Akkor már négy éve ismertük egymást, a máriabesnyői jegyes-lelkigyakorlaton töltött idő alatt mégis olyan kérdések merültek fel, és olyan válaszok születtek a közös életünk küszöbén, hogy úgy éreztük, a házasságkötésünk után is tovább kell mennünk ezen az úton. Sok kérdés kifejezetten mélyen éritett bennünket, nem is csak a kapcsolatunk, hanem a személyes életünk miatt is. Ez a lelkigyakorlat mérföldkő volt az önismeretünk útján is, ami azért fontos, mert
– fogalmaz Bori, hozzátéve, hogy az akkori kérdések közül sok még ma, ilyen nagy idő távlatából is elő-előkerül.
Az önismeret szerepét Marci is hangsúlyozza. „Amikor megszületett az első gyermekünk, Bence, az életállapotunkkal együtt a kapcsolatunk is megváltozott. Az ember persze nem azonnal veszi észre ezt, mégis egyre nagyobb igénye lesz arra, hogy mélyebben beszélgessen a társával, több minőségi időt tölthessen vele. Aki korábban jegyesként, szerelmesként volt a a másik mellett, az egyszer csak hirtelen édesanya-, édesapaszerepben találja magát. Ilyenkor lenne mit megbeszélni. Mi is felismertük, hogy ezek valós nehézségek, amelyekkel muszáj érdemben foglalkoznunk. Zsolt atya vetette fel ekkor, hogy kapcsolódhatnánk egy házas közösséghez, ugyanis ezek nem egyedi kihívások: személyre szabottan ugyan, de minden házaspárnak szembe kell néznie ezekkel a családdá formálódás küszöbén. S könnyebb úgy, ha többen vagyunk a megoldás keresésére egy védett közegben, imádságos, bizalmi légkörben.” Marci és Bori így kerültek egyre közelebb a MÉCS lelkiségéhez. Egy idő után felkérést kaptak, hogy tanúságtevő házaspárként is megmutatkozzanak, később maguk is egy családközösség vezetői lettek, valamint lelkinapok megszervezését és vezetését is rájuk bízták. Sok fájdalmas és örömteli pillanatot osztottak meg és hordoztak közösen a közösségben. Bori szerint ez mindenképpen megtartó erőt jelent számukra a hétköznapokban.
Ezt Marci is megerősíti, kiemelve, nem mindegy, milyen közegben és kik tartanak tükröt az embernek, ahogyan az sem, hogy van-e kivel megbeszélni, akár egészen mélyrehatóan, a házasságban felmerülő problémákat. Mindemellett pedig nagyon fontos az egymásért és a közösségben mondott ima is – mutat rá Marci, hozzátéve: imádkoztak már elveszített kisbabáért, gyerekek és felnőttek gyógyulásáért, válságos helyzetek rendeződéséért, s mindig eredménnyel, megtapasztalva a közösségben rejlő erőt és a kegyelem kézzelfogható jelenlétét.
Felkészülni egy ünnepre kívül és belül is szükséges, ezt mindketten így gondolják. Sőt, ugyanezt mondják a gyerekeik is. Marci hangsúlyozza: a rend nagyon fontos, de a kifejezés itt most nem feltétlenül a külsőségekre vonatkozik – nem szükséges például háromszor körbeporszívózni a házat. Sokkal inkább a „dolgok rendjéről” van szó, például a liturgikus formákról. A szent három nap liturgikus eseményei ugyanis szerves és központi részét képezik az ünnepnek, s ez érvényesül a családi menetrendben is. Marci például már akkor is mindig kivette szabadnapnak a nagypénteket, mielőtt még munkaszüneti nappá nyilvánították volna, hiszen – mint mondja – a nagypéntek megélése nélkül átélhetetlen a húsvét felszabadító öröme is. De máshogyan készül az ember egyedül, máshogyan a házastársával, és megint másképp a gyerekeivel, illetve a tágabb családjával. Az elcsendesedést Marci és Bori is fontosnak tartják, ezt egymástól függetlenül hangsúlyozzák.
– mondja Marci. Ezért házaspárként nagyon figyelnek arra, hogy mindennek a lehetőségét tudatosan megteremtsék önmaguk és egymás számára is. Mindeközben pedig megvannak azok a családi szertartások – együttlétek, imaalkalmak, liturgikus szerepvállalások –, amelyek a családi és a közösségi húsvéti ünneplés zálogai. S ha ezeket szem előtt tartják, akkor a feltámadás öröme valódi örömmé, igazi kovásszá válhat mindenki életében.
Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
