Amikor még az ébredő és szinte vadul aktivista, úgymond dolgos hétköznapok sürgés-forgása nem veri fel a hajnali derengés csöndjét, és még a madarak sem kezdik el zsoltáréneklésüket, imacsendemben gondolom át Isten felől az előttem álló napot. Mit, hogyan, miért tegyek, írjak, kinek, mivel szerezhetek egy kis hétköznapi ünnepi pillanatot. Ebben a csendben végzem el számvetésemet a 32. olimpiáról, a nagyszerű tokiói ünnepi játékokról. A győztesek s a csalódottak is hazatértek, méltó ünneplés vagy a már Párizsra áttervezett újraküzdés, a 33. olimpiára gondolás mellett nekem más is eszembe jut. Messze álljon tőlem a kis népek nagy nacionalizmusa, vagy a történelmi vereséget szenvedettek revansra utaló gondolata. Ez méltatlan lenne az olimpiai eszméhez is. De ugyanígy a hallgatás némasága is. Legalább mi ne hallgassuk valami másról se!
Így hát ezen a hétfői hajnalon coram Deo, a magyar fiatal sportolók nagyszerű teljesítményét a tévéközvetítések jóvoltából végigszurkolt piros-fehér-zöld szívvel őhelyettük is Isten előtt állok és hálát adok teljesítményükért, küzdeni tudásukért, tiszta, szabályszerű versenyszellemükért.
Éppen ezért egy egész országért adok hálát, mely ott drukkolt, szorított, örült, lelkesült és biztatott egységes olimpiai lelki hátországként a magyar olimpiai csapat mögött. Éreztem mindvégig a japán ünnepi játékok jelszavának mély és igazi tartalmát a sportolók helytállásában és a hátországéban is: faster, higher, stronger – together – gyorsabban, magasabbra, erősebben – együtt. Ez nemcsak az olimpia szellemiségére volt igaz, hanem magyarként nemzeti sportteljesítményünkre is. Együtt volt az ország sportolóinkkal – mindegyikkel. Valami egészen nagyszerű, különös egység valósult meg.
Mert tudom, hogy leginkább nekünk, a már legalább hét évtizedet a szülőföldön végigélt, sportszerű küzdelmekre törekvő, sokszor vesztes és csalódott, de a tisztességes eszközök és a szellemi, fizikai teljesítmény eredményességében, értékállóságában mégis mindenek ellenére bízóknak jut ilyenkor eszünkbe az idén 100 éve történt brutális történelmi csonkítás. És vele azonnal az 1000 éves honfészkünket feldúló, megcsonkító brutális békediktátum.
Nekem a 20 érem fel-felszakadó fájó történelmi sebünkre némi balzsamot jelent. Nem mulaszt el semmit, helyreállítani, visszahozni sem tudja az ősi föld, Hungária letört kétharmadát. De valamit mégis bizonyít a tokiói 20 érem.
Ez akkor jutott eszembe, amikor elkezdtem nézegetni az országonkénti helyezéseket mutató éremtáblázatot. És óhatatlanul összehasonlítottam a különböző nemzetek fiainak, lányainak teljesítményét, eredményeit. Magyarország az összesítésben hat arannyal, hét ezüsttel, hét bronzzal, azaz 20 éremmel a 15. helyen áll a nemzetek rangsorában, az utóbbi olimpiák legjobb magyar teljesítményével. S ha még hozzávesszük a 4., 5., 6. és még rangosító teljesítményeket, eredményeket, jogos hálával és büszkeséggel ünnepelhetjük sportolóinkat.
Egyetlen velünk határos nemzet sem teljesített jobban. Sőt! A sokkal nagyobb népességből meríthető, sportolókat delegálható országok élén Ukrajna áll, közel 44 millió lakossal. A nemzetek éremtáblázatán ők a 44. helyen állnak, egy arannyal, hat ezüsttel, 12 bronzzal. A tőlünk legnagyobb területet kapott Románia közel 20 millió lakosából kinevelt olimpiai csapat a 46. helyre kvalifikálta magát egy arannyal, három ezüsttel!
három arannyal, három ezüsttel, két bronzzal. Aztán jön Szerbia a 28. helyen három arany-, egy ezüst-, öt bronzéremmel. És a legkisebb ország a szomszédaink között, Szlovénia 2,1 millió lakosával igazán szépen teljesített, s jutott a 31. helyre három arannyal, egy ezüsttel, egy bronzzal. A számok egyrészt önmagukért beszélnek, másrészt jól mutatják, hogy Trianon 100 évében a tokiói olimpián hazánk országkörnyezete a mieink által kiküzdött fantasztikus 15. helyhez képest a 26–53. helyezés között végzett a tényleges teljesítményt mérő és mutató eredmények alapján.
De addig is örülhetünk a magyar fiúk, lányok nagyszerű teljesítményének. Köszönet nekik ezért. Az érmeseknek és a kvalifikáltabbaknak a magyar kormányzat által odaítélt tisztes pénzügyi jutalom nagyon helyénvaló. Emellett valóban az egész nemzet, mi több, a Kárpát-medencei magyarság, s talán nem túlzás, a világmagyarság jogos és méltó köszönete és hálája is megilleti őket. S legalább ennyire fontos: köszönet azért is, hogy ebben a nehéz emlékeket is felidéző évben szemünket, szívünket a jövő felé tudták fordítani aranyaikkal, ezüstjeikkel, bronzaikkal, kiemelkedő helyezésükkel.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
