Tíz évvel a tengerjáró tragédiája után az olaszországi Giglio szigetén január 13-án egymást követték a megemlékezések. Az Avvenire olasz katolikus lapnak Lorenzo Pasquotti plébános és Lina Pellegrino nővér elmondta, mit éltek át azon az éjszakán.
Idén január 13-án a hajótörötteket tíz évvel ezelőtt befogadó, a kikötő közvetlen közelében található Szent Lőrinc és Maximilán-templomban Giovanni Roncari grossetói püspök mutatott be szentmisét az akkori plébánossal, Lorenzo Pasquottival együtt. A szentmise után koszorút vittek a hajótörés helyére a 32 áldozat emlékére. A megemlékezések sora este 21.30-kor fáklyás felvonulással ért véget, a templomtól mentek a mólóig, ahol a tragédia emléktáblája áll.
Lorenzo Pasquotti plébános az Avvenire interjújában megrendülve emlékezett vissza arra az éjszakára: „Emlékszem az emberekre; segítettek, ahogy tudtak, odaadtak mindent, amijük volt ebben a rendkívüli vészhelyzetben ezen a picinyke szigeten, ahol 4300 ember ért partot.” Nem tartja hősnek magát: „Igaz, kinyitottam a templom kapuját, még az oltárterítőket is felhasználtam, hogy betakarjuk azokat, akik fáztak: de ön mit tett volna a helyemben? Giglio lakói vajon mi mást vártak volna a plébánosuktól? És főként
Felhívta a püspökét – nem engedélyért, hanem hogy tájékoztassa –, aki egy megbeszélésen volt. Nem tudott az eseményekről, csak este 11 órakor tudta visszahívni, és csak ennyit mondott: „Tedd, amit a szíved diktál, s tudd, hogy a püspököd veled van.” Úgy érzi, nem papi zászló alatt cselekedett, de az Egyház szívével és lelkületével volt jelen. A templomban az idősebbek találtak menedéket, ma is sokat gondol rájuk, a szívébe zárta őket.
Lina nővér, aki a Szent Keresztnek Hódoló Ferences Nővérek kongregációjának tagja, huszonhárom éve él Giglio szigetén, az ott lakók számára szinte már olyan, mint egy egyszemélyes intézmény. Aktívan ott van mindenütt, az óvodában, a plébánián, látogatja az időseket, elviszi nekik az Eucharisztiát. Aznap éjjel egy asszony ébresztette fel két nővértársával együtt, azt kiabálta, hogy elsüllyedt egy hajó. Azonnal kinyitották a kolostor, a bölcsőde és az óvoda kapuit, és bevittek 2-300 embert, főként kisgyerekes családokat.
„Aznap éjjel az emberek fáztak, vizes ruhában érkeztek, féltek. Elővettünk mindent, amit csak találtunk a kolostorban, kabátokat, gyapjúpulóvereket, mindenféle gyerekruhát. Sokakat ágyba tudtunk fektetni, az én ágyamba is, és két Fülöp-szigeteki nővértársaméba, Maria és Wilma nővérébe, akik akkor itt éltek. A szigetlakók közül sokan jöttek, hoztak ruhát, ennivalót. Megnyitottuk a konyhánkat és meleg ételt főztünk. Két nővértársam fel-alá járt egész éjjel a kolostor és a templom között, hogy elvigye a lábasokat a meleg étellel. Mindenütt emberek voltak, az iskola padjain is.
Emlékszem, a legkisebb csak pár hónapos volt, egymásnak adogattuk, miközben főztünk, és babusgattuk. Nagyon megható volt, amikor pár éve néhányan közülük, akik már nagyobbacskák lettek, visszajöttek meglátogatni.”
Lina nővér hozzátette, hogy a szomorúság is ott maradt a lelkében. Éveken át látta a szerencsétlenül járt hajótestet az ablakából (csak 2014-ben emelték ki a vízből és szállították el), sokáig emlékeztette arra az éjszakára.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Avvenire
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
