Novák Ferenc „Tatára”, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfus, rendező, etnográfus, érdemes művészre emlékezünk a Magyar Kurír – Új Ember podcastsorozatának beszélgetését felidézve.
Megtisztelő volt, hogy rögtön elvállalta az interjút a Magyar Kurír – Új Ember podcastsorozatának újabb részében. Élmény volt hallgatni őt, aki sokszor nyersen, ugyanakkor őszinte gondolatokkal vallott hivatásról, családról, barátokról, a zajos mindennapokról akkor, ott, az otthonában. Azután jött a hír, hogy itthagyott bennünket. Szívszorító érzés volt, hogy néhány héttel a találkozásunk után már nem osztozhattam vele az elkészült beszélgetésen. Az utolsó interjúján.
„Egyáltalán nincs félelmem. Sőt, ebben az állapotomban nagyon várom, hogy legyen szerencsém, s egy éjszaka szép csendben elaludjak” – válaszolt az elmúlásra vonatkozó kérdésemre Novák Ferenc „Tata”. S én, a riporter nem számítottam arra, hogy pár héttel később, a halálhíréről értesülve, milyen súllyal nehezedik majd ez a mondat az interjú egészére s annak hallgatóira. Még akkor is, ha számomra érthetetlen módon, azokban a napokban mintha nagyobb figyelmet kapott volna a sajtóban és a közbeszédben a francia színészlegenda távozása, mint az övé. Aki a szó pozitív értelmében „sztárja” volt a szakmájának, s akinek oly sokan köszönhették, köszönhetik, hogy megszerettette velük a néptáncot. Megismerve őt úgy vélem, talán ott fenn most keserű mosollyal legyint egyet erre, s azzal a huncut, de határozott modorával annyit mond: emberek, én szerettem a hivatásomat, s amit át tudtam adni nektek, azt megtettem, a többi már rajtatok múlik!
(A következőkben a Novák Ferenccel készített beszélgetésből idézünk.)
– Gyakorolja a vallását?
– Vallásos vagyok, megkereszteltek, de nem gyakorlom. Nagyon bonyolult volt a családom ilyen szempontból, mert az apám, a Novákok protestánsok voltak, azt hiszem, unitáriusok. A fehérhegyi ütközet után Morvaországból a protestánsok elmenekültek, s az erdélyi fejedelem akkor néhány családnak kisbirtokot adott. Az enyéim Dicsőszentmártonban kaptak földterületet. Igen ám, de a nagyapám elvett egy örmény lányt. Tudni kell, hogy az örményeknél nincs reverzális, azaz hogy a házasfelek írásban megegyeznek a születendő gyermekek vallásáról vegyes házasság esetén. Az anyám egy „dühödt Makkai lány” volt; Makkai Sándor erdélyi református püspök, író a nagybátyja volt. Azután jött egy selejt század; ne felejtse el, hogy 1931-ben születtem, végigcsináltam ezt az iszonyatos századot. Bonyolult világ volt.
– Milyen gyermekkora volt?
– Gyönyörű, de sok szempontból ellentmondásos. Többnyire az anyámmal voltunk. Az apám egy olyan fogháznak volt az igazgatója, amelynek birtoka volt, gazdálkodott. Jól járt, mert ha nagy volt a bevétel, ha jól termeltek, akkor prémiumot kapott, nem is keveset. Csak, ugye, sokszor elmulatta. Mai szóval élve, nagyon vagány embernek tartották. Azután a gyermekkorom? Rengeteg pajtásom volt, sokat játszottunk. Volt egy bandám is Szamosújváron, tudniillik a nagyapám ott volt igazgató tanító, úgyhogy minden nyarat ott kellett hogy töltsek. Én voltam a legkisebb, a Feruska.
– Féltették mint legkisebbet?
– Hát igen, de persze volt, hogy fenéken billentettek az unokatestvéreim, főleg, ha miattam zárták be őket. Volt, hogy három napig ki sem jöhettünk a házból. Nem játszottak velem, és büntetésként nem mehettünk el moziba sem.
– Ezek szerint nagy csibész volt…
– Nagyon.
– Hogyan kezdődött a pályája, mikor szerette meg a néptáncot?
– Nem vettek fel az egyetemre, és kikerültem Kőbányán egy gyárba. Ott a szakszervezeti titkár egyszer azt mondta nekem: „Édes fiam, láttam a lapodat, hogy nagy szervező voltál a középiskolában. Tudod mit? Itt ez a rengeteg átképzős gyerek (akiket egy év alatt szakmunkásnak neveltek), mesélj nekik József Attiláról, foglalkozz velük!” Tettem is a dolgom, többek között még tánccsoportot is szerveztem. Igaz, én nem táncoltam, csak a szervező voltam. Azután egyszer kijelentették, hogy Sztálin elvtárs születésnapja tiszteletére műsort kell adnunk, mindenképpen fel kell lépnünk. Igen ám, de a bemutató előtt két nappal azzal fordult hozzám a tanárnő, hogy nagy baj van, mert az egyik fiúnak ráesett a vas a lábára, így pedig lehetetlen, hogy fellépjünk. Erre azt mondtam: nem, márpedig ennek lennie kell, hát mit szól majd Sztálin, ha nem lesz népi tánc a születésnapján! (Huncutul nevet.) Mondtam, hogy majd én beállok. Meg is csináltuk szépen, de nekem ennyi volt, nem akartam utána táncolni. Azután az a nő egyszer rávett arra, hogy menjek el vele az építők székházába, s nézzek meg egy táncpróbát. Elmentem egyre, aztán még egyre, s egyszer csak azt vettem észre, hogy végleg beálltam közéjük. Később, amikor bevonultam katonának, kitaláltam, hogy csináljunk egy tánccsoportot, hiszen voltunk úgy nyolcan, akik táncoltunk valahol. De azután az egész próba úgy nézett ki, hogy arról vitatkoztunk, melyikünk mesterének a koreográfiáját kellene megtanulnunk. A sok vita miatt csak toporogtunk, nem haladt a folyamat. Megelégeltem, és azt mondtam: gyerekek, ha mindig vitatkozni fogunk, akkor a végén még elküldenek ágyút pucolni. Erre az volt a válaszuk: akkor csináld te! Rendben van, mondtam, pedig semmi gyakorlatom nem volt ebben. Elkezdtem, s ellentmondást nem tűrve irányítottam a fiúkat. És mit ad Isten, megnyertünk a hadseregversenyt, utána mi lettünk a császárok a laktanyában. Marcaliban azután egy lelkes kultúrotthon igazgatója szerzett nekünk nyolc lányt, hozzánk hasonló korúakat, akik hajlandók voltak velünk együtt próbálni. És mit ad Isten, megint megnyertünk egy hadseregversenyt. No, ezek után végképp császárok lettünk. Így vészeltük át a katonaságot.
– A pályájára visszatekintve, később sokan kezdtek el táncolni az irányítása alatt?
– Ma az egész szakma a tanítványaim kezében van, a táncszínház igazgatójától kezdve az egyetem tanári karáig. Kiváló koreográfusok, tanárok valamennyien.
– Mitől jó egy koreográfus vagy egy tanár?
– Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy nagyon jót kell csinálni. Ha a koreográfus feltétlen a virtualitásra törekszik a nézői tapsokért, akkor a tánc szépsége eltűnhet, s a siker mellett vállalni kell, hogy az utókornak nem biztos, hogy fennmarad ebből valami.
– Kiből lesz jó néptáncos?
– Tehetség és szorgalom, erre ezt tudom válaszolni. Tanuljon meg mindent, amit csak lehet, s azt nagyon jól gyakorolja ki! Tudjon nagyon sok stílust táncolni, ez is elengedhetetlen.
– Milyennek látja most a néptáncművészet helyzetét?
– Sok fiatal kollégámon látom, milyen gyötrelmek árán jut el oda, hogy valamit megcsináljon. S hogy ez sokszor milyen félelmek sorozatával jár. Ez nem jó. Szégyellem kimondani, de amikor kialakult a néptáncszínház a hatvanas évek elején, közülünk senkinek nem volt előképzettsége: Szigeti Károlynak, Foltin Jolánnak, Kricskovics Antalnak és nekem sem. De nem féltünk, nem merült fel, hogy végig kelljen gondolni, vajon megcsinálhatjuk-e ezt vagy azt. Volt ugyan, amikor egy-egy begyepesedett fejű alak vitatkozott velünk, de leráztuk.
– A legtöbb koreográfiája az erőszakról szól. Miért vonzza ez a téma?
– Valóban, a nemzetközileg is nagy sikerű műveim, például az Antigoné, a Magyar Elektra, a Betlehem, az Aska és a farkas is erről szól. Mert engem nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan aláznak meg embereket. Ma is izgat. Utálom. Nem szeretem. Ez ellen küzdeni kell, és azért van a művészet, hogy az ember ezen keresztül fel tudja hívni a figyelmet erre a gyalázatos dologra.
– Beszéljünk pár szót a gyermekeiről! Eszter és Péter is a művészszakmában tevékenykedik. Milyen apának tartják?
– Ezt kérdezze meg tőlük!
– Milyen visszajelzéseket kap?
– Hát, nem tudom, az biztos, hogy sokat beszélgetünk, vitatkozunk erről-arról.
– De büszke rájuk?
– Hát, hogy a fenébe ne! Eszter például Nagyváradon a magyar Szigligeti Színházban dolgozik, s egy városmajori vendégszereplésükkor az egyik kritikus azt írta: végre látott egy magyar színházat, ahol mindenki tud táncolni, és mindenki tud énekelni.
– Elmegy Eszter és Péter bemutatóira, előadásaira?
– Még egy évvel ezelőtt elmentem, most már sajnos fizikailag képtelen vagyok erre.
– Tata, hogyan áll az öregséggel?
– Mindig mondom, hogy nem tudom, mi lenne jobb, ha demens lennék, és nem vennék tudomást a világ dolgairól, vagy így, hogy látom, mik történnek. Meg persze nagyon nehéz így, hogy az ember már nem tud úgy gondolkodni, mint fiatalabb korában. Sok dolog már nekem sem jut eszembe.
– Mit gondol az elmúlásról?
– Teljesen rendben vagyok ezzel. Elfogadom, egyáltalán nincs félelmem. Sőt, ebben az állapotomban nagyon várom, hogy legyen szerencsém, s egy éjszaka szép csendben elaludjak. Van egy pár barátom, akinek sikerült. Martin Györgynek például. Azt mondja az özvegye, hogy amikor ment felkelteni egy reggel, hogy idő van, mennie kell az Akadémiára, még a takaró sem volt felvetve. Vagy Huszárik Zoltánt említem…Ugyanígy ment el.
– Jól tudom, hogy gyakran összejárt a pályatársaival?
– Sára Sándor, Kő Pál, Szakonyi Károly, Farkas László, Kányádi Sándor… sokszor fogtuk magunkat, beültünk két kocsiba, s leutaztuk Hevesre Kő Palihoz. Nem feltétlenül a művészet volt a témánk, beszélgettünk erről-arról, a világ dolgairól. Persze, sokszor elmondtuk a véleményünket még egymás dolgairól is. De Kányádival össze tudtunk veszni egész apróságokon. Például arról vitatkoztunk, hogyan készül a bárányfejleves. A felesége már eldőlt a nevetéstől, annyira fogta a hasát, látva a civódásunkat.
– Ha most újra összejönnének, lenne miről beszélniük?
– Húúú, nagyon.
– Sajnos már szinte valamennyien eltávoztak, maradnak az emlékek. Önre hogyan fognak emlékezni tíz, húsz év múlva?
– Nem tudom, én ebből kimaradok. A tanítványaim egy darabig biztosan emlékezni fognak, mert most is látom a szeretetüket.
A teljes beszélgetés meghallgatható a Spotifyon keresztül és a YouTube-on.
Szöveg: Fodor Endre (a podcast szerkesztője)
Fotó: Hang/KépTÉR
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
