A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal hálát adunk, hogy itt, Magyarországon van kenyér, amit ehetünk, még ha az aszály a mi életünkben is látható, sőt félelmetes módon jelen van.
A hírek szerint megint lesz itthon elegendő hazai kenyérgabona a következő esztendőre. Évtizedek óta így van már Magyarországon, megszoktuk, minden augusztusban ezt halljuk, és talán bele se gondolunk, hogy szerte a világon ez ma már nem is annyira természetes… Igaz, bizonyára drágább is lesz a kenyér, de talán éppen ezért újra jobban értékeljük, és megbecsüljük még akkor is, ha már nem egészen friss, kicsit megszikkadt.
De ha az alföldi kukoricatáblák siralmas állapotára, a száradó napraforgóra tekintünk, mély aggodalom tölti el a szívünket. „Uram, hozzád kiáltok, mert megemésztette a tűz a puszta legelőit, fölperzselte a láng a mező minden fáját. Hozzád kiáltanak a mező vadjai is, mert kiszáradtak a víz forrásai, és megemésztette a tűz a puszta legelőit.” (Jo 1,19)
Az alkalmazkodás lehetőségeit keressük, termesszünk más fajtákat, olyan növényeket, melyek jobban elviselik a szárazságot, a nyári forróságot, a késő tavaszi fagyokat? Becsüljük meg jobban a tavaszi áradások ajándékát, és a kizsigerelt szántóföldek egy részét adjuk vissza a hagyományos vízgazdálkodásnak, legelőt, ártéri gyümölcsöst, galériaerdőket telepítsünk újra a folyók mentén? Sürgető kérdések, de mi lenne a jó válasz?
Azért ha figyelmesen szemlélődve járjuk a természetet, feltűnik, hogy az őshonos növények, természetes erdők, cserjések nem sínylik meg annyira a szárazságot, mint a kertek, szántóföldek kultúrnövényei. A kertek májusi üde szépsége, gazdagsága valóban szinte megsemmisült az utóbbi hetek forróságában, de mégis, mennyi apró túlélőt látunk mindenfelé! És ha gondolatban számba vesszük a tavasz, a kora nyár eddigi csodálatos ajándékait, a salátákat, a hagymákat, az epret, málnát, ribizlit, a bőséges idei baracktermést, a ragyogó kora nyári virágokat, illatos levendulákat, az első gondolat mégis a hálaadásé…
Ezért aztán, amikor döbbent részvéttel nézünk szét a szárazságtól szenvedő kertben, fel kell tennünk a kérdést:
Az első gondolat persze az öntözés, de milyen mértékben használhatunk erre ivóvizet? Hiszen a háztetőről gyűjtött csapadékvíz már hetek óta elfogyott. A víz megtartásán is kellene fáradozni, és erre még a kertben is nagyon sok lehetőségünk van. A talajtakarás mellett még az is segít, ha nem vágjuk rövidre a füvet, meghagyjuk az elvirágzott évelő virágokat, megbékélünk a száradó, sárguló levelek látványával. Még azt a kevés hajnali harmatot is megőrizhetjük így, ami hűvös éjszakákon kicsapódik a növényeken! A kert rejtőzködő, csillogó ékszerei, a fürge gyíkok is könnyebben találnak járható ösvényeket így, mint a csupasz földön.
A madáritatókról sem feledkezhetünk meg, ez most valóban a túlélést jelenti a környékbeli rigóknak, cinegéknek, az egyre fogyatkozó verébhadnak. Sokat tűrő, igénytelen vadvirágaink jelentik az utolsó csepp táplálékot a túléléshez a rovarvilágnak. A vadmurok még ebben a forróságban is egymás után hozza a hófehér virágernyőket, igaz, jóval kisebbeket, mint más, szerencsésebb esztendőkben, de azért a termésérlelés nem marad el, a száraz, cserepes talaj repedéseiben már gyűlnek a következő évekre szánt magok. Hogy milyen gazdag ez a készlet már más növényfajokban is, az majd jövőre egy csöndes, áztató tavaszi eső után derül ki, amikor reményeink szerint újra zöld szőnyeg borítja a most még olyan vigasztalanul kopár földet.
Az is szomorú látvány, ahogy a mogyoróbokrok, a diófák, a platán száraz leveleket hullatnak már nyár közepén a kisárgult fűre. A fák így csökkentik a lombozat párologtató felületét, miközben gondosan őrzik a jövendőnek a rügyekbe rejtett életet. A törékennyé száradt levelek pedig lassan elbomlanak, visszakerülnek az örök körforgásba.
És mi, az öntudatra ébredt emberek, a teremtés koronái? Látva a riasztó jeleket, az éghajlatváltozást, az energiaválságot, tudunk-e fenntarthatatlanul pazarló életformánkon változtatni? Lemondással, nélkülözéssel teli, szürke napok következnek most, vagy lehet másként is megélni a mára már kényszerű korlátozásokat?
Ferenc pápa gondolataiból még valami halvány reménységet is meríthetünk: „A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító. Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg.
Így képesek csökkenteni a kielégítetlen igényeket, korlátozni a fáradtságot és a megszállottságot. Lehetséges az, hogy kevésre legyen szükségünk és nagyon éljünk, főképp akkor, ha képesek vagyunk megtanulni, hogy más dolgokban leljük örömünket; ha megelégedést találunk a testvéreinkkel való találkozásokban, a szolgálatban, karizmáink kibontakoztatásában, a zenében, a művészetben, a természettel való kapcsolatban, az imádságban. A boldogság megkívánja, hogy korlátozni tudjuk bizonyos igényeinket, melyek elkábítanak minket, és így készek legyünk az élet kínálta sokféle lehetőség megragadására.” (Ferenc pápa: Laudato si’, 223)
Tanulni, tapasztalni, igényeinket korlátozni? Mennyire más ez a jövőkép, mint amit a fogyasztói társadalom hirdet, az örökös növekedés, terjeszkedés ideája… embert próbáló idők következnek.
Szöveg és kép: Lechner Judit
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
