A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal egy olyan virágot csodálhatunk meg, amelynek százmillió éves a története.
A Nymphaea alba, a fehér tündérrózsa régi gyerekkori ismerősöm, így aztán örömmel hallottam, hogy 2024 vadvirágává választották.
A Balaton partján élő nagynéni kertjében egy kis tóban pompázott a tündérrózsa, amit először csodálhattam meg. Édesapám úgy megkívánta, hogy nekiállt ő is egy tavacskát építeni nálunk. Gondosan megtervezte, hogy a közepén elég mély legyen a tavirózsának, mert gyöktörzse az iszapban telel, és nem fagyhat be odáig a víz, de a szélén legyen hely a többi vízparti vadvirágnak, a sekélyebben gyökerező sárga mocsári írisznek, a pompás lila réti füzénynek, a tavasszal virító mocsári gólyahírnek. Amikor elkészült, mentünk újra a túlpartra, ünnepélyesen megfelezni a tavirózsát, és porcelán levesestálban utazott haza a titokzatos jövevény. Lestük a kedvét következő nyáron, a Balatonból hoztunk neki igazi élő vizet is, hogy ne csak a csapvízben éldegéljen, és elragadtatva figyeltük, ahogy a sötét, békanyálas iszapból sorra nőttek fel a levelek, majd szépen elterültek a víz színén. A hosszú levélnyelek három világot kötöttek össze, lent az iszapos föld, a gyökerek birodalma, aztán a víz, és fent a fénnyel áthatott levegő, ami már az ember számára is ismerős, élhető közeg.
Aztán egyszerre megindult lentről egy új hajtás, de más formájú. Napokig készülődött, mire egy reggel végre kibomlottak a zöld csészelevelek védelméből a fehér szirmok, és úszott, lebegett a víz tetején a tenyérnyi virágcsoda. Apám kisszéket hozott a tó mellé, onnan figyelte büszkén a mutatványt, mintha ő vezényelte volna a vasárnapi előadást, és végül nekem adta az egészet Vergilius soraival együtt:
„…S néked, gyermek, a föld maga első áldozatul hoz
Gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönkét
És vízi rózsát ont, s vele együtt tarka akantuszt…”
(Vergilius: IV. ekloga)
Repkény alatt a borostyánt értettük, abból volt elég a kertben, a gyökönkéről azt se tudtuk akkor, mi fán terem (a Valeriana egyik magyar neve a sok közül), az akantusz meg csak a görög vázákról volt ismerős, de a tündérrózsa élő valóság volt, és most már ott is marad az emlékek örökké viruló kertjében.
A tavacska pár négyzetméteres élővilága nagyon különbözött a vörös homokkő alapkőzetű száraz csertölgyes karsztbokorerdő lakóitól, ahol a kertünk volt. Addig csak óriási szarvasbogarak zúgtak át a terasz felett esténként, éjszaka néha szentjánosbogarak világítottak a bokrok alatt, sünök motoszkáltak az avarban, mókusok csemegéztek a feketefenyőkön, de a vízben már apró békák is megtelepedtek. Napról napra figyeltük, ahogy kis ebihalkorukban fürgén úszkáltak a vízben, aztán szép lassan kinőttek a lábaik, egyre inkább béka formájuk lett, míg végül szinte a szemünk láttára életformát váltottak, és óvatosan kiültek a levelekre ismerkedni a vízen túli világgal. Vízicsigák is mászkáltak a tavirózsa szárán, és a sás levelére tapadva bújtak ki a pompás szitakötők az utolsó lárvabőrükből. A környékbeli madarak is hamar felfedezték az itatót, hatalmas balkáni gerlék szálltak le nagy szárnysuhogtatással a partra, és talán éppen a víz közelsége miatt fészkeltek éveken át a környékbeli fákon. Most visszagondolva tűnik csak fel, milyen sok új fajnak jelentett megtelepedési lehetőséget ez a kis vízfelület.
A magyar flóra vadon élő növényei közül a tavirózsának van a legnagyobb virága. Igaz, a víz felszínén ringatózik, az tartja meg a súlyát, így könnyebb dolga van, mint a szárazföldi növényeknek, nyugodtan növelheti a szirmok méretét. De az is érdekes törvényszerűség, hogy az ilyen nagyon ősi növényeknél mennyire jellemző a hatalmas, magányosan álló virág, a magnóliák, a pünkösdi rózsák is hasonlók. A virágzatba rendeződés, az egyes virágok méretének csökkenése csak jóval később indul meg a növényvilág törzsfejlődése során. A négy zöld csészelevél ugyan jól láthatóan elkülönül már a szirmoktól, de a szirmok száma még határozatlan, ez is az ősi növények jellemzője, és szép átmenetek figyelhetők meg a szirmok és a porzók között.
A tündérrózsák a botanikusoknak azért is okoznak fejtörést, mert a levelek mintázata szerint a kétszikűek közé tartoznának, de a szárban a szállító edénynyalábok az egyszikűekre jellemző módon szórtan helyezkednek el. Talán még el sem vált egymástól a két, egyébként élesen elhatárolható fejlődési irány, amikor a tündérrózsák már megjelentek?
Milyen sokat elárulnak az Alkotó szándékairól, folyamatos munkálkodásáról ezek a „primitív” növényfajok! A spirális virágszerkezet is csak jóval később alakul át sugaras szimmetriává, a kétoldalian részarányos virágok is majd csak évmilliókkal később bukkannak fel a növényvilágban. A virágos növények fejlődéstörténete valamikor százötvenmillió éve kezdődött, a százmillió évesnél is idősebbre becsült tündérrózsák máig nem tűntek el, nem szorították ki őket a „fejlettebb” megoldásokat alkalmazó növénynemzetségek. Úgy tűnik, a teremtés harmadik napja még ma is tart, hiszen ma is megtapasztaljuk az evolúció működését, a fajok lassú átalakulását, a változó környezethez való szívós alkalmazkodás jelenségeit.
Az ilyen különös életformájú növények speciális élőhelyekhez kötődnek, és csak úgy maradhatnak meg az utánunk jövő generációk számára, ha ezeket a vizes élőhelyeket megőrizzük, szennyeződésektől óvjuk, hiszen már koruknál fogva is tiszteletet érdemelnek. Az év feltűnő szépségű vadvirágát érdemes lesz felkeresni, megcsodálni, és nem is lesz nehéz dolgunk, hiszen elég sokfelé él még az országban, és szinte az egész nyarat végig virágozza.
Szöveg és kép: Lechner Judit
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
