Április 26-án a kassai ipariskola több mint 120 egykori diákja találkozott Kassán. Ez a találkozó az iparisták hagyományőrző találkozóinak sorába illeszkedik. Hasonló nagytalálkozót szervez évente a Kassai Iparisták Párkányi Klubja, és valószínűleg még a tavasz folyamán sor kerül a gömöri iparisták találkozójára is Rimaszombatban.
A kassai találkozón Pozsonytól Királyhelmecig képviselve voltak az öregdiákok. A legidősebbek már a jóval nyolcvan felett járnak (1958-ban érettségiztek), mégis eljöttek a találkozóra.
Ennek természetesen több oka lehet, de az biztos, hogy ha nem ápoljuk az iparista szellemiséget, ha ritkábbak az iparista találkozók, ha hiányoznak a közös élmények, ha lazulnak a kapcsolataink egymás között és az iskolával, akkor elhidegülünk egymástól – jegyzik meg a volt diákok.
Az ipari ugyanis nem az épületet jelenti, hanem az egykori patinás intézmény szellemiségét, hagyományait, és a diákok által megélt élményeket. Az öregdiákok ezekre emlékeznek találkozóik alkalmával, ezekről mesélnek egymásnak és barátaiknak. Erre biztosítanak keretet az ilyen, és hasonló találkozók.
Ezek az élmények és hagyományok azért fontosak, mert a múltban gyökereznek, megtartó és személyiségformáló erejük van, ami tartást ad az egymást követő generációknak. Ezek a hagyományok az elmúlt évtizedek folyamán alakultak ki, és az iskolakultúra részévé váltak. Az iparit ez a kultúra éltette és élteti ma is, ezért is félő, hogy ha mi már nem leszünk – vallják az egykori diákok, akkor nem lesz, aki továbbadja, továbbvigye ezt a kultúrát. És ha már nem lesz „iparista“, akkor ipari sem lesz – és most nem az épületre gondolunk, mert az iskola épülete valószínűleg megmarad, de az intézmény szellemisége ködbe vész. És az unokák, dédunokák már nem fogják tudni, hogy Kassán csaknem 150 évig működött az ország egyik, vagy talán a legjobb, szakközépiskolája. És azt sem fogják érteni, hogy a nagyapák, dédapák miért voltak olyan büszkék egykori iskolájukra.
Ma az iparista összetartozás életben tartására, az Iparista Klubok szolgálnak. Némelyike rendszeres találkozókat szerveznek. Többségük viszont csak alkalmi rendezvényeknek biztosít keretet. De természetesen ez is dicsérendő.
A kassai Magyar Iparista Klub (MIK) már 1989-ben megalakult, és kisebb-nagyobb rendszerességgel ma is működik, a Mészáros utcai ún. Márai-házban. 2008-ban megalakult a Kassai iparisták Párkányi Klubja. Ennek a klubnak a tagjai rendszeresen, havonta találkoznak, és már saját zászlójuk is van. 2014-ben Kassán megalakult a fiatal Kassai Iparisták Klubja (KIK), de nagyon rövid életűnek bizonyult – ma már nem működik. Az évek folyamán Iparista Klubok alakultak Vágsellyén, Rimaszombatban, Dunaszerdahelyen, Tornalján és Pozsonyban is, de talán csak a vágsellyei klub működik havi rendszerességgel.
A legaktívabb a párkányi iparista klub, hiszen a rendszeres klubtalálkozókon kívűl, évente országos iparista találkozót is szervez. Régebben a nánai, újabban a muzslai Kultúrházban. Ezeken a találkozókon 80-100 iparista szokott részt venni.
2015-ben a tornaljai Iparisták Klubja szervezett találkozót, kb. 25-30 iparistával, akik az ország különböző részeiből érkeztek. 2019-ben Rimaszombatban volt a gömöri iparisták nagytalálkozója. Ezen a találkozón csaknem százan vettek részt. 2022-ben Nagykaposon az Ung-vidéki iparisták találkoztak, a résztvevők száma meghaladta a hatvanat, de voltak kisebb méretű találkozók Királyhelmecen, Nagytárkányban,Kisgéresben és Csicserben is.
Az idősebb korosztály még biztosan emlékszik Mátéffy Tóni bácsira, és arra, hogy gyakran hangoztatta: vigyázzatok, nehogy megöregedjetek. Persze nem hallgattunk rá. Én magam sem! Ezért most azt kérem: engedtessék meg, hogy ülve hangozzék el néhány gondolat a találkozóval kapcsolatban.
Mindenekelőtt szeretettel köszöntöm a találkozó résztvevőit, volt kollégáimat, és az ipariskola egykori diákjait. Külön köszönöm Szabó Ildikónak a felvezetést, az üdvözlő szavakat, és azt, hogy ma itt lehetünk ezen a nagyszabású találkozón. Hálásak vagyunk Ildikónak az ötletért, és azért, hogy magára vállalta a találkozó megszervezését. Természetesen köszönet jár azoknak is, akik besegítettek a szervezési munkákba: Kovács Sárának, Urbán Erzsébetnek és talán másoknak is.
Külföldről megszervezni egy ilyen iparista találkozót valószínűleg nem volt egyszerű, és nem volt könnyű, még akkor sem, ha a Facebook segített.
Ez a hatalmas létszám annál is értékesebb, mert egy héttel ezelőtt a Tháliát is megtöltötték az iparisták. Azok, akik 64-ben, ill. 74-ben érettségiztek, és most vehették át az arany-, ill. gyémántdiplomájukat.
Úgy gondolom, hogy erre a találkozóra nem csak igény, de szükség is van, mert félő, hogy az iparisták irígyelt összetartó ereje, és az iparista szolidaritás lassan kiveszőben van. Ennek természetesen több oka lehet, de egy biztos: ha nem ápoljuk az iparista szellemiséget, ha ritkábbak az iparista találkozók, ha hiányoznak a közös élmények, ha lazulnak a kapcsolataink egymás között és az iskolával, akkor elhidegülünk egymástól.
Az ipari ugyanis nem az épületet jelenti, hanem egykori iskolánk szellemiségét, a hagyományait, és a diákok által megélt élményeket. Ezekre emlékezünk találkozóink alkalmával, ezekről mesélünk egymásnak és barátainknak. Ezek a legendák éltetik az iparit, ezért beszélni, mesélni kell róluk. Erre biztosítanak keretet az ilyen, és hasonló találkozók. Szükség van tehát arra, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk egykori iskolánkra, legendás tanárainkra: Putankóra, Rezsuhára, Abosira, Veres Jóska bácsira, Kováts Miklósra és a többiekre.
Elevenítsük fel a tanítási órák hangulatát. Emlékezzünk a május elsejei felvonulásokra. Elevenítsük fel a sí táborok hangulatát, osztálykirándulásaink élményeit. Idézzük fel a diákstátuszokat: bundások, gatyások, urakkk-három k-val és mérnök jelöltek. A krumplibrigádok és sportnapot hangulatát. Az iskolabálokat és az iskola-zenekarokat.
Rengetek élményt éltünk meg a négy esztendő alatt, és ezekről beszélni kell, ezeket az élményeket és hagyományokat tovább kell adni a fiatalabb generációnak, az iskola leendő diákjainak, de a családtagoknak és gyerekeinknek, unokáinknak is. Ezek az élmények és hagyományok azért fontosak, mert a múltban gyökereznek, megtartó és személyiségformáló erejük van, ami tartást ad az egymást követő generációknak.
Ezek a hagyományok az elmúlt évtizedek folyamán alakultak ki, és az iskolakultúra részévé váltak. Az iparit ez a kultúra éltette és élteti ma is, ezért is félő, hogy ha mi már nem leszünk, akkor nem lesz aki továbbadja, továbbvigye ezt a kultúrát.
(Albert Sándor/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
