Miért egy szerzői önéletrajz közlése? Tanulságképpen, és mert az ember életútja érdekes is lehet. Isten játszmája az emberrel, Sors alakító erők játéka a személyen belül és kívül. Az önéletrajz három részben lesz közölve, ím az első.
Előszó helyett
Mindig nagyon nehéz feladat, ha az embernek beszélnie, vagy írnia kell magáról. Egy-egy részletet az életünkből aránylag könnyen felidézünk, kommentálunk, de ha az egészet kell kontextusban magyarázni, már jóval nehezebb a dolgunk. Akár egy egyszerű feladat során, egy önéletrajz megírásánál is beleszaladhatunk abba, hogy miután végzünk, csak akkor jövünk rá, hogy néhány pontot még érdemes lett volna beleírni, mert utólag jutott eszünkbe. Mint minden rossz mesélő, én magam is e szabadkozással kezdeném a saját magamról szóló beszámolómat.
Miért volt szükség rá, hogy készítsek egy ilyen beszámolót? Csak a felkérés miatt? Vagy másról van szó?
Úgy gondolom, hogy sok esetben nem muszáj életviteli szakértőktől, vagy megmondóktól tanulnunk. Mert nem csak azt érdemes megtanulni, hogy mi a jó, hanem bizony mások hibáiból is sokat lehet okulni. Egy egyszerű ember, talán nem minden szempontból egyszerű, vagy hétköznapi élete következik most, olyan életútbeli mérföldkövek bemutatásával, amelyek – reményeim szerint – némi tanulsággal járhatnak azok számára, akik az útjuknak csak az elején járnak.
Hallgatóimnak – erre majd visszatérünk – mindig elmondom, hogy egy ember élete olyan, mint egy könyv. Ráadásul nem is akármilyen könyv. Az eleje már meg vagyon írva, de ha előrelapozunk, akkor üres lapokat találunk. Mert ezeket az oldalakat még nem írták, nem írtuk meg. Hogy ez a könyv egy jó könyv lesz-e, vagy unalmas és szégyellni való, ez sokszor csak rajtunk múlik. Tegyünk hát érte, hogy ezek a még üres lapok arra érdemes tartalommal legyenek teleírva, hogy ha majd az életek könyvtárába a visszaemlékezés belép és pont a mi könyvünket veszi le a polcról, akkor jelentős katarzissal tegye majd vissza oda, miután elolvasta. Ezzel a szemlélettel, amelynek alapvető kelléke az őszinteség, szeretném bemutatni egy hétköznapi ember rövid életének első felét.
Kisgyermekkor
Még az előző rendszerben születtem egy háromgyerekes család első gyermekeként. Szüleim nagyon vártak és szerettek, bár mindketten – a mai szemmel nézve – nagyon fiatalok voltak. Amikor felsírtam, még nem lehetett tudni, hogy ezt az első felsírást később inkább örömteli, vagy inkább bánatos sírások követik-e majd. Ez talán annyira nem is meglepő, hiszen a legtöbben így kezdjük az életünket. Rólam már akkor kiderülhetett volna, ha erre külön odafigyelnek, hogy az átlagosnál nincs nagyobb tüdőm. Hogy ezt miért említem itt meg, még talán nem annyira érthető, de erre is vissza fogunk még térni.
Szüleim rendes, dolgos emberek voltak, az életüket úgy kezdték, mint akkoriban a legtöbb, nem tehetős család. Albérlet, munka, tervezés. Több albérletben is laktunk, én csak az ő elbeszéléseik alapján tudom elmondani, hogy ezek között a helyek között volt csapnivaló (egy alkalommal beomlott a plafon, a mész meg mind belehullott a szemembe, gondolom sírtam-ríttam, mint az ominózus féreg, amelyik a fába szorul), de olyan is akadt, amelyre azóta is nosztalgiával emlékeznek vissza. Német-magyar kétnyelvű bölcsibe, vagy oviba (régen volt, nem emlékszem ennyire) is jártam egy nagyon rövid ideig. Azóta tudom, hogy a német nyelv és jómagam nem igazán jövünk ki. Erről később.
Édesapám mentőápolóként dolgozott, édesanyám meg otthon volt velem, amíg nagyon apró voltam, de ahogy növekedtem, ő is visszatért a szoci világ munkás környezetébe. Nagyjából ekkor volt a gengszterváltás is, csak úgy mellékesen. Boltban dolgozott, cukrászdában, aztán megint boltban. Egy kicsiny rábaközi faluban találtak ők ketten egy piciny egyablakos házat, ahol aztán mi hárman éldegéltünk. Ott kezdtem igazán az ovit, abban a faluban. Néhány ködös emlékem még van róla, hogy mi mindent összemarhultunk ovisként, de sokkal élénkebben él az emlékeimben az, hogy a szüleim egy vegyesboltot is működtettek. Erre is csak azért emlékszem, mert volt a Viola nevű narancsos-zselés csoki. Nos, talán a leginkább jellemző rám azóta is, ami már akkor is, hogy ezen a csokin szüleimnek nemigen volt haszna, mert amikor csak tehettem, vagy kikönyörögtem néhányat (!), vagy egész egyszerűen addig jártam a szülőkre, amíg meg nem kaptam a napi adagomat. Szerintem rosszabb voltam, mint egy drogos, mert jobban rajta voltam a Violán…
De emlékeimben még él az úgynevezett ejtőernyős cukorka is. Most, ahogy ezeket a sorokat írom, megpróbáltam a guglin megkeresni, de már meg se találtam. Két robotot meg is tartottam ezek közül a játékok közül, mert ilyen kis 3-4 cm-es kis műanyag játékokra volt maga a cukorka is, meg az ejtőernyő is rögzítve. Szóval egy zöldet, meg egy narancssárgát megtartottam. Arra már nem emlékszem, hogy ezek a játékok a színűket a cukor után kapták-e. Nem tudom, hogy ez fontos információ-e, de aki emlékszik még ezekre a „cuccokra”, talán most maga is boldog nosztalgiával emlékszik vissza ezekre! Ezek a szülői házban valahol elfekvőben egy dobozban valahol meg is vannak még talán. Kicsit megtépázva, ernyő, meg nyilvánvalóan cukorka nélkül, de a robotok még megvannak.
Aztán eljött egy nehéz évszám, amikor Nagymamám eltávozott egy másik rábaközi faluból a Mennybe. Nincs kétségem afelől, hogy oda került, mert szeretettel volt teli és nagyon jókat tudott sütni. Volt többször is, hogy vigyázott rám. Nagyon szeretett, énekeltünk, játszottunk, meg mesélt nekem mindenféle történeteket. Volt, hogy „rendes meséket”, de volt, hogy ő talált ki. Igen, ilyenekre is emlékszem! Egyszer vendégségben voltunk nála. Kérdezte, hogy mit szeretnék enni. Mondtam neki, hogy valami lekváros sütit. Erre kiment a spájzba és hozott egy jókora tepsit, ami tele volt lekváros sütikkel. Szóval itt, öreganyámnál így mennek a dolgok? Hát akkor én ideköltözöm! – gondoltam ekkor.
Egyébként amellett se lehet elhaladni, ha már ilyenekről is szó van, hogy Édesanyám már 2 éves korom előtt elkezdte a kiképzésemet. Rengeteget mesélt nekem, verseket tanultunk, állatokat mutatott könyvekből, kártyákról. Azt tudni kell, hogy nem élt jómódban a család, sőt, a családi visszaemlékezések szerint inkább rossz módnak nevezném. De arra így is figyelt, hogy a napi tanulásom meglegyen. Állítólag sok-sok verset tudtam már két évesen elmondani. Én ezt utólag fenntartásokkal kezelem, mert erről emlékeim nem maradtak fenn. Felülírta ezeket az infókat a memóriámban a második világháborús szovjet tankok technikai leírása az évek során…
Tehát Nagymamám elment ebből a szürke világból. Édesanyám egykori gyermekkori otthona, ahol felnőtt, most üres lett. Nem kis nehézségek árán, amelyek az úgynevezett öröklést övezték, végül odaköltöztünk. Szüleim mind többgyerekes családból származnak, 4-5 gyerek/család felosztásban. Tehát lehet osztani-szorozni, hogy a közös szülői házba hazatérni mekkora öröklést is jelentett. Szüleimnek kábé mindene ráment a többi testvér öröklési jogának kiegyenlítésére, de elhatározták, hogy végigcsinálják. És így ott telepedtünk le. Állatokat és rengeteg sok kerti növényt tartottak szüleim, végig az egész gyerekkorom alatt ez volt a jellemző. Egy aránylag nagy udvar és kert tartozik a házhoz. A mai napig, ha a műholdképet megnézem, a falu legnagyobb udvarának tűnik, egy kis túlzással.
Iskolás évek
Ott kezdtem el az iskolát tehát, nagymamám falujában, a Dél-Rábaközben. De nem ment minden könnyen, mert az anyagi nehézségek innentől üldözték a családot. Mire megszületett a Húgom, addigra kifejezetten rosszul ment. Pedig Édesapám munkát is váltott, hogy többet tudjon keresni. Egy „disznóneveldébe” ment etetni-pucolni az állatokat, hogy többet tudjon hazavinni és bennünket etetni. Kétségbeesésében még azt is meglépte, hogy elment vagyonőrnek egy nagyon gonosz és becstelen emberhez (persze ez csak idővel derült ki róla). Akkor már harmadikba jártam, tehát új osztályba kerültem egy másik faluban, mivel a munka után költöztünk. Pontosabban nem a faluba költöztünk be, hanem mellette pár kilométerre, egy óriási tanyára. Majd, miután a fentiek kiderültek a munkáltatóról, vissza mindent.
Ez az időszak számomra nagyon furcsa volt gyerekként. Soha nem felejtem el mégsem a tanyán töltött időszakot. A természet közelsége, a minden napi új kalandok (gyerekként), meg az, hogy új osztálytársaim voltak, akik számára érdekes voltam, jó érzés volt. A lakhatási körülményeink nem voltak túl jók, egy kiszuperált páncélautóban laktunk. Elvileg úgy volt, hogy csak átmeneti megoldás, amíg a tanya főépülete elkészül, de az soha nem lett kész, mert a beígért építőanyag vagy meg se érkezett, vagy ha megérkezett, nem olyan minőségű volt, mint ami kellett volna. A munkáltatóé volt az épület, tehát minden, amit ráköltött, azt tulajdonképpen magának költötte rá. A vagyonőr Édesapám, meg a családja csak „megengedetten” költözhetett volna be.
Édesapám kisujjában van az egész építőmunka. Ha parancsot kapna rá, hogy a puszta két kezével rakjon össze egy házat, akkor olyan „patent kéglit” emelne, hogy örömében felsírna, aki meglátja. Tehát utasították rá, hogy a vagyonőrség mellett végezze el a régi pajtaépület lakóházzá alakítását egyes-egyedül. Emlékszem egy esetre, hogy a beígért gipszkarton táblák helyett furnérlemezeket küldött a tulaj. Az volt a magyarázat, hogy a jobbágyoknak az is jó. Valahol itt kezdtek elromlani a dolgok. Édesanyám Húgomért, meg értem aggódott, szinte belebetegedett. A legjobb barátaink a tanya körül – szintén hasonló körülmények között élő – mezőgazdasági munkával megbízottak és gyerekeik voltak. Csütörtökön, vagy pénteken este 8-kor kezdődött az X-akták. Egy kis fekete-fehér 30X30 cm-es tévén néztük. Mert ami tévét vittünk magunkkal, az megadta magát a párás tárolóban, ami igazából egy széllel bélelt pajta volt csupán. Ott várta sok-sok bútorunk, hogy rendes körülmények közé kerüljenek be az elkészülő házba.
Szóval kicsi volt a tévé, de úgy beszippantott minket a sorozat, hogy úgy éreztük, mi is ott vagyunk az FBI ügynökökkel. Ilyenkor, amíg jó idő volt, a páncélautó elé lett kitéve a tévé, mert a golyóálló páncél sajnos hazavágta az antennát, alig volt tőle jel. Később, amikor már hidegebb volt, akkor is nyitott ajtóval kellett nézni. A meleget hősugárzó adta, mert villanyt korábban vezettek ki a tanyára. Víz nem volt. Egy régi talajvíz kút volt, de ránézésre is nagyon koszos víz jött belőle, ivásra-fürdésre alkalmatlan. A közeli falu kapualjaiban sorakozó kék artézi kútjáról hordtuk a vizet. A közelben volt egy sóderbánya is, de a szüleim nem szerették, ha ott bandáztunk, mert nagyon veszélyes volt. De esténként voltak családi focik is, meg minden. Nem unatkoztunk.
Az iskola számomra nehezen ment, mert nem volt adott a megfelelő körülmény a tanuláshoz. Amíg az ősz meleg volt, addig a szabadban tudtam – volna – tanulni, de a természet folyton elvonta a figyelmemet. Édesanyám már 2 évesen traktált az élővilág kincsivel, hát ki ítél el érte, ha az ekkor is jobban lekötött, mint valami unalmas könyv a német nyelv névelőinek ragozásaival? Szóval nem én voltam a legélesebb kés a fiókban, ha a tananyag visszabiflázásáról volt szó. De úgy emlékszem, hogy azért a stabil hármasom azért talán megvolt. Talán kicsit rosszabb. Mindegy is már.
Aztán jött az elkerülhetetlen, amikor be kellett látni, hogy így nem lehet élni, mert a házon még ősz végén se voltak ablakok, a páncélautó meg nem tartotta meg a kis hősugárzó melegét. Ezért amikor a munkáltató elkezdett pisztollyal lövöldözni a tanyán (gondolta ott úgy se látja-hallja senki), akkor Édesanyám azonnal összepakolt, Húgommal bevágott minket a verdába (Wartburg) és nyomás haza, vissza az otthon újra üresen álló családi házba a nagy kerttel! Volt némi családi vita, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ennek így kellett történnie. A munkáltatóval évekig ment a „harc”, inkább fenyegetőzésnek mondanám. Ma már simán fel lehetne jelenteni, de akkor még valahogy máshogy mentek a dolgok. Mindegy is ez most már.
Iskolai nehézségek, fizikai és lelki bántalmazások
Apám új munkát keresett, egy másik, környékbeli mentőállomáson helyezkedett el. Akkor volt egy emelés a mentőknél, így kevésbé volt veszteséges ott dolgozni. Az általános iskola számomra óriási kihívás volt. De nem annyira a tanulmányaim miatt, hanem azért, mert a visszatérést követően az osztálytársak egyáltalán nem fogadtak be, sokat bántottak. Megvertek, megaláztak, jól emlékszem rá, hogy még tanóra közben is folyamatosan piszkáltak. A tanárok nagy része tudott róla, de nem foglalkozott vele. Aztán unokatesómra is rászálltak, aki ugyanabba az osztályba járt. Egy nap meguntuk és kamatostul visszaadtuk! Erről a szülők nem tudtak, azóta se beszéltünk erről, mert most már minek is… Volt verekedés, férfias ütközet volt! Volt utána „szintén férfias” sírás-rívás, de legalább fizikai abúzus nem ért többé. Ha csak azt nem számolom be, hogy szétszedték a biciklimet, szétdobálták a cuccaimat, vagy a technika órán elkészített „kreálmányaikat” saját maguk tették tönkre, hogy rám foghassák. De megütni nem ütöttek meg többet és én ezt akkor győzelemnek éreztem, még így is.
Talpra állás felsősként, jórészt önerőből
Akkoriban teljesen elfordultam a közösségtől, mert gyűlöltem az egészet. Kérdezték, hogy az iskolai buliba miért nem megyek el a többiekkel. Ezek után? Minek? Inkább otthon maradtam és vagy segítettem a ház körül (annyira ezt nem szerettem, tudva, hogy eközben a többiek bulikáztak), vagy olvastam. És még többet olvastam. Teljesen beszippantott az olvasás. De már akkor is olyan voltam, hogy nem annyira a szépirodalom, hanem a szakirodalom kötött le. Édesanyám akkoriban kezdte el azt, hogy ha az újságban látott valami új tudományos hírt, vagy érdekességet, akkor kivágta és – igen, nekem volt gyerekszobám – bevitte a tanulós asztalomra. Ezt még sokkal később is folytatta. Ma meg már megmosolyogjuk, mert már én küldök neki e-mailben cikkeket! De innen indultunk el.
Az iskolában a biológia tanárunk, aki az osztályfőnökünk is lett ötödiktől, úgy érzem, hogy felkarolt. Neki azt köszönhetem, hogy az osztálytársak kiközösítése ellenére is mindig minden kérdésemre válaszolt. Pedig biológia, meg kémia órák után mindig ezernyi kérdésem merült fel. Amire lehetett, válasz is jött. Szerettem a bioszt, meg a kémiát. A tanár úr adott egy könyvet, hogy ha ennyire érdekel, akkor ebből sokat tanulhatok. „A Föld krónikája”. A lélegzetem elakadt, amikor elkezdtem olvasni. Tulajdonképpen nem lehetett elszedni tőlem. Még talán hetedikes se voltam, de már az összes komolyabb földtörténeti kort tudtam, hogy mi a neve, mikortól meddig tartott és nagyjából mi történt akkor geológiai és biológiai szempontból. Meg sok más is volt benne nyilván, én meg csak szívtam befele. Akkoriban az osztálytársaim furának tartottak, aki mindig olvas, meg amúgy is csak egy fura gyerek, visszahúzódó.
Amikor tesi órán foci volt, akkor nekem, meg a már említett unokatesómnak a lányokkal kellett focizni, vagy kosarazni, ha az volt a „játék”. Mivel a lányok se szerettek jobban, mint a fiúk, így tök mindegy volt, hogy ki üvölt velem a játék végén, hogy béna, ügyetlen, vagy balf*sz. Nem megsértve a lányokat, nőket, de akkoriban az, hogy nekünk a lányokkal kellett játszani, a fiúk szemében a megalázással ért fel. Ráadásul ezt maga a tanár generálta. Mivel a lányoktól senki se várta el, hogy jól, vagy egyáltalán focizzanak, ezért ez egy kvázi kirekesztés volt. De sok hasonló ért még, nem sorolom fel mindet. Akkoriban ezen már meg se lepődtem, nem is nagyon érdekelt, mert tudtam, hogy ha vége a „műszaknak”, akkor mehetek haza játszani, meg olvasni. A lényeg, hogy ez mind sokban hozzájárult ahhoz, hogy egyre inkább olvasni kezdtem a társas kapcsolatok építgetése helyett.
A bioszon és kémián kívül volt még a történelem, amit nagyon szerettem, az igazgatónő nagyon jó órákat tartott, minden szavát élvezet volt hallgatni. Máig emlékszem, ahogy elmeséli az isonzói csatákat, a magas hegyeket, a jéghideg vizű patakokat, a sok százezer embert, akik egyszerű sziklarakások között rejtőztek a srapnel elől. Az áradásokat, a vért, a szenvedést, meg a halált. Mint ha én is ott lettem volna. Sokszor borsózott a hátam, amikor hallgattam. Töriből talán 4-5 között lehettem, voltak olyan részei, amiket nem szerettem. Akkor még. Például a múlt század gazdaságpolitikája a Monarchiában. Érdekes, mert most meg szinte élek-halok az ilyesmiért hobbi szinten.
Illetve volt még egy óra, amit nagyon szerettem, ez pedig a hittan volt. Katolikusként ez evidens volt, hogy hittanra járjunk, én is, meg Húgom is. Pénteken az utolsó óra volt. Plébános Urat „Tiszi”-nek hívtunk a Tisztelendő Úr rövidítéseként. Sokszor nem is a Bibliáról beszélgettünk, hanem fociztunk vele (ott nem volt szeparé, mindenki bekerült a két csapat valamelyikébe), beszélgettünk az iskolaudvaron, de persze vallással is foglalkoztunk. Akkor mondta, hogy ha van kedvünk, akkor menjünk el ministrálni a templomba. Évekig tartó foglalkozást nyertem ezzel. Voltak persze a menő gyerekek, akik a vasárnapi nagy misén ministráltak, fenn is tartották maguknak a jogot erre, mert ott sokan látták őket. Tök fura ezt leírni, mert ma meg kong a templom mindig. Mi meg szürke egerek, hétköznaponként ministráltunk, így teltek a szentmisék annak az 5-6 néninek, akik mindig előre éneklik a szöveget, pedig se az orgona, se a kántor nem tart még ott. Ha reggel 7-kor volt a mise, akkor is ott voltam. Mert akkor már megvolt az a kapcsolat, amit azóta is érzek. Nevezetesen az Isten jelenléte. Nekem nincs szükségem rá, hogy bizonyítékot toljanak az orrom elé. Nem hiszem, hanem tudom, mert érzem Őt. Ez ilyen egyszerű az én esetemben. Próbálom úgy élni az életemet, hogy tudom, Ő mindig lát, ezt is tudom, mert mondom, megvan a kapcsolat. A kommunikációmban is sokszor érződik ez, de általában igyekszem úgy beszélni, hogy azokkal is meglegyen a közös hang, aki nem hívő.
„Tiszi”
És akkor szeretném kiemelni, hogy a Plébános Úr nem akárki! A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét is megkapta a közösségépítő munkájáért. Kedvessége, közvetlensége és végtelen tudása olyan emberré teszi őt, amilyet nem sokat ismerek. Ma már doktor vagyok, adjunktus, egyetemen oktatok. Vannak sokan, akik azt mondják, hogy okos ember vagyok. Nálam az okos ember definíciója az Atyánál kezdődik. Hol vagyok én még tőle? Neki nem kirakatban van 1500 könyve a polcon, hanem mindet el is olvasta. A mai napig mindent elolvas és képben van. Nem létezik olyan téma, amihez ne tudna hozzászólni. Beszélgetésbe elegyedünk, meghallgatja a bölcsességeinket, „úgy-úgy, ezt nem is gondoltam volna”, mondja, majd amikor megkérdezzük, hogy mi az ő véleménye, akkor derül ki, hogy mi vagyunk azok, akik az egészről semmit se tudtunk eddig. És ez bármi lehet, akármilyen téma! Épp emiatt egyszer meghívtuk Honfoglalózni (ez már később volt), mondani se kell, hogy nem akadt ellenfelünk. Illetve ellenfele. Mert mi csak figyeltük, ahogy darálja a tudást. Volt szerencsém látni őt működés közben a templomon kívül is. Meggyőződésem, hogy ha minden katolikus pap olyan tiszta és okos lenne, mint Ő, akkor ma egy teljesen más világban élnénk, ahol majdnem mindenki hívő ember. Nem volt olyan találkozásom vele, hogy ne tanultam volna valamit tőle. De ne azt gondolja a kedves olvasó, hogy itt most dogmákról beszélek! Nem! Akár Erich von Däniken munkásságáról is elbeszélgethettünk vele, hogy pl. mi a véleménye Illés szekere, meg egy űrhajó közötti párhuzamról. Nem a legjobb példa, de mutatja, hogy miért akartam minél több tudást összegyűjteni tőle. Szóval majdnem minden nap ott voltunk a templomban ministrálni.
Családi változások
Közben megszületett Öcsém is, akit azzal szoktam ugratni, hogy ő már fölösleges volt a családi harmóniába. Természetesen akárki kezét tűzbe tartanám érte!
Elsőre még úgy tűnt, hogy a családi helyzet nem nagyon változott ezzel se, de ahogy Öcsém nagyobb lett, Édesanyám indított egy butikot, amit Húgomról nevezett el. Na, akkor egész jól ment a szekér, úgy éreztük, hogy lehet kérni sajtos parizert a boltban, mert lesz. Addig meg kellett gondolni. Ez egy egész jó világ volt. Így jobban elviseltem minden iskolai problémát, sőt, nyolcadikra egész tűrhető 4-5-ös tanulóvá lettem. Beért a sok olvasás.
Gimnázium
Így érkezett el a továbbtanulás. Volt olyan tanárom, aki azt mondta, hogy traktorosnak talán jó leszek, mert többet nem lehet tőlem elvárni. Olyan is volt, aki nem értett egyet szüleimmel, hogy rám hagyták, hogy oda menjek tanulni, ahova én szeretnék. Meg volt az osztályfőnököm, aki abszolút nem vallásos, sőt, de még ő is azt mondta, hogy a legjobb helyet választottam. Egy ilyen kis faluban, mint ez is, amelyikről szó van, nem mindig az döntött az érdemjegyek felől, hogy mennyire tanultunk, hanem olyan apró tényezők is, hogy kinek kik a szülei, vittek-e valamit a tanároknak, ha ünnepnap, vagy disznóölés volt valahol. Hát ezért voltam én olyan 3-4-5 tanuló, tantárgytól függően. Szóval elég sok keserűség és düh volt bennem, amit nem felejtettem el (hiszen akkor ide se írnám le), de megtanultam felhasználni arra, hogy ez legyen a katalizátora a továbbfejlődésnek.
A Gimim egy egyházi iskola lett, a Győri Bencés. A Plébános Atya, Tiszi mutatta meg, hogy ha érdekel a biosz, akkor ott lesz lehetőségem mélyebben tanulni. Pont a biológiát oktató, végtelen tudású, de ugyanakkor őszinte és nyílt szájú Atya vezetett körbe és mutatta be a Gimnáziumot. Féltem tőle, hogy az én kis négyesem elég lesz-e oda, de jelentkeztem. A felvételin könnyűeket kérdeztek, még a vallási kérdések se izzasztottak meg. Akkor úgy éreztem, hogy elértem a világ tetejére. És majdnem! De ha az a majdnem nem lett volna ott…
Ahogy bekerültem, megtudtam, hogy onnan nincs hetente hazajárkálás (ma már van), hanem jó, ha havonta haza lehet menni. Mondjuk nem unatkoztunk. Az első egy-két hónap talán nehéz volt, de aztán az ember megrázta magát. Én azt mondtam, hogy nem vagyok én anyámasszony katonája, már évek óta magamban vagyok, most miért szaladnék haza anyuci szoknyája alá? Úgyhogy volt is bennem egy kis elégedettség a magam kitartása irányába, amikor az évi szokásos 1-2 fiú feladta és 2 hónap után hazament. Igen, mi még csak fiúk voltunk. Nem volt koedukált (ma már az, szerintem nem előnyére, de nem a lányok miatt mondom ezt, hanem az önfeladás miatt). Szóval jó érzés volt, hogy nem én vagyok a leggyengébb! Addig azért volt bennem egy félsz, hogy talán a többiek azért utáltak ki, mert nem csak különc, hanem tényleg alacsonyabb rendű vagyok. Itt éreztem először, hogy ez nagyon nem így van. De még mennyire nem! Elég hamar lett becenevem is, erről később.
folyt. köv.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
