Már vártam, mikor szólít fel a biztosítótársaság, hogy módosítani kell a lakásbiztosításomat. Nemrég felhívott egy hölgy, aki elmondta, hogy ha maradna a régi biztosításom, kár estén szinte semmit se kapnék a biztosítótól.
Ugyanígy járt nemrég egy barátnőm, a nővérem, a szomszédom… Tudtam, rám is ez vár, ezért nem lepődtem meg, nem alkudoztam, hanem kértem a száraz tényeket. Van-e számítógépem és emailcímem, kérdezte a hangja alapján ítélve fiatal nő.
Persze, mondtam, és megadtam a címet. Percek alatt megérkezett a már előre kidolgozott szerződésjavaslat.
Átnéztem, és én is percek alatt visszaküldtem a jóváhagyásommal együtt, azzal a tudattal, hogy nincs mit alkudoznom, hiszen az ismerőseimnek is ilyen horribilis összeget szabtak meg.
– Most már csak alá kell írni a szerződést – mondta a biztosító alkalmazottja.
– Rendben – feleltem, s megkérdeztem, milyen formában tudjuk ezt megejteni.
– Hát… a legegyszerűbb forma az lenne, csak nem tudom… hogy ön, szóval ki kellene nyomtatni az adatlapot, aláírni, beszkennelni, és visszaküldeni az aláírással, csak nem tudom, hogy ön…
– Nem gond – vágok közbe – mindjárt aláírom, és már küldöm is.
– Nahát! – ujjongott a leányzó. – Akkor ön még egész jó… mármint… bocsásson meg, nem gondoltam volna… a születési adatait nézve…
Még egy percig hagytam őt, hadd főjön a saját levében, közben jókat kuncogtam magamban. Aztán közbeszóltam:
– Semmi gond.
– Bocsánatot kérek, nem akartam megsérteni.
– Ó, mondom újra: semmi gond. Mi, korábban születettek megszoktuk, hogy maguk, később születettek nem sokra tartják a mi digitális tudományunkat, de higgye el, eléggé tanulékonyak vagyunk.
– De ez önnek nem érdekes.
– A szájberdzsamp? Már hogyne lenne érdekes! Ha itt vannak az unokáim, és rossz az idő, oda szoktunk menni egy kis testmozgásra – kontráztam.
A két legénykének leesett az álla. Csak azért se magyaráztam, hogy én csupán elkísérem a gyerekeket, de csak ők trambulinoznak, én meg nézem őket.
– És milyen jól ejtette a trambulinos park nevét! – ujjongtak ezek is.
Na hallod! – de ezt már csak magamban mondtam, és dúdolgatni kezdtem a Kistehén Tánczenekar dalának egyik ismétlődő sorát: „Szájbergyerek, kérjél bocsánatot…” Aztán mosolyogva indultam a lift felé. Kedvesen elköszöntünk egymástól.
Olyan szívesen nyomnék egy barackot a fejükre! – mondtam megint gondolatban – de még rossz néven vennék. Nem biztos, hogy a „maiak” ismerik ezt a régi gesztust, esetleg félreértenék.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
