Nemcsak ma, a hősök napján, hanem úgyszólván naponta kellene tudatosítanunk, mennyire igaz, hogy őseink hősi életszemléletre intenek ma is. Hiszen mit látunk ma korántsem csak hazánkban, hanem Európa-szerte? Azt, hogy nem születnek jóformán semmilyen téren sem kiemelkedő, évszázadok múlva is megemlegethető alkotások. Pedig létrehozásukban mi, magyarok, valaha bizony élenjárók voltunk.
Nemcsak ma, a hősök napján, hanem úgyszólván naponta kellene tudatosítanunk, mennyire igaz, hogy őseink hősi életszemléletre intenek ma is. Hiszen mit látunk ma korántsem csak hazánkban, hanem Európa-szerte? Azt, hogy nem születnek jóformán semmilyen téren sem kiemelkedő, évszázadok múlva is megemlegethető alkotások. Pedig létrehozásukban mi, magyarok, valaha bizony élenjárók voltunk.
Ma, amikor az emberi élet legalapvetőbb jogait tiporják sárba világkormányzó körök (kiváltképpen kontinensünkön a Brüsszelben székelők), önkéntelenül is felmerül a kérdés: miben nyilvánult meg őseink világában a hősiesség?
Hősies természetünk keleti és nyugati örökségünk között történő egyensúlykereső alkatunknál fogva egyszerre nyilvánult meg a népmeséinkből- és mondáinkból, boszorkányos balladáinkból különösen is kiérezhető nyíltságunkban, szép nem iránti lovagiasságunkban, érzelgősségtől távol eső derűs kedélyességünkben, józan okosságunkban, más nemzeteket megcsodálására késztető cselekvésbravúrjainkban. Legyen szó hadvezérről vagy kovácsmesterről, a magyar közmondásosan előszeretettel „pipált le” másokat vagy „vágta ki a rezet”.
De nem kevésbé mutatkozott meg jogtiszteletünkben. Gondolunk csak a Szent Korona tanra! Találóan írta könyvében (A világnézetek lélektana, 1937) néhai kiváló karakterológusunk, Noszlopi László: „A „Szent Korona teste” az az elgondolás, amely politikai kultúránk legmagasabb terméke, és amely egyfelől metafizikumot vitt bele politikai, állami létünkbe, de épp ezáltal másfelől benne jutott kapcsolatba a kereszténységnek nálunk amúgy is gyakorlati iránya a nemzeti létfenntartással és érdekekkel.”
Mindebből következik, hogy nálunk nem volt úgyszólván olyan kor sohasem, amely ne adott volna hősöket. Elég legyen közülük csak a középkoriakra gondolnunk, mint Szent Istvánra, Szent Lászlóra, Boldog Özsébre, Szent Margitra, Boldog Kingára, Árpád-házi Szent Erzsébetre. Vagy az újkoriak közül mindazokra, akik szintúgy egyszerre ölelték keblükre égi és földi hazánkat. A sor persze itt is hosszú. Pázmány Pétertől Prohászka Ottokáron át olyan, ma már sajnos alig ismertekig tart, mint csak múlt századunkból egy Hász István vagy Uzdóczy-Zadravecz István. Nem is szólva Héjjas Ivánról, Prónay Pálról vagy Hindy Ivánról.
Vagy éppen az élet apró, történelemkönyvekben nem jelzett hőseiről. Akik, mint az egri végvári hősöket segítő nők, vagy a Tormay Cécile által életre hívott Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége áldozatos tagjai, sohasem egyéni boldogulásukat keresték. Akik életükkel példázták Kölcsey Ferenc gondolatát: „Isten mindenek fölött, a haza mindenek előtt.” Vagyis tudván tudták, hogy a haza ügye, pláne veszélyben, minden önérdeknél, egyéni törekvésnél vagy netán pártszempontnál előbbre való. S ennek elfogadását várták el legszűkebb családi környezetüktől is. Aminek jegyében bizony még az is megesett, hogy egy feleség azért hagyta el férjét, mert az nem volt hajlandó beállni katonának.
Persze mindezek tudatában már hallja az ember a kérdést előre: hol vannak ma ilyenek, egyáltalán vannak-e még ma hősök? Nos, fessük bármennyire is sötétnek jelenünket, egyáltalán nem zárhatjuk ki mostani létezésüket. Mert kérdés, nem hős-e ma az, aki, ha már nem is nyújt olyan teljesítményeket, mint ősei az ókorban vagy a középkorban, de legalább az akkor megszületetteket igyekszik minél jobban megismerni és megismertetni, s azok alkotóinak gondolatait igyekszik, ahogy csak tőle telik, magáévá tenni?
Bizony Isten nem patikamérlegen méri az embermilliókat, de nem is futószalagon teremti őket. S így van ez jól. Mert minden kornak megvannak a maga hősei. Akik gyakran csendesen, nem a tömegek ízlését és kegyét keserve, gyakorta névtelenül, a társadalom perifériájára szorítottan próbálnak járni hős őseik útján. Akiket hiába gáncsol el a tömeg árja, azért mindig akadnak olyanokra, akik egyengetik számukra az utat. Akik Vörösmartyval óhajtják:
A vak csillag, ez a nyomorú föld,
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
