Kedves Kurucok!
Érdeklődve olvastam „Pacifista mázba áztatott liberalizmussal kábították a katolikus fiatalokat Krakkóban” című cikketeket, mivel ezen az ifjúsági találkozónak álcázott holokausztmegemlékezésen jómagam is részt vettem. Így ezúton szeretném néhány tapasztalatomat megosztani Veletek és az Olvasókkal.
Az út előtt több alkalommal is előtalálkozókon vettünk részt, amiben az az említésre méltó, hogy egy ilyen előtalálkozón az ember azt várná (én legalábbis mindenképpen), hogy a szervezők és a fiatalok egymással ismerkednek, barátkoznak, tájékoztatást kapnak a programról stb. Az előtalálkozók végén ugyan egész röviden szó esett az útról is, de amúgy abból állt az összes, hogy egy-másfél órán keresztül hallgattuk, ahogy a szervezők részleteket olvastak fel nekünk a Holló és a Koszt című világhírű zsidó népmese legújabb kiadásából. Meg a Cigányok és a Koszt címűből is.
Krakkóban, még a táborlátogatás előtt a cikketekben is említett cigány Rita Prigmore tartott előadást nekünk (a gimnazistáknak; az egyetemistákat a másik „túlélő” hülyítette) azokról a borzalmas kísérletekről, amelyeket a sátánian gonosz Mengele és társai végeztek rajta. És amelyeket azóta sem tudott senki Mengelére bizonyítani. Érdekes egyébként, mennyi mindenre emlékszik Rita annak fényében, hogy csecsemőként került a táborba. Persze, most lehet azt mondani, hogy biztos utólag mesélték el neki, de akkor is furcsa, hogy mindenről olyan részletesen be tudott számolni, mint ha csak tegnap történt volna az egész.
Magáról a táborról, azt hiszem, nem kell sokat írnom, a rendszeres Kuruc-olvasók bizonyára tudják, hogyan álljanak a témához. Az Auschwitz I-es táborban bevezettek minket (a cipők, bőröndök stb. kupacainak kötelező megsiratása után) a „gázkamrába”, melyről elég annyit írnom, hogy a fa(!)ajtó befelé nyílik, és még méretes ablak is van rajta. Úgyhogy ebben nem lehet tömegeket elgázosítani. Ismerőseim szerint biztos kicserélték az ajtót. Szóval nem eredeti állapotában van a kamra? Akkor nem tekinthető hiteles bizonyítéknak! Mindkét esetben öngólt lőttek a hollókosztosok. Birkenauban pedig az volt a megemlékezés, hogy összegyűjtötték egyetlen hatalmas csordává a tömeget, és indult a birkaterelés. Néma csendben kellett lassan végigmasíroznunk a tábor végében lévő emlékműhöz, ahol a több nyelven írt emléktáblák előtt kellett egyesével végigsétálnunk, miközben hullattuk (volt, aki valóban hullatta) krokodilkönnyeinket a sok (aktuálisan épp kb. 1,5 millió) ártatlan áldozat miatt. Miközben ez zajlott, a szervezők körülöttünk álltak, hátukon gigantikus hangszórókat hordozva, melyekből valami irtózatos „zene” (értsd: artikulálatlan, áriázós vernyákolás) üvöltött. Állítólag valami magát túlélőnek hazudó szélhámos „zenéje”… Hát a hajam majd’ kihullott ettől a (csoporttársaim szavaival élve) „hatásvadász szartól”. Ez ugyanis még nekik sem tetszett.
De ha már a csoporttársaimról van szó, meg kell említenem, hogy mind hivatásos rettegők voltak, ugyanis kiakadtak azon, hogy a szervezők vörös karszalagot viseltek, amin ráadásul fekete volt a felirat („STAFF”). Micsoda bűn, csak rájuk ne szálljanak a gondolatot is betiltani próbáló TEVroristák!
Én személy szerint csak azért jelentkeztem az útra, mert régóta szerettem volna eljutni Auschwitzba, és ezt találtam a legolcsóbb lehetőségnek. A társaságban persze kényszerűen megjátszottam a bűnbánó „antinácit” (bár igyekeztem úgy beszélni, hogy ne tegyek a nemzetiszocializmust egyértelműen elítélő megjegyzést; szerencsére nem tűnt fel nekik).
Az iskolában egyébként az utazásról mesélve holovitába keveredtem néhány, engem agymosottnak, elvakultnak, álszentnek nevező, valóban agymosott, elvakult és szörnyen előítéletes, cionliberális osztálytársammal. Vitánk tulajdonképpen a Kurucon olvasható holokausztvita kicsinyített, amatőr változata volt, partnereim vitaszínvonaláról elég, ha annyit írok, hogy legfőbb érveik közt például a rengeteg egymásra dobált cipő szerepelt… Amint látták, hogy nem tudnak meggyőzni (mi több, „érveiket” különösebb erőfeszítés nélkül söpörtem félre), felhagytak a próbálkozással, nem várták meg, hogy részletesebben kifejthessem az én véleményemet is.
Végül szeretném leszögezni a cikket esetlegesen olvasó osztálytársaimnak és mindenkinek, hogy nem vagyok előítéletes, nem vagyok elvakult, nem vagyok fanatikus. Ha bárki hiteles bizonyítékokkal (ismétlem: bizonyítékokkal, nem pedig egymásra dobált cipőkkel és szemüvegekkel) tudná bebizonyítani, hogy ez az embertelen népirtás valóban megtörtént, akkor elhinném neki. Azonban ilyen bizonyítékkal a mai napig nem találkoztam.
Tisztelettel kíván szebb jövőt:
egy nemzeti érzelmű pécsi gimnazista
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
