Németül Lutherland, angolul Luther Country névre hallgat, magyarul Luther földjének nevezhetnénk a tájat, amely körülveszi a reformátor szülővárosát, Eislebent.
Ezen a környéken barangolva végigjárhatjuk élete meghatározó helyeit, és nem utolsósorban világörökségi helyszíneket csodálhatunk meg, hiszen az UNESCO listáján a reformáció környékbeli emlékhelyei ugyanúgy szerepelnek, mint a dessau-wörlitzi kertbirodalom.
A nyár mindenhol szép, de amikor leültem a wörlitzi kastélytó partján, és egyszerre leszállt rám a nyugalom, úgy éreztem, itt a legszebb. Ezzel a véleményemmel nem állok egyedül. „Most végtelenül szép itt. Tegnap este, amint végighaladtunk a tavakon, a csatornákon és a ligeteken, úgy tűnt, mintha az istenek megengedték volna a fejedelemnek, hogy valóra váltsa maga körül az álmát” – írta Goethe 1778-ban Charlotte von Steinnak. Frau von Stein bizonyára nagyon örült a beszámolónak, bár talán támadt benne némi neheztelés ifjú barátja iránt, aki gondtalanul csavarog az anhalt-dessaui fejedelem gyönyörű birtokán, miközben ő, Charlotte kénytelen otthon ücsörögni Weimarban. Én azonban csak hálával gondolhatok a weimari államminiszterre, mert ha ő nincs, valószínűleg soha nem jutok el a 2000 óta az UNESCO világörökségi listáján is szereplő kertbirodalomba. Így viszont, miután nem messze innen, Sangerhausenben kigyönyörködtem magam a világ legnagyobb rózsagyűjteménye, az Europa-Rosarium nyolcezerhatszázféle rózsájában, majd a kijáratnál felfedeztem Goethe levelének ajánló sorait, azon nyomban útnak indultam Wörlitz felé.
Kert az Elba partján
A levélben említett tavak és csatornák, amelyek ma is a valóságos birodalmat képező kertrendszer egyik legfőbb vonzerejét jelentik, csak részben köszönhetők a természetnek, sokkal inkább a szóban forgó fejedelemnek, III. Lipót Frigyes Ferenc anhalt-dessaui hercegnek. A német kisállam uralkodója csodált mindent, ami angol, és miután hazatért angliai tanulmányútjáról, elhatározta, hogy a saját birtokát is az ottani tájépítészet elveit követve alakítja át. Így született meg 1765-től kezdődően harmincöt évnyi kemény munka és persze a megfelelő szakemberek közreműködése révén a kontinens első jelentős angolparkja.
A vadregényes kertbirodalomban kompról kompra szállva juthatunk át az egyik kis szigetről a másikra, a sötétzöld víztükrön halvány rózsaszínű tavirózsák lebegnek. Igazi klasszicista táj ez, ahol természet és művészet kapcsolódik össze harmonikus egységet alkotva. A fák, bokrok és lugasok között hol egy Flóra-szentély bukkan fel, hol egy antik urna, hol egy faun- vagy nimfaszobor. A tervezők praktikus módon egyesítették a kellemeset a hasznossal, így például a kertekben gyümölcsöt termeltek, a földeket megművelték, a réteken állatokat tartottak. Érdekes, hogy a herceg, államának modern és felvilágosult uralkodója, az Elba mellékágainak vizén és partján kialakított parkot oktatási célzattal eleve a népnek szánta, kezdettől bárki szabadon sétálhatott benne. Ez bizonyára Luther tetszését is elnyerte volna, hiszen egy helyütt azt írta: „Minden kert Isten könyve, amelyben azt a csodát láthatjuk, amit Isten visz véghez nap mint nap.”
Bányák és kék virág
Nem csoda, hogy ilyen elismeréssel nyilatkozott a kertekről, hiszen a vidék, ahol született, a Harz-hegység keleti lábánál található Eisleben, évszázadokon át a réz- és ezüstbányáiról volt híres, nem pedig a buja növényzettel borított zöld tájairól. A helybeliek egészen a közelmúltig a bányákban dolgoztak; a felszín alatt olyan lyukacsos a föld, mint az ementáli sajt, hol itt, hol ott süllyed meg. Néhány ével ezelőtt éppen Luther szobrát kellett átmenetileg eltávolítani a főtérről, hogy stabilizálhassák az alapzatát. 1505-ben, azon a legendás júliusi napon, amikor viharba került és lecsapott mellette a villám, ő is a bányászok védőszentjéhez fohászkodott: „Segíts meg, Szent Anna, szerzetes akarok lenni!” Ennek megfelelően favázas, ólomüveg ablakos, gyönyörűen helyreállított szülőházának kiállításán is a bányászat a vezérmotívum.
Egyik reformációs emlékhelytől a másikig a járda kövei közé illesztett fém Luther-rózsa útmutatását követve sétálhatunk el, hiszen az élete teljes kört írt le: itt született 1483-ban, és itt is halt meg 1546 telén. Mivel a St. Petri-Pauli-templomban tartották keresztvíz alá egy nappal a születése után, a felújított épület ma a keresztség központjaként működik, ahol a padlóba süllyesztett modern medencében bemerítkezéses keresztelést is végeznek. Az első gyászünnepségét az András-templomban rendezték, ott, ahol a négy utolsó prédikációját tartotta a szószékről, amely ma a nevét viseli. A koporsójára borított halotti leplet pedig az utolsó lakhelyén kialakított múzeumban nézhetjük meg.
Az utcákon kóborolva elálmélkodhatunk azon a csodán, hogy Németországban szinte minden városkában akad egy középkori vár, egy gótikus templom vagy egy olyan ház, ahol a német kultúra valamely jeles képviselője lakott. Luther mellett egy időben ez a város adott otthont a még kisfiú Richard Wagnernek, illetve a romantika kék virágát megálmodó Novalisnak, aki ide járt gimnáziumba. A költő, eredeti nevén Friedrich von Hardenberg, a közeli Oberwiederstedt reneszánsz kastélyában nőtt fel, a szülőhelye ma múzeum és a korai romantika kutatóhelye. A kastélykertben stílusosan csupa kék virág nyílik, levendula, klemátisz, hortenzia és a költő emlékére nemesített, halvány kékeslila Novalis-rózsa, míg az emeleti szobákban a Hardenberg család ereklyéit őrzik. Itt lóg a falon a mindössze huszonkilenc évet élt költő meghatóan szép portréja is.
Erős vár a mi Istenünk
Luther földjének legismertebb városa persze Wittenberg, ahol a vártemplom város fölé magasodó tornyán híres zsoltára hirdeti hatalmas meisseni porcelánbetűkkel: „Erős vár a mi Istenünk / Jó fegyverünk és pajzsunk.” A kapuján most bronzba öntve olvasható a kilencvenöt tétel, amely megváltoztatta a világot. Azt szokták mondani, a fő látnivalók úgy sorakoznak itt egymás után, mint egy lánc gyöngyszemei, felfűzve arra a képzeletbeli fonálra, amit a vártemplomot az egykori Ágoston-rendi kolostorral összekötő utca jelent. Itt áll a reformáció festőjének, Lucas Cranachnak a háza és az egykor általa működtetett gyógyszertár, Melanchton lakóháza, az egyetem épülete és az ikertornyos városi templom a szintén a Cranach-műhelyből kikerült reformációs oltárral. A mester ezen a bibliai jelenetekbe belefestette Melanchtont, illetve Luther barátját és harcostársát, Johannes Bugenhagent, míg maga Luther wartburgi álöltözetében, György lovagként jelenik meg az utolsó vacsora ábrázolásán, Jézus egyik tanítványának szerepében.
És persze itt áll az Ágoston-rendiek fekete kámzsájáról fekete kolostor néven ismert épület, a Luther család otthona. Udvarán Katharina von Bora siet át lobogó szoknyával, ahogyan a valóságban is gyakran tehette, hiszen neki kellett zökkenőmentesen működtetnie azt a háztartást, ahol az ebédlőasztal körül a saját hat gyerekükön kívül számtalan rokon, alkalmazott és vendég foglalt helyet, olykor akár ötvenen is voltak. Odabent pedig elolvashatjuk azokat a szavakat, amelyek sokkal közelebb hozzák Luthert, mint a városháza előtt álló, szigorú arcú bronzszobra. „Oda nem adnám az én Käthémet egész Franciaországért és Velencéért sem, mivel Isten őt nekem ajándékozta, engem pedig neki. Ezenkívül gyakran tapasztalom, hogy más asszonyok több hiányosságban szenvednek, mint az én Käthém; és még ha van is neki néhány hiányossága, azokkal sokkal nagyobb erények állnak szemben.”
Szöveg és fotó: Mörk Leonóra
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
