A magyar hősök emlékünnepét május utolsó vasárnapján tartják azokra a magyar katonákra és civilekre emlékezve, akik az életüket áldozták Magyarországért. Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe, Abele Ferenc vezérkari őrnagy kezdeményezésére. Abban az időben állt fel a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, melynek feladata a települések emlékműállítási programjának lebonyolítása volt.
A Hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvénycikk rögzítette, mely kimondta, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját […] a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”. Ennek ellenére az ünnepet 1945-től, a kommunista időszakban nem tartották meg, és 1951-ben az emlékkövet is eltávolították a térről. A helyén 1956. április 4-én avatták fel a ma is látható emlékkövet.
A rendszerváltás után újra lehetett ünnepelni az elesett magyar katonákat, majd a 2001-ben elfogadott LXIII. törvény a korábbi ünnep körét hivatalosan is kibővítette mindenkire, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.
A fentiek azonban csupán leírják magának az emléknapnak a történetét, de nem mondanak igazán semmit annak belső tartalmáról. Mert kik a hősök, mi a hősiesség? Erre a válasz nagyon egyszerű, de más szempontból nézve nagyon is nehéz.
Főleg akkor nehéz erre a kérdésre választ adni, ha tekintetbe vesszük, hogy a jelenkori, szélsőségesen individualista, liberális korszellem behálóz mindent és mindenkit. A hősi halál és a hősi élet egy életszemléletből fakad. Ha nem lettek volna magyar hősök, valószínűleg ma Magyarország és a magyar nemzet már nem létezne, nélkülözhetetlen tehát, hogy legyenek olyan magyarok, akik a hősi életszemlélet szerint igyekeznek élni. A hősi halál fogalmát, azt gondolom, nem kell különösen körülírnunk, de mi a hősi élet? A hétköznapok hősiessége. Az, ha igyekszünk minden percben ellent mondani a tudatipar csábításának, és tudjuk, hogy mi a helyes, mi az isteni rend, amely a természet törvényeit is képezik egyben, és rájövünk, hogy mint egyének semmik vagyunk, csak a haza és nép eszményképében vagyunk valójában értelmezhetők.
Azért építhetünk erre, mert ezek velünk születettek. Ahogy minden ember – akár öntudatlanul – igyekszik magát viszonyba helyezni a végtelennel, keresni Istent, ugyanúgy vágyódik arra, hogy a közösségben integrálódjék, ahogyan van egyfajta társadalmi igazságosság érzete. Ezek az ember lelkéből kiirthatatlanok, még akkor is, ha ma ezeket az értékeket tagadják. S, hogy a nacionalizmus érzése mióta létezik? Bizonyos politikai elemzők, történészek azt állítják, ez egy mesterséges kreálmány, amely a 19. századra nyúlik vissza, előtte ennek jelentősége nem volt. Ez nem igaz. Mert ennek alapjai ott találhatók, amikor az első ember önkéntelenül felkiáltott, és azt mondta: édes hazám! Itt vannak a csírái, és ebből sarjadt ki a történelem folyamán újra és újra a hősi önfeláldozás.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
