A második világháború egyik egyedülálló eseménye az 1940 május–júniusi dunkerque-i evakuáció, amely során 11 nap alatt több mint 338 ezer szövetséges katonát sikerült a zömmel polgári használatú, soknemzetiségű hajórajnak a La Manche túlpartjára menekítenie. A német vezetés hibája nélkül mindez nem valósulhatott volna meg: az addig lehengerlő tempóban menetelő Wehrmacht- és SS-páncélosoknak megálljt parancsoltak. Máig rejtély övezi, hogy mi késztette erre a döntésre a Führert.
Az 1940-es év tavasza és nyara világtörténelmi jelentőségű volt: a német hadigépezet alig több mint egy hónap alatt véghez vitte mindazt, amit az első világháború négy évének mérhetetlen emberi és anyagi áldozatai árán sem sikerült.
Az 1939. szeptemberi hadüzenet óta a német és a francia hadviselők farkasszemet néztek egymással a Rajna, illetve a Maginot-vonal biztonsága mögül; ez volt az ún. „furcsa háború”. A vihar előtti csendet a Norvégia és Dánia elleni német támadás törte meg 1940 áprilisában, ahol a stratégiai fontosságú Narvik kikötőjéért folytatott harcból már a brit és francia haderők is kivették részüket, de a birodalmak igazi összecsapása csak ezután következett.
A Sárga Tervnek (Fall Gelb) megfelelően május 9-10-ének éjjelén a német csapatok megindították a nyugati villámháborút, mégpedig a Benelux-államokon keresztül. A francia és a brit seregek gyorsan az ismét Németország áldozatául eső Belgium segítségére siettek, így – hasonlóan 1914-hez – nem a jól védett francia-német határ lett a fő hadszíntér.
A Wehrmacht napokon belül keresztülgázolt Belgium nagy részén és a páncélosok Északkelet-Franciaországban találták magukat. A kezdeményezés a német Panzereknél volt, akik akkor valóban indokolttá tették a villámháború elnevezést.
Május 14-én már érezhetett valamit a brit hadvezetés, amikor a rádióban beolvasottak értelmében minden 9 és 30 méter közötti hosszúságú, motormeghajtású hajó tulajdonosát azok két héten belüli bejelentésére kötelezték a Tengernagyi Hivatalnál. Ám ekkor a brit erők még nagyobb csatába sem bonyolódtak, Őfelsége kormánya még csak nem is gondolt a visszavonulásra.
Közben a maradék belga erők (köztük királyuk, III. Lipót), a Brit Expedíciós Hadsereg (British Expeditionary Force – BEF) zöme és több francia hadosztály is Flandriában gyülekezett, hogy feltartóztassa a német offenzívát, mikor a nyugati irányba törő német páncélosok egyszerre csak bekerítették őket.
Német harckocsik Belgium területén (Wikipedia / Bundesarchiv / CC BY-SA 3.0)
Tíz nappal az invázió kezdetét követően, 1940. május 20-án a Heinz Guderian parancsnoksága alá tartozó 2. páncéloshadosztály Noyelles-nél elérte a francia tengerpartot, ezzel elvágva a flandriai szövetséges erőket Franciaország többi részétől. Guderian erői több mint 70 kilométert tettek meg aznap, mire kiértek a már az első világháborúban hírhedtté vált Somme folyó torkolatához.
A bekerített szövetséges erők napjai innentől meg voltak számlálva. Az újdonsült brit kormányfő, Sir Winston Churchill alig tíz napja – éppen a nyugati német támadás napján – foglalta el a bársonyszéket, mire első megmérettetésére sor került.
Churchill habozás nélkül fölvette a kesztyűt és belekezdett a játszmába: a bekerítés napján elrendelte minden komp, kereskedő-, vitorlás és halászhajó azonnali összeírását Anglia tengeri és folyami kikötői körül. Ám ekkor a kimenekítés még csak mint vészforgatókönyv szerepelt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
