Amikor húsz évvel ezelőtt bohó ifjúként Erdélybe mentünk egy baráti társasággal esett meg velem az, hogy a kolozsvári Fekete Sas éttermében ebédeltünk meg négyen. Stroganoff bélszínt ettünk, s egy sörrel öblítettük le. Azóta is szégyellem magam, hogy miután a szemrevaló pincérlány kihozta a számlát, amit soros alapon épp én fizettem mindenkinek, hangosan felröhögtem. Abból az összegből, amit a vicces műanyag lejekben kellett leszurkolni, Magyarországon talán egy üdítővel és rántott hússal tudtam volna megvendégelni magam. Na mostanra az a vicces műanyag lej lett a forinthoz képest a keményvaluta.
A korábbi családi utak tapasztalatai is nagyjából ilyenek voltak. A román vámosok módszeresen fosztogatták a csomagokat, amiket barátoknak, rokonoknak szántunk, többek között az illatosított szappan, a sajt és a csokoládé is kemény valutának számított.
S akkoriban megfogadtuk, ifjonti optimizmussal, hogy, ha belefér azért is tennünk kell majd, hogy az erdélyi életszínvonal kiegyenlítődjön a magyarral.
Mint azóta kiderült, vigyázni kell ezekkel a fogadásokkal, mert hajlamosak bekövetkezni. Mára ugyanis ez történt, és Románia életszínvonala érte be a magyart. Na nem azért, mert az erdélyi magyarságot oly nagy szeretettel felhúzta volna magához a magyar tőke. Nem. Azért, mert Románia utolért minket gazdaságilag.
Persze az úgynevezett balliberális sajtó csúsztat, vásárlóerő-paritáson értek be, ám a helyzet az, hogy ők olyan szegények voltak mint az ecet, s mi pedig hozzájuk képest gazdagok. És mára egy lapon vagyunk az „unió utolsói”.
Állítólag nemzeti kormányunk állítólag zseniális gazdaságpolitikája ide vezetett. Nem mi lettünk még gazdagabbak, hanem egész egyszerűen leléptek minket. Ami közismerten „magas” román munkamorált tekintve nem tűnik túl biztatónak.
Hogy mi is vezetett idáig?
Túl az unalmas közgazdász fejtegetéseken, nos az ostobaság és a tolvajlás.
A vágtató propaganda és a nemzeti érzésekkel leplezett kormányzati kommunikációs lehurrogás mögött szép csöndben a következő történt.
Az orbáni gazdaságpolitika -néhány kivétellel – a harmad és negyedrangú kiszervezendő beszállítói kapacitásokat csábította Magyarországra. Jelenleg forró téma az „akkugyárak” kérdése. Valahol azt olvastam, hogy a gödi NER-es fejes azt nyilatkozta, hogy a „fejlődést” nem lehet megállítani. Nos, túl azon, hogy az akkugyárak ellenében egy választói ajánlatra se futotta nekik – így például, cserébe, hogy épül az orrotok előtt egy környezetszennyező gyár, mondjuk kifestetjük a lépcsőházaitok, rendbe tesszük a járdátok – az a rossz hírem, hogy az akkugyár nem fejlődés.
Kína ugyanis a „high tech” forradalmának zászlóvivőit, – amelyet amúgy lopott amerikai, német és orosz technikából valósít meg – nagyon is tudatosan otthon tartja. (Ők nem követik el azt a hibát, amit az amerikaiak velük.) Ami tehát külföldre megy befektetésként, az kínai mércével mérve sem „high tech”. Az akkugyár ugyanis egy beszállító, ráadásul, mint profitorientált külföldi tőkés cég, semmiben nem tér el a többi profitorientált külföldi tőkés cégtől, legfeljebb annyiban, hogy titokban a vezérigazgató irodájának páncéljában eldugnak egy kis Mao elvtársat. Nem kell messzire menni miért marad beszállító az akkugyár, ha belegondolunk: az akkumulátor, per definitionem alkatrész. Tehát azt be kell szállítani egy másik késztermékbe. Vagyis a „megállíthatatlan fejlődés” amit pártunk és kormányunk képvisel, etekintetben is egyszerűen rizsa, sóder.
Ha már a sódernél tartunk…
Az orbáni gazdaságpolitika másik nagy találmánya a rokonok és a haverok által működtetett pályázatíró iroda. Uniós csatlakozásunk örömére az ország évente megkapta pluszban GDP-jének 3.5-4%-át. Amit aztán a legegyszerűbb iparágba, az építőiparba fektettek, és a nagy autópálya beruházásokba. Na persze nem ők, hiszen a valós munkához azért érteni kellett volna, azt mégis inkább az „alvállalkozók” végezték el, s olyan dolgokat valósított meg a NER, hogy annak is csodájára jár a világ! Például a most építendő 40 kilométer autópálya a szelíd zalai lankák között azért kerül 440 milliárdba, mert olyan nehéz ott a talaj miatt építkezni. (A háttérben csendben felröhög egy horvát.)
S bár egy csomó autópályánkon három fehér holló közlekedik, mit se számít, hiszen azt is kiadják koncesszióba. Hogy társadalmi hasznot hozó lakásokat építeni fiataloknak? Fel se merül! Inkább toronyházakat álmodunk Rákosborzasztóra, luxus-szállodákat Sárvárra, s mellette 35 évig tovább fizetünk azoknak, akiknek már egyszer már amúgy is kifizettük adóból ezeket a csodákat. Tehát, ha a NER betonozni kezd – mert azt nagyon szeretnek – biztosak lehetünk benne, hogy valaki gennyesre keresi magát, ugyanakkor abban is, hogy azt már egyszer mi kifizettük túlárazva, majd még egyszer kifizetjük valamilyen furmányos nevű sarc formájában. (Tehát még gennyesebbre keresi magát rajtunk, évtizedekig.)
Sarcok, sorsok, maffiák
Hogy mennyire nem kell a NER világában a felső kasztnak semmihez se érteni, világítsa meg egy másik példa, a kaszinó. Kaszinót üzemeltetni ugyanis értelmiségi munka. Kell tudni, hogy a nyerőautomaták milyen beállítással működjenek, a blackjack asztalon mennyire szabad megkopasztani a delikvenseket, és mennyi nyereséget kell kifizetni a ruletten, hogy az emberek visszajárjanak. Ám a kaszinókoncesszornak ez nem dolga. Ő nagyjából úgy viselkedik, mint a 30-as évek amerikai krimijeiben az olasz nevű maffiamegbízott: ő csak a hasznot teszi el. Na őt hívják itt koncesszornak. Ismerjük is egyikőjüket, maga a honvédelem felkent bajnoka, aki mielőtt miniszter lett, azért nem mulasztotta el még utoljára felvenni a milliárdos osztalékát. (És el tudták a választóknak azt is adni, hogy a kedves felesége szerepe ugyanabban a kormányban nem összeférhetetlen.) Tény, hogy itt szebben megy mint a legendás 30’as években Amerikában, itt nem pisztollyal, hanem jogszabállyal oldották meg a dolgot, bár a lényeg ugyanaz maradt. Hiszen egy jogszabályt ma bármikor keresztülver a „stabil kormány”.
A stabil kormányzás és a visszanyaló fagyi esete a románokkal…
Valamelyik tusnádi ankéten pártunk és kormányunk vezénylő tábornoka azon talált élcelődni, hogy nem is tudja két éve ki volt a román miniszterelnök, s hát a magyar kormány mennyire stabil. Nos, igaza volt, valószínűleg maguk a románok se tudják, hogy két éve hogy hívták a derék kormányfőjüket. Ám a helyzet az, hogy a jelek szerint a totálisan instabil balkán alatt levő román kormányzás mégiscsak megtréfálta a mi tusnádi Hegyi Emberünk. Akinek Stroganoff bélszín helyett inkább puliszkát javasolnánk, már csak az egészséges testsúlya megőrzése érdekében is. Elnézve a kedves vejét és lányát, neki se fog problémát okozni kifizetni a számlát. Nekünk viszont annál inkább!
Németh Tamás
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
