Július és augusztus a nagy magyar nyaralási népvándorlás ideje, Covid-19 és mutánsai ide vagy oda. Habzsolni az életet! – ez lett az utazási irodák és egyéni üdülési tervezések titkos belső motívuma. És aztán jön a drága utazás, vagy a szűkösen kimért, nagyon beosztó rövidebb nyaralás. Kinek mi jut. S a vége? Valóban felüdült, testestül-lelkestül felfrissült, feltöltődött emberek, családok térnek haza a nagy utazásról? Talán igen, talán nem.
Egyre inkább azt látjuk, hogy napbarnított testek népvándorlása, tülekedése zajlik az Adriáig, a távoli spanyol vagy még távolabbi Maldív-szigetekig. Vagy éppen a Balatonig, a csendes Tiszáig. Ám az újjászülő nyaralási csodát nem az utazás százezrekben mérhető ára, nem is az otthontól eltávolodás ezer és ezer kilométerei garantálják. Nem a test nyaralása. Valami több az, ami igazán szabadsággá, újjáformáló, személyiséggazdagító kimozdulássá teszi nyári napjainkat. A teljesebb dimenziójú nyaralás pénztárca kérdése is, de sokkal inkább lét- és életszemlélet függvénye. A teljesebb értékű és többlethozadékú nyaralásról gyűjtöttünk össze néhány szempontot.
Orandum est, ut sit mens sana in corpore sano. Azért kellene imádkozni, hogy ép testben ép lélek legyen. A sokat, de csak rövidítve idézett megfogalmazás Juvenalis római költőtől származik az első századból. Roppant érdekes és elgondolkodtató módon ő az ép test, ép lélek összefüggését hozzákapcsolta az imádkozáshoz.
És hogy az egészség teljessége (test-lélek-szellem) összefügg Valakivel, aki az élet, a létezés, a LÉT ajándékozója, s aki az életet szépségre, örömre, jóra adta az embereknek. És az is benne van ebben a bölcs mondatban, hogy a testi-lelki, a teljes egész-séget, az egész és teljes személyes létezés épségét el lehet kérni. Azért lehet imádkozni. S aki a teljességre törekszik, nemcsak a testét üdülteti, kényezteti, hanem valami többre vágyik, annak az isteni dimenziót nem szabad kihagynia. Meg a kérést sem azért, hogy valóban pihentető, frissítő napokat éljen át szabadságán.
Elgondolkodtató az is, hogy a Biblia harmadik oldalán (1Móz 3,8) már azt olvassuk, milyen jótékony hatása volt az Isten által teremtett világnak, ma sokan így fogalmaznak: a természetnek. Még maga a teremtő Isten is arra vágyott, hogy az Általa létrehozott szépséghalmozó, gyönyörű Éden-kertet, benne az embernek berendezett lakosztályt vagy üdülőhelyet, a bűneset szennyétől és minden emberi romlottságtól mentes földi „Paradicsomot” élvezze a forróság utáni szellős alkonyatban. Ezért az Úristen is odavágyott felfrissülésre a kertbe.
Szellős alkonyatkor gyönyörködni a naplemente fényében fürdő tájban, égboltban, tenger vagy folyópartban – nem ez a mi vágyunk is? Az erdők, a növények naplementétől átragyogott, aranyló bíborba vont létdíszleteiben, a felhők minden művészi ecsetnél szebben kirajzolódó változékony formátumaiban mindannyian részesülni kívánunk.
Olvasni azt a narrációt, azt a teremtésbeli szépséges mesét, amit a teremtett világ mond el Teremtője tökéletes alkotó művészetéről, és önmagáról is. A nagy kérdés valóban ez: tudunk-e annyira túllépni önmagunk napi élményektől telítődött zajos belső terén, olykor kibillent szívén, hogy kilépve és elfeledve akár az elmúlt percek élményeiből, egyre teljesebben ráhangolódjunk rá a külső szépségek hívására? Ehhez önredukcióra, önvisszavonásra, tudatos önlehalkításra, alázatra, önmegüresítésre van szükség. A Biblia szavával: kenózisra (Filippi 2,5-11, kivált 7. vers). Öntelten, csak a test hangjaira, az éhség, szomjúság, élvezetek dübörgő, követelőző ösztönszavára hallgatva soha nem fogjuk tudni meghallani, meglátni, érteni és követni a napkelte, napnyugta hívását, fényeinek és hangjainak invitálását abba a nagy gyönyörűségbe, amit maga a Teremtő alkotta lét gazdagsága kínál. Egy gyakorlati tanács, ami errefelé mozdíthat: reggel, napkelte után, este, napszálltakor próbáljunk találni pár percet arra, hogy kitárva szemünk-fülünk-szívünk, egész létérzékelő öt érzéki jelfogó rendszerünket, engedjük magunkba áradni a teremtett lét, a Nap, a Hold, a tengerek, a tájak, a „kertek” szín- és hangüzeneteit, hívását.
Mert minden napkeltében, napnyugtában, minden hullámfodorban, minden virágkehelyben, hegyszirtben és befogadó völgyben, madárénekben meghívás van: örvendve és tudatosan jelen lenni egészen abban a csodában, ahol vagyunk, s ami Isten lelkünkre vetített, szabadságunkat sejtető kínálata. Szabad ilyenkor azoknak, akik így ráhangolódtak az isteni hívásra, akár elővenni a Bibliát, a Zsoltárok csodálatos Teremtő magasztalásai közül elolvasni magukban egy-egy verset, fejezetet. És egy rövid és mélyről jövő köszönöm, Uram-ot megfogalmazni maguk vagy családjuk, gyermekeik vagy kedvesük helyett is. A csodák létezésének, érzékelésének érzékeken túli örömére meghívott ember hálás válaszaként…
Ifjúkorom boldog és a létezés színeivel telített pillanatai idéződnek fel bennem. Amikor a Balaton fényeinek, ezernyi árnyalatának mesteri festője, Udvardi Erzsébet tanította érzékenyíteni szememet és lelkemet a csodák, színek, színeváltozások érzékelésére. Nem hallgatom el, hívő, mélyen Istenre figyelő lélekkel és sok-sok lenyűgöző festményével, fény és szín lírájával művelte ezt.
Megtanított arra, hogy milyen hatalmas és mégis halk oratio creationis, a teremtés imádsága zajlik minden reggel a napfelkeltekor, amikor egy pillanatra fénybe borulva térdre hull maga a természet is, s a madarak éneke is egy-egy másodpercre elnémul, mert az egész ébredő teremtett világ Isten felé fordul.
Éveken át jártam ennek az oratio creationisnak a megtapasztalásáért a tihanyi Sajkod-öböl zárt tóparti nádashajlatához. A félsziget nyugati oldalának zöld-kék csillámló vízfelületű rejtekébe. És láttam, hallottam a csodát. (Akkor még nem volt beépítve, s turisták is gyéren verték fel a csöndet). Belefeledkezés volt az, józan, tiszta mámor az elbűvölő Alkotásba. És azonosulás az isteni tájművel, a tájesztétika akkor csak sejtett örömszintjén.
Olykor bibliaolvasás. Memoria creationis. A teremtés emlékezete, felidézése fantáziával, istenszerelemmel, Bibliával. Valami személyes visszasejtése az 1Mózes 3,8-ban és az 1Királyok 19-ben megrendítően leírt látomásoknak. Mert az Úr nem volt a nagy és erős szélben, sem a földrengésben, sem a tűzben. Csak halk és szelíd hangja hallatszott. Csak az Úr hangja volt. Sokszor véltem hallani ezt a halk és szelíd hangot. Felerősödve, személyes belső élménnyé válva a napkelte és napszállta létezésörömet felfokozó csendpillanataiban… Hívő szívvel fogadva és nagy megrendüléssel a beszélő Úr és teremtett világa intim hangjait, bensőséges, üzenetgazdag meleg csendjét. Próbáljuk meg nyaralásunk néhány pillanatában megkeresni és megtalálni ezt a lenyűgöző, feltöltő léthívást, ami Isten jelenlétének a hívása. Szent pillanatok a nyaralások, üdülések profán és hangos nyüzsgésében. Utóbbiak elmúlnak, előbbiek megmaradnak.
Albert Schweitzer bibliás hittel, de üdülések, nyaralások nélkül évtizedeken át szolgálta a nyugat-afrikai Lambarénében a leprásokat – és Istent. Gyakran kisétált a csendes, nagy folyam, az Ogowe partjára vagy halkan sikló csónakba szállt. Esténként napszállta előtt és után kis harmóniumján a zene fejedelmének, Bachnak a műveit játszotta. Esti dalként, imaként, dicséretként a Teremtés Nagy Istenének és Jézusnak. A folyó vitte tovább Bach muzsikájának akkordjait az őserdő más tájaira. A leprások elrévedeztek kínzó bajaik között, s megfeledkeztek talán pár pillanatra a pusztító kór fájdalmairól. A nagy fehér doktor levelezéseiben és önéletírásában többször felidézi az Ogowe folyó színeit, hangjait. Valahol megjegyzi: a folyó, az erdő, a teremtett világ szépsége felfedezéséhez elég egy látó pillantás és érző szív.
Pilinszky János, az egyetemesen katolikus költő-bölcselő, akinek idén van születése 100., halála 40. évfordulója, s akivel 50 évvel ezelőtt többször is találkozhattam, a világháborúban és az utána következő évek pokoljárásában, a minden korábbi evidencia széttörésének korszakában Istenhez menekülő lélekkel pillantotta meg a teremtés szépségét, amin semmifajta emberi gazság és szenny nem fogott ki.
A mély összefüggésekről szófátylat fellibbentő tiszta látással írt: „Meg kell tanulnunk olvasni a világot. Mert más élni a világot, és egészen más olvasni benne… Az emberi lét nem kevésbé függ a növényi, állati és ásványi világtól, mint fordítva… Egy csillag megvan emberek nélkül, de ember csak valamely csillagon vetheti meg a lábát” (1973: Néhány sorban). – De jó lenne így érkezni és ott lenni a folyamok, tengerek partján: „Megsejteni Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez” (1974: Megbocsátás és felejtés). A költő-bölcselőnek nagyon igaza van: meg kell tanulnunk olvasni a világot – a napkeltéket és a napnyugtákat. És némi Isten-sejtelemtől, „szent kalandvágytól” is mozgatva érkezni meg a tengerhez, nyaralásunk partjaihoz… Tartalmas, létélményekkel teljesebb nyaralást honfitársaimnak!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
