Eltemették sok hajdani frankás diák kedves tanárát, Halmai László P. Vilmos ferences szerzetest. A tartományfőnök, Berhidai Piusz végezte a temetési szertartást dcember 22-én Esztergomban, Berta Tibor tábori püspök, frankás öregdiák celebrálta a szentmisét, búcsúbeszédet Barsi Balázs mondott.
Vilmos atyára emlékezve lejegyezve közreadjuk az interjút, amelyet december 12-én, a gyászhír érkezésekor készített Szerdahelyi Csongor a tartományfőnökkel – két órával azután érte el őket a hír, hogy befejezték a Katolikus Rádióban elhangzó évértékelő beszélgetést.
– Hogyan emlékezik Piusz atya tanítványként, rendtársként, testvérként Vilmos atyára?
– Nagyon friss még… Az első, ami eszembe jut róla, a nagyvonalúság – a laza és közvetlen stílusa és az állandó derűje mögött, vagy abba csomagolva egy nagyon nagy, elfogadó, a másik iránt nyitott, és a másikra figyelő szív volt.
És azt hiszem, amilyen nagyvonalúan és közvetlenül mindenkit meg tudott szólítani, és mindenki megszólíthatta őt – ez a nagyvonalúság, én abban remélek, megmarad ezután is, és azzal a nagyvonalúsággal fog közbenjárni értünk, letekinteni ránk és nevetni ránk, ahogy igazából eddig is tette.
– A nagy generációnak volt a tagja, akik átvezették a korlátok közötti lét, a kommunista évtizedek alatt a rendet a szabadsághoz… Egy évvel élte túl Kolos atyát, akivel nagyon jó barátok voltak. És ami érdekes benne, hogy mint egy bencés, legalább négy és fél évtizedig az esztergomi közösségnek volt a tagja és a gimnáziumnak volt a tanára.
– Igen, ez a stabilitás az ő életében ott volt, hogy végig Esztergomban élt és szolgált… Ugyanakkor, hogyha rá gondolok, vagy felidézem az ő személyét, akkor nem az a fajta stabilitás, hogy folyton bent ül a szobájában, vagy egy helyben van, hanem pont ő az, aki esetében az elmúlt másfél hónapban az volt a legmeglepőbb, hogy bent volt a szobájában és nem jött ki… Merthogy folyton járt-kelt közöttünk, akkor is, amikor már nem tanított és nyugdíjasként lakott a rendházban; folyton úgy volt jelen, hogy megszólított mindenkit, diákokat, tanárokat, munkatársakat, rendtársakat, és az öregdiákoknak is egy olyan személyt jelentett, akit bármikor megtaláltak. Ha valaki felkereste az alma matert, nyilván nem csak a falakra volt kíváncsi, hogy állnak-e még, és nagy ajándék volt, hogy talál egy olyan ferencest, aki ott van, aki ismeri, aki érdeklődik iránta… Vilmos atyát ez az érdeklődő figyelem, ez a szeretetteli figyelem nagyon szerethetővé tette.
– És ami még érdekes az ő életútjában: az egyik öregdiák úgy reagált az interneten a halálhírre, hogy „a rossz gyerekeknek most már van egy védőszentje”. Vajon miért írta ezt?
– Azért, mert Vilmos eddig is ez volt… A „rosszakat”, akik valami miatt megérik a pénzüket, akikkel más tanárok nem bírnak, vagy csak nehezen – őket is nagy szeretettel valahogy meg tudta fogni, meg tudta szólítani, és pártfogójuk volt. De ezt ugyanakkor mindig úgy tette, hogy egyenes volt, és szókimondó; nem adott dicséretet azért, amiért nem járt dicséret, mégis az egész embert nézte, az egész személyt fogadta be – és ezért mentsvára volt sokaknak.
Az interjút Szerdahelyi Csongor készítette; elhangzott a Katolikus Rádió Reggeli riport című műsorában december 16-án.
A Halmai Vilmos atyával készült interjúnkat ITT olvashatják.
Forrás: Ferences Média
Fotó: Gieszer Richárd
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
