Környezetemben jobbára csak a szlovák tévécsatornák kínálata szórakoztatja az embereket. Én inkább a magyar műsorsugárzással élek, de a lépcsőházban a liftre várakozva, vagy az utcán mindig megtudom, mit sugároz éppen kinek-kinek a kedvenc adója. A Duna (Dunaj), szolgálatára már jó ideje tartja lázban a nézőket. Olykor frappáns megjegyzéseket hallok, nem is magát a tévésorozatot illetően, hanem az általa kialakult légkört az egyes családokban. A szappanoperának inkább nevezhető sorozat állítólag elsősorban a nőknek való – ezt a nézetet a férjek vallják -, mégis kénytelek ők is nézni, nejük parancsára. Mert annyira jó! – ez pedig a feleségek véleménye.
Ez a sorozat ugyanis kimondottan nézőbarát, és főleg a nők kedvére való: mindig minden megoldódik benne. Természetesen pozitívan. Igaz, négy-öt részen át tart a feszültség, közben a nézők hevesen bizonygatják egymásnak: majd meglátod, minden rendbe fog jönni. És így is van! Akire rágyújtják a vasúti kocsit, annak majdhogynem haja szála se görbül, akit leszúrnak, azt csak össze kell varrogatni, akit bebörtönöznek, hipp-hopp már el is engedik, a kisfiú, aki minduntalan megszökik, előbb-utóbb előkerül, akiről azt hitték, elesett a fronton, váratlanul megjelenik otthonában. És hála a rendezőknek, a felrobbanó tehervonat sem okoz halálos sérüléseket a szomszédos vágányon veszteglő személyvonat utasainak. Csak néhány vérző homlokot kel letisztogatni, egy-két kart vagy lábszárat bekötözni. Ja igen, a cselekmény a második világháború alatt játszódik, de ezt leginkább csak a szereplők dialógusaiból tudjuk, maga a háború nincs igazán jelen, kivéve egy-egy szánalmas jelenetet.
Embert kímélő filmsorozat a javából. Nehogy túlságosan beleérezzünk a háború borzalmaiba, a zsidóüldözésbe, az éhínségbe. Foglalkozzunk inkább a felső tízezer gondjaival, szerelmi életével és csalódásaival, az örökös intrikákkal és pletykákkal. Az eredeti cseh sorozat csak két évadot élt meg, mondhatjuk: a csehek szerencséjére. Nálunk – állítólag a nagy érdeklődésre való tekintettel, vagyis közkívánatra – már a negyedik évad folyik.
Nemrég a köztévé vasárnaponként tűzte műsorára A remény ideje című történelmi filmsorozatot. A 20. század első felében végbemenő eseményeket vonultatja fel Szlovákia mai területén, egy kocsmát működtető, tehát vállalkozó család három generációja életének bemutatásával. Valahol azt olvastam, hogy a forgatókönyvíró, Scarlet Čanakyová öt éven át dolgozott a forgatókönyvön, ami alátámasztja azt az állítást, hogy művét alapos kutatómunkára építette. Ez meg is látszik a filmrészleteken. A fentebb említett sorozattal szemben itt valóban képet kapunk az egyes történelmi évek eseményeiről, a társadalmi és politikai változásokról, nem szépítve a könyörtelen valóságot. Egy barátnőm hívta fel rá a figyelmemet, így sikerült megnéznem a négy utolsó részt, és ezáltal érdemben is hozzá tudtam szólni, ha lakóházunk más lakói megosztották velem véleményüket, és az enyémre is kíváncsiak voltak. A sorozat azzal végződött, hogy a második világháború idején a zsidókat üldöző, garázdálkodó és hatalomra törő Tiso-hívek, a Hlinka-gárdisták egyszeriben átvedlettek kommunistákká, és önkényurakként újra kezükbe vették a hatalmat. A szóban forgó család legifjabb főszereplője, Vojto fáradhatatlanul nyomoztat a Vöröskereszt illetékes irodája által, hogy megtudjon valamit zsidó szerelméről, Irenáról. Hosszú idő eltelte után tudja meg, hogy a lány nem élte túl a koncentrációs táborba tartó transzportot.
Az házbeli filmrajongók annyira sajnálták, hogy nem kapták meg a hőn óhajtott happy end-et. Ha már hatalomra kerültek is azok az alávaló kommunisták, méltatlankodtak, legalább az a szegény Irena hazatérhetett volna! Néhány nap elteltével azt újságolta az egyik lakó, hogy biztos forrásból tudja, meg fogják hosszabbítani a sorozatot, mert a tévénézők erőteljes hangot adtak felháborodásuknak a rossz befejezés miatt.
És hogy azt is biztosan tudja (persze ez csak a hőn óhajtott vágya), hogy Irena él, visszajön szerelméhez, összeházasodnak, boldogan élnek…
Akkor az már nem történelmi film, hanem mese lenne – mondom. És ennek kapcsán eszembe jut egy vicces mondóka gyerekkoromból, amelyet akkor szokott mondogatni legidősebb testvérünk, ha már belefáradt a meseolvasásba, de mi, a kisebbek még kérleltük, hogy folytassa. Tehát a mondóka: Mondok egy mesét: kutya vitt egy kefét. Izgatta, mozgatta, szamár, aki hallgatta.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
