The Ever-Reviving Phoenix – Jesuits in Hungary című angol nyelvű könyve apropóján Mihalik Bélával, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet tudományos titkárával és főmunkatársával, a rendtartomány levél- és könyvtárának korábbi vezetőjével beszélgetett Ifj. Szalma Botond, a Jezsuita.hu munkatársa.
– A főnixmadár keresztény állat?
– Nincs ilyen vonatkozása.
– Akkor mi köze van a jezsuitákhoz, hogy még könyved címébe is beemelted?
– A folyamatos újjászületés szimbólumát kerestem, és nem találtam ennél kifejezőbbet.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a Jézus Társaságával?
– Amikor a kommunizmus után ismét legálisan működhettek itthon a jezsuiták, Lukács László SJ Olaszországból visszatérve újjászervezte a levéltárat. Ebben segített neki, majd vette át a levéltár vezetését Lukács atya halála után Molnár Antal, aki a doktori értekezésem témavezetője volt. Ő 2011-ben a Római Magyar Akadémia igazgatója lett. A provincia vezetése olyan szaklevéltárost keresett a helyére, akit végzett történész-levéltárosként az egyháztörténelem is érdekel. Megfeleltem a hármas követelménynek.
– Milyen indíttatásból kezdtél foglalkozni a rend történetével?
– A munkám természetéből fakadt, hogy ha kaptam egy rendszerezendő iratanyagot, akkor ismerjem meg a hátterét, a rendtörténetbe ágyazottságát. Emellett célszerű volt, hogy amikor érkezett egy külső érdeklődés, legyen egy munkatárs, aki válaszolni tud rá. A későbbiekben felmerült, hogy készüljön egy rendtörténeti összefoglaló. Mivel időközben, 2019-ben eljöttem a levéltárból, az anyagot Szokol Réka és Szőnyi Szilárd rendezte kötetbe Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig címmel. Ennek a kötetnek a kronológiai felosztását és a hangsúlyokat én találtam ki, és azután ezt a szerkezetet alkalmaztam most megjelent angol könyvemben is.
– Ez az írás ennek a műnek az angol nyelvű, rövidített változata?
– Jószerivel igen, ám mivel a 2021-es több száz oldal majdnem 30 szerzőtől származik, inkább úgy fogalmaznék: ez az, ahogyan én látom a magyar jezsuiták történetét. Apró érdekesség, hogy a könyv szerkesztője, Robert A. Maryks eredetileg arra kért fel még 2018-ban, hogy az osztrák tartomány történetét dolgozzam fel. Mondtam neki, az osztrák oldalt nem annyira ismerem, a magyart viszont jobban.
– Öt évig szöszmötöltél vele?
– A kiadó már jóval hamarabb meg szerette volna jelentetni. Fél év alatt, 2022-ben írtam meg a magyar alapszöveget, amit a munkahelyem, a Történettudományi Intézet támogatásával angolra fordítottak. Ezt 2023-ban szakmailag lektorálták, és írtak róla egy véleményt. Az értékelésük pozitív lett, ezért nem kellett sokat módosítanom a szövegen.
– Kik a célközönség?
– A rend és Közép-Kelet-Európa egyháztörténete iránt érdeklődő szakmai közeg.
– Milyen helyszíneken kutattál?
– Az 1853-tól napjainkig tartó korszaknál elsősorban a központi római jezsuita levéltár, az Archivum Romanum Societatis Iesu gyűjteményére támaszkodtam. A 20. század történéseinek főként a budapesti jezsuita levéltárban és saját kutatások alapján néztem utána. Az 1561–1773 közötti időszakot a legfrissebb szakirodalmi eredmények ismeretében foglaltam össze.
– Mi volt közülük a legnagyobb falat?
– Az, hogy a specifikus magyar köztörténetet elmagyarázzam, és abba ágyazzam a regionális jezsuita históriát, vagyis érthetővé tegyem a kontextust. Például Mária Terézia neve itthon ismerősen cseng, de egy nyugati olvasó fülének nem.
– Nevezhetjük az uralkodónőt a jezsuiták barátjának? Állítólag megsiratta, hogy kénytelen volt feloszlatni a társaságot.
– Közismerten rokonszenvezett a renddel, de mint római katolikus uralkodó nem mehetett szembe a pápai akarattal. Ennek ellenére furcsa volt a közvélemény számára, hogy miért oszlatja fel a rendet. Magyarázatként olyan meredek híresztelések kaptak szárnyra, mint hogy Kaunitz kancellár azzal a lépéssel vette rá a döntésre, hogy idős jezsuita gyóntatója kifecsegte Rómában a királynő életgyónását.
– Ha már pletykák: ért vaskosabb meglepetés a dokumentumok tanulmányozása közben?
– Szenzációnak minősülő esetre nem bukkantam. Leginkább azon csodálkoztam el, hogy a 19. századi magyar egyháztörténet milyen sok területe feltáratlan. Ez valahol érthető: elviszi a hangsúlyt a reformkor, a szabadságharc, a kiegyezés és a dualizmus. Ezekben a politikatörténetileg jelentős eseményekben az Egyház kevésbé aktív, mint a korábbi századokban, és nincs annyira emblematikus alakja, mint később Mindszenty bíboros. Szintén említésre méltó az 1853 utáni jezsuita újratelepedés praktikus korlátja. Ekkor jelentős az érdeklődés a Magyar Katolikus Egyház irányából a rend iránt, ám annak tagjai nincsenek annyian, amennyi helyre hívják őket, és akik rendelkezésre állnak, azok szinte egyike sem tud magyarul. Ez eddig nem volt közismert.
– Mennyiben tekinthető újszerűnek a kutatómunkád?
– Petruch Antal SJ feltárt fontos jezsuita vonatkozású információkat a 19. századból, amelyeket én kötöttem össze a kor köztörténetével. Ebben, illetve azzal tudtam újat hozni, hogy az általa használt római forrásokat újraértelmeztem.
– Mi az, amiben Loyolai Szent Ignác utódai eltérnek a többi szerzetesrend tagjaitól?
– Személyes véleményem, hogy végtelen kíváncsiság jellemző rájuk: megismerni a másikat, és ezáltal közelebb kerülni hozzá. Ez egyaránt vonatkozik a társadalom peremén élőkre, a más kultúrájúakra és más vallásúakra.
– Mit köszönhet nekik Magyarország?
– Módszeres és strukturált módon építkeztek a közép- és felsőoktatásban. Mindenkit a maga képességének megfelelően támogattak, sokféle tanulási lehetőséget biztosítottak. Ma úgy mondanánk, szakköröket és tanulmányi versenyeket szerveztek, mindezt széles társadalmi rétegekben. Emellett színdarabokat szerveztek nagy magyar szentek életéről vagy éppen Eger 1552-es ostromáról.
– 1909-ig az osztrák provincia része volt a magyar. Mi jellemezte a két ország rendtagjainak kapcsolatát?
– Nevezhetjük ezt egy közepesen rossz házasságnak, helyenként jó szakaszokkal. A rendtagok viszonya gyakorlatilag leképezte a Monarchia mindenkori közéleti állapotát. Az osztrák központú tartományból először a lengyelek, aztán a csehek szakadtak ki. A magyarok is követni akarták a példájukat, de ez politikai okokból nem sikerült. Osztrák szemszögből megbízhatatlanok, rebellisek, lázadó szelleműek voltunk. Ennek ellenére, amikor az akkori magyar és osztrák elöljáró 1956 őszi levelezését olvasom, nem a régi csetepatékra gondolok. Anton Pinsker a forradalom idején veszi a fáradságot, és átjön Sopronba, tájékozódni a helyzetről. Megindító, miket ír, miután vérbe fojtják a felkelést.
– Van kedvenc jezsuitád?
– Kettő is. Az egyik Hevenesi Gábor, aki a 18. század elején az osztrák provincia tartományfőnöke volt. Ő a modern magyar történetírás atyja: egyszerre lelki és tudós alkat. A másik Csávossy Elemér, aki a 20. század két nehéz időszakában volt magyar provinciális. Ez a kívülről tudatos, kemény ember belül tépelődő, szorongó alkat volt.
– Ezt honnan tudni?
– Sokat lapozgattam a lelki naplóját.
– Mostani munkád mellett hiányzik a jezsuita levél- és könyvtár közege?
– Szerettem lemenni a raktárba, rendezni az iratanyagot. Az pedig elképesztő élmény, amikor mondjuk Pannonhalmáról telefonálnak, hogy van néhány doboz, jezsuita felirattal, visszaadnák nekünk. 1100, javarészt 17–18. századi kötet volt bennük. Vagy amikor egy magánszemély behoz olyan iratokat, amelyek a sárospataki rendházban keletkeztek az 1600-as években. Ezek hiányoznak.
A kötet INNEN letölthető.
Forrás: jezsuita.hu
Fotó: Borovi Dániel; Tóth Krisztina
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
