Ezen, 2016-ban (ismét) saját kiadásában közreadott kötetében 320 oldalon át 90 írásban veszi górcső alá, mennyi mindent is jelent a fiziognómia bármilyen emberi közösség létminőségében, mennyire mindent meghatározó – és ehhez még Szondi Lipót mégoly nélkülözhetetlen arcképelemzései sem mindenáron szükségesek – egy arc keltette személyes benyomás. Noha sok személyes vonatkozásban vall erről, mégis, legértékesebbek a múló történelmi pillanatokat és azokról szőtt vallomásait megörökítő, képiségekben bővelkedő megjegyzései.
12.
Képaláírások
Minden művészi képábrázolás valamilyen címmel jelöltetik. Azonban ez korántsem csak a képzőművészetek világában van így, hanem egy-egy kor emblematikus alakjainak vagy embertípusainak pszichológiailag specifikálható, pusztán prózai sorokban megfigyelhető megjelenítésekor is. Egy ilyen fotó messzemenően nem csak egy, minden egyedisége ellenére is nemzedéke világnézetét befolyásoló személy (netán személyiség) lélektanát jellemzi bárminő epikus ábrázolásnál gyakorta átütőbben, hanem a kort is, melyben élt.
Ezen, 2016-ban (ismét) saját kiadásában közreadott kötetében 320 oldalon át 90 írásban veszi górcső alá, mennyi mindent is jelent a fiziognómia bármilyen emberi közösség létminőségében, mennyire mindent meghatározó – és ehhez még Szondi Lipót mégoly nélkülözhetetlen arcképelemzései sem mindenáron szükségesek – egy arc keltette személyes benyomás. Noha sok személyes vonatkozásban vall erről, mégis, legértékesebbek a múló történelmi pillanatokat és azokról szőtt vallomásait megörökítő, képiségekben bővelkedő megjegyzései. Példaként álljon közülük most itt egy [1], „Vágfarkasd és Trianon” címmel született emlékmegőrző memoártöredék:
„A kis méretű, 5 x 8 centiméteres amatőr fotó a Felvidék visszacsatolását elrendelő első bécsi döntés, vagyis 1938 után készült, hogy pontosan mikor, azt nem lehet tudni, de gyaníthatóan a világháború előtt vagy legelején. Egy helyi ünnepséget láthatunk rajta, melyet nyilván az az öröm motivált, amit a színmagyar és ősrégi Vágfarkasd lakói éltek át, amikor szülőföldjük, otthonuk, jövőjük, kikerülve a szláv szupremácia alól, újból magyarrá lett.
A képről árad valami szertartásszerűség. Nem egyszerű emelkedettséget, de érezhetően némi pogány szakralitást is kifejez a díszlet. Egyszerű fakerítés keretezi a kör alakú kis kertet, amely mintha egy templom nélküli templomkert lenne, és amelyet majdnem teljes mértékben kitölt a talajtól némileg kiemelkedő – talán murvából, talán agyagból kialakított – fehér alapzat, melyen sötétebb virágokból van kirakva Nagy-Magyarország jól ismer sziluettje, világosabbakból pedig a Duna, illetve Tisza folyása. Jól látható, hogy a „legmagyarabb folyó”, a Tisza Magyarországon ered, és ott is ér véget. A szimmetrikus szerkezetű kép vertikális tengelyét egy póznára felerősített, gondosan beállított, kb. 4 méter magas nemzeti lobogó adja, melynek közepén történelmi címerünk látható. Nagy-Magyarország északi határa fölött, vagyis a térkép tetején szintén virágokból kirakott felirat olvasható. ÍGY VOLT! A megfogalmazás arra enged következtetni, hogy talán még a második bécsi döntés és Erdély 1940-es visszacsatolása előtt vagyunk. A fotó már-már beállítottnak tűnő szimmetriáját a bal szélen belógó szomorúfűz lombozata némileg megtöri, ugyanakkor emelkedetté teszi.
A képen összesen hat egyenruhás ember látható, három a lobogó egyik oldalán, három a másikon. (Hogy az exponálás pillanatában voltak-e más jelenlévők, bámészkodók is a kis kertnél, vagy csupán a fényképezés miatt – még az ünnepség előtt, esetleg utána – álltak oda a résztvevők, nem derül ki, de hatukon kívül más nincs a képen.) A hat férfi – három csendőr, három katona – félkörívben, mintegy óvólag állja körbe Nagy-Magyarországot. A csendőrök jól felismerhetők híres kakastollas sisakjukról, a katonák jellegzetes magyar, elől csúcsos sapkás egyenruhában vannak. Mind a hat középkorúnak látszik, nem fiatalok. A lobogótól balra álló első katona az én apai nagyapám, aki e képen 42-45 éves lehet. Néhány év múlva, 48 éves korában – jóval a születésem előtt – meghalt gyomorrákban. Hogy pontosan milyen feladatkörrel, jogcímmel ellátva vett részt az ünnepségen, hogy milyen rangja, megbízatása volt a katonaságnál, nem tudom, miképpen azt sem, hogy mi köze lehetett a honvédségnek a csendőrséghez. Viszont az a tény, hogy egy ilyen közéleti ünnepségen, ilyen középponti helyet foglalt el közvetlenül a lobogó alatt, arra utal, hogy valami hivatali tekintélye, rangja csak lehetett Vágfarkasdon. Sajnos nem tudok részleteket, rég halott mindenki, aki erről mesélhetne.
E szürke kép ennél többet nem tud mondani. Mert lehet-e többet mondani annál, hogy »Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy régi világ, ami elmúlt.«”
Szinte Krúdy Gyula vagy Kosztolányi Dezső tollára illő plasztikus szemléltetése ez annak, mennyire „beszédes”-sé tud válni egy történelmi fotó. Akárcsak egy-egy mégoly röpke találkozás, eszmecsere valakivel arról, hogy milyen világban is élünk. Merthogy e kötet apró karcolatai minden korregénynél többet mondanak korunkról, arról a mérhetetlen lelki-szellemi nyomorúságról, ami 1989 eufóriája után beköszöntött, letarolva a „magyar ugar”-ról még azt a keveset is, ami rajta Rákosi és Kádár tarolása ellenére még életben maradt. Egy helyen arról elmélkedik, milyen számottevően vannak, akik „még nem vették észre, amit Orbán [Viktor – Ifj. T. L.] igen: a ma emberét már nem érdekli az ideológia”, hanem helyette „a legkülönfélébb pszichés faktorok (érzelmi szempontok, mentális kohéziók és adhéziók, emberi affinitások, empátiák és antipátiák) határozzák meg a politikai választások eredményeit” [2]. Egy másik helyen pedig beszámol arról, hogy egy erdélyi iskolaigazgató miként osztotta meg vele „egyik aktuális gondjá”-t [3]: „Nem győzzük tapintatosan visszautasítani a különböző könyvadományokat, amiket Magyarországról is mindig felajánlanak. Komplett könyvtárakat ajánlanak fel, de ezeknek nemcsak elhelyezésére nincs mód, de valójában teljesen feleslegesek. A gyerekek ma már alig könyvtáraznak, megváltoztak a tanulás feltételei és körülményei. A laptopról le sem lehet kaparni őket. A könyvtárba egyre kevesebben néznek be.”
Miként csaknem minden Szőcs-kötetben, ebben is látleleteit kapjuk a „magyar nihil”-nek (már ha ez egyáltalán csupán „magyar”). Íme egy másik példa [4]: „Szabó Dezső sosem látott mértékben leértékelődött, már nem kell hatalmi szóval betiltani műveit, azok iránt ugyanis semmi spontán érdeklődés nem nyilvánul meg a magyar társadalomban. Amikor 2012 nyarának könyvheti rendezvényén ott ültem a Vörösmarty téren, hogy dedikáljam a negyvenéves kutatási eredményeimet összefoglaló – abszolút hiánypótló – Szabó Dezső enciklopédiát, a részemre kijelölt egy óra alatt senki, egyetlen olvasó sem állt meg Kairosz kiadóbeli asztalomnál, nem nézte meg a könyvet, nem lapozott bele, nem vett belőle, természetesen nem is dedikáltatott. Mellesleg az enciklopédia nemcsak az olvasók, de a „szakma” érdeklődését sem váltotta ki, teljesen visszhangtalan maradt. Ugyanezen a könyvhéten a Püski sátorban kapható volt egy egyórás DVD előadásom Szabó Dezső életművéről. Öt napig tartott a könyvhét, a filmből 0 példány fogyott.”
Jegyzetek
[1] Képaláírások, 31-32.
[2] Képaláírások, 91.
[3] Képaláírások, 154.
[4] Képaláírások, 180-181.
(FÉNYŰZÉSEM 70-1. Szőcs Zoltán emlékére. Szerk.: Dóczi Székely Gábor. Tuzsér-Szigetszentmiklós, 2021. Szerzői kiadás. 173-176.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
(Folytatjuk.)
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
