A múlt hét végén a Klubrádió kérdésére hallgatóinak 96 százaléka felelt úgy, hogy a magyarországi zsidó szervezeteknek bojkottálniuk kellene a holokauszt emlékév ünnepeit.
EGY 10 MILLIÓS EMBERIRTÁS KIVITELEZŐJE NEM SZALONKÉPES! – VAGY MÉGIS, HA BELGA?
Nincs kétség afelől, hogy e rétegrádió hallgatói ugyanilyen arányban támogatnák azt az egykori gyurcsányi javaslatot is, hogy a politikai ellenfeleiket kóbor kutyákként fogdossák össze és zárják be őket sintértelepre. Netán egy Kistarcsán restaurálandó koncentrációs táborba.
A megsemmisítése után is szóló „ világhírű magyar adó” honlapján most az a hirdetés olvasható, hogy: „A Klubrádió bővülő kereskedelmi csapatába értékesítési menedzsert keres”. A pszeudo-megsemmisülés azonban nem csak e rádióállomás privilégiuma.
Kornis Mihály a rendszerváltás rutinos túlélője. 1990 óta immár a negyedik alkalommal érzi úgy, hogy megsemmisítik. „Mert ha jönnek a nyilasok, úgyis öngyilkosok leszünk, ez már le van vajazva, jöhet a Kövér oldalán Cseh Mária…” írta a minden balliberális rémforgatókönyvre vevő Élet és Irodalom 1997. március 21-i számában a jelenlegi parlamenti elnök mellett Torgyán József kisgazda pártelnök feleségében is érezve a végzetet. Az író pénteken nyilatkozta a Klubrádióban, hogy a Szabadság-téren felállítandó német megszállási emlékmű miatt most már a megsemmisítés következik. Ezért indított el Facebook-kampányt ellene, csatlakozva a zsidó szervezetek tiltakozásához.
A magyar társadalom jó része ismét értetlenül csóválja a fejét, hiszen nemzedékeken át azt tanították neki az iskolában, hogy a németek a II. világháború során megszállták Magyarországot.
Így tudják a messze nem konzervatív tulajdonban lévő Wikipediának az erről a történelmi tényről szóló szócikkei, valamennyi nyelven, amelyen olvashatók.
Azoknak viszont, akik érdekből el tudják magyarázni azt is, hogy a kék ég miért barna (például: a veszélyre fogékonyabbak számára láthatóan vetül rá Európa sötét és megismétlődő jövője), a német megszállás nem tény.
Az antiszemitizmussal eddig még nem vádolt Stephan Löwenstein e témáról a Frankfurter Allgemeine Zeitung című vezető német lapban azt írta, a német megszállás után „ezernyi magyar politikust, köztük minisztereket foglyuk ejtettek, és részben őket is a német koncentrációs táborokba hurcolták”.
Aki erre azt válaszolja, hogy őket német megszállás nélkül is ugyanaz a sors érte volna, az klubrádiós értelmiségi.
Ugyanez a balliberális tábor hasonló harcot folytat szinte minden olyan szobor ellen, amelyet a jobboldali többség kíván magának felállítani.
És különös módon e tábor minden szava hatalmas visszhangot kap az idegen nyelvű sajtóban.
Mégpedig bármi áron. Itt van például a vezető francia lap, a Le Monde bécsi tudósítójának, Joelle Stolz hétvégi dilemmája. Bécsben szombaton súlyos zavargásokra került sor, miután a Szabadságpárt (FPÖ) Akadémikus Bálja ellen „antifasiszták” tüntettek. A bált nemcsak az osztrák, de egész Európa radikálisai részvételével a Hofburgban tartották meg, amelynek erkélyén Hitler jelentette be Ausztria Németországhoz csatolását. Strache pártvezér e közben a bálozókat „az új zsidóknak” nevezte, mert ma őket üldözik. Stolz asszony úgy döntött, ez nem hír. Helyette a budapesti szoborügyről írt Magyarország revizionizmust kockáztat címmel aggódva a Szabadság-térért és, mint szokta jobbközép kormányok esetén, miattunk.
A Stolz asszonyt is riasztó hazai tábor emberei naponta hasonlítják össze a genetikailag alsóbbrendű magyarokat („birka nép” és társai) számunkra előnytelenül, leggyakrabban a felsőbbrendű mintának állított Nyugat-Európához képest. A baj azonban az, hogy az összehasonlítással súlyosak a bajok. Szoborügyileg is. Nézzük Belgiumot, ahol az Európai Unió „szíve dobog”.
Michela Wrong, az Independent című brit lap 2005. február 23-i számában Belgium legsötétebb és leginkább rejtegetett titkáról cikke bevezetőjében azt írta: „Lipót királyt hősként állítják be, amiért a Kongót ’civilizálta’. Most egy figyelemre méltó brüsszeli kiállítás mesél egy olyan brutális kizsákmányolásról, amely milliókat ölt meg és egy nemzetre hozott szégyent”. A cikk így zárul: „minden bizonnyal még hosszú idő telik el addig, ameddig a belgák II. Lipót – aki azonnal felismerhető kérlelhetetlen kampós orrával és lapát alakú szakállával – szobraira mindennel tekintenek, csak nem tisztelettel”. A „Kongó emléke, a gyarmati idők” címmel rendezett kiállítást Belgium fennállása 175-ik évfordulója alkalmával rendezték.
Azt az elsuhanó gondolatunkat most tegyük félre, hogyha egy elvetemült jobboldali magyar lap írta volna le ezt a mondatot Lipót orráról, a felháborodás mély hulláma azonnal átcsapna legalább Ausztriára, Németországra és Franciaországra. Azt viszont ne, hogy a brüsszeli elegáns Tervuren negyedben lévő, a korábbi belga gyarmatról, Kongóból rabolt kincsekkel rogyásig tele Közép-Afrika múzeum említett történeti kiállítása csupán pár darab fotóval állított emléket a megölteknek és azoknak, akiknek a kezét vagy lábát csapták le a gyarmatosítók.
Az 1898-től 1908-ig tartó népirtásnak Adam Hochschield, az amerikai Berkeley Egyetem történelem tanára mértékadó könyve szerint 10 millió áldozata volt.
Amelynek nyomát a belgák már 1908-ban eltüntették. Pontosabban az Állami Kongó Irodaházban tárolt minden ilyen iratot II. Lipót parancsára elégették. Ő ezután arra adott utasítást, hogy a témában a Kongóban tárolt, összes dokumentumot is semmisítsék meg.
Ettől a pillanattól kezdve a belga uralkodók és a belga nép teljes egyetértésben megkezdte a totális hallgatást a szörnyű népirtásról. Arról a népirtásról van szó, amelynek eredményeként Kongó népessége a felére csökkent. A belga külügyminisztériumban a rá vonatkozó iratokon ez a felirat olvasható: „Ne pas a communiquer aux chercheurs!”, azaz kutatóknak nem adható ki.
Az „omerta” alól azért akad egy-két kivétel.
Mint a belga parlament képviselője, Laurent Louis aki lapunknak tavaly márciusban adott interjújában elmondta, 2012-ben javasolta a parlamentnek, hogy ismerje el a kongói népirtást. Képviselőtársai azzal söpörték le javaslatát, hogy „a politika nem a történelemről szól”.
A nagy afrikai filmrendező, Balufu Bakupa-Kanyinda lapunknak 2009 májusában adott interjújában e genocídiumról ezt mondta: „Belgium a népemet ölte meg”. Arra a kérdésre, hogy miért nem érdekli a világot ez a rettenetes népirtás, a kongói filmes ezzel felelte: „Mert az áldozatok feketék”.
A fentebb említett tervureni kiállítás megnyitása alkalmával lapunk interjút készített a belgiumi Löwen katolikus egyetemen afrikai kultúrát és nyelvészetet tanító Clémentine Faik-Nzuji professzor asszonnyal, aki arra a kérdésre, hogy kongói létére miként éli meg a népe felének kiirtásáról máig mélyen hallgató Belgiumot, azt felelte: „Én nem lehetek egyszerre itt Belgiumban, élvezve, amit Belgium nyújt, és ugyanakkor szidalmazom Belgiumot például az Egyesült Államokban. Mindannak ellenére, ami történt, a világ előtt meg akarom védeni. Ez emberi. Ha az ember összevész házastársával, akkor nem áll ki háza kapuja elé, hogy azt világgá kiabálja.”
A velejükig rasszista liberálisoknak ő persze csak egy…, ugye? II. Lipót szobra pedig maradjon. Mert a belgák szoborügyben is felsőbbrendűek, ugye?
Lovas István
(Magyar Nemzet, 2014-01-27)
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
