Bellarmin Szent Róbert (1542–1621) A jó halál mesterségéről (De arte bene moriendi) című értekezése egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat során született gondolatokat foglalja össze. A magyar olvasók most egy kiváló és igényes kötetben ismerkedhetnek meg a jezsuita szerzetes művével.
Tanatofóbia. E furcsa kifejezéssel illeti korunk halálhoz való viszonyát Vincenzo Paglia. A Pápai Életvédő Akadémia elnöke Nővérünk, a halál című kötetében többek között így ír: „Paradoxonnal találkozunk kortárs kultúránkban: az ember ma inkább, mint korábban bármikor, hatékony eszközökkel rendelkezik a halál leküzdéséhez, vagy legalábbis eltávolításához, ugyanakkor még soha nem volt kulturálisan ennyire védtelen vele szemben. A halál tabuvá vált. (…) Michelangelo Pietàja ma már divatjamúlt. Annak a képmásnak egykor egyetemes szimbolikus értéke volt, manapság azonban senki sem vesz a karjaiba egy halottat – egyedül halunk meg, magányban hunynak ki a személyes álmok.”
Vincenzo Paglia ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy nem volt ez mindig így. „A nagy vallásos hagyományok erőteljes segítséget nyújtottak követőiknek, hogy kigondolják, mi is a halálnak s történelmi jelenlétének az értelme.” A keresztény lelki írók is lényegesnek tartották, hogy kifejtsék gondolataikat a halálról, hiszen „Jézus Krisztus életet megújító halála” volt a keresztény tanítás központi eleme. A 14. századi pestisjárványok miatt a készületlen halál veszélye tömegeket érintett, ezért a spiritualitás mélyebb rétegeivel foglalkozó szerzők egyre fontosabbnak érezték, hogy a halál művészetének titkait a hívek elé tárják. Bellarmin Szent Róbert (1542–1621) A jó halál mesterségéről (De arte bene moriendi) című értekezése egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat során született gondolatokat foglalja össze. A magyar olvasók most egy kiváló és igényes kötetben ismerkedhetnek meg a jezsuita szerzetes művével.
Szent Róbert az értekezését gyakorlati útmutatónak szánta. Ahogyan azt Francesco Sforza bíborosnak írt ajánlásában megjegyzi, A jó halál mesterségéről „nem egy filozófiai vagy szónoki mű, hanem elmélkedés, mely alázatosságra, béketűrésre és más igaz keresztény erények gyakorlására buzdít”. A jezsuita szerző már az elején leszögezi, hogy „a jó halál mestersége minden mesterségek közül a legnagyobb”. A jó élet és a jó halál ugyanakkor kéz a kézben jár, ezért a szerző mindenekelőtt azt fejti ki, miben is áll ez a jó élet sub specie aeternitatis. Először is, meg kell halni a világnak, hisz „az ember csak jövevény és zarándok a földön”. Nem rejti véka alá, hogy aki túlságosan ragaszkodik a világhoz, az el fog kárhozni. Éppen ezért földi cselekedeteinket jellemezze a „tiszta szívből származó szeretet, a jó lelkiismeretből fakadó remény és a tettetés nélkül való hit”. Lelkünkben semmi ne előzze meg Jézus Krisztust. Tartsuk meg az Úr törvényét, de ami a legfontosabb, óvakodjunk a haszontalan fényűzéstől, imádkozzunk és böjtöljünk. Ez utóbbi azért is fontos, mert „előkészít az imádságra, megszelídíti a testet, általa megtiszteljük Istent, elégtételt adunk a bűneinkért, ezenfelül sok isteni jótéteményt is nyerhetünk”.
Az Istennek tetsző, „jó élet” része az alamizsnálkodás, de Szent Róbert a szentségeknek is kiemelt szerepet tulajdonít. Bár az Oltáriszentség minden szentségek közül a legnagyobb, értelemszerűen a jó halállal kapcsolatban az „utolsó kenetnek” szentel több figyelmet.
Bellarmin Szent Róbert az értekezés második könyvében a halálról elmélkedik. Mivel semmi sem bizonytalanabb, mint az utolsó óra, ezért fontos, hogy „legyünk éberek szüntelen, tartsunk minden reggel és este lelkiismeret-vizsgálatot, és bánjuk meg bűneinket”. „Senki sem képes többé vétkezni, aki a halál gondolatát elméjében megőrzi – mondja a jezsuita szerzetes. – Akinek esze van, felkészíti magát az isteni ítélet szavának hallására.” Bellarmin arra figyelmezteti olvasóit, hogy tegyenek meg mindent a gyehenna elkerüléséért, mert ott „sötétség, ínség és szűkösség” van. Az utóbbi azt jelenti, hogy a kárhozottak alig férnek el egymás mellett. Az üdvözültek ezzel szemben tágas, tiszta és biztonságos helyre kerülnek. Bár az is fontos, hogy földi dolgainkat időben elrendezzük, és „végrendelet révén lelkiismeretesen gondoskodjunk a javainkról”, a szentséges útravaló üdvösségszerző lehet, ennek vételére különös alapossággal kell felkészülni.
Az üdvösség szempontjából egyáltalán nem mindegy, milyen lelki állapotban talál a halál, azaz mennyire voltunk képesek ellenállni az ördög különféle cselvetéseinek, például az eretnek gondolatoknak vagy a kétségbeesésnek. Szent Róbert arra figyelmezteti olvasóit, hogy ne álljanak le vitatkozni az ördöggel, ehelyett imádsággal riasszák el az „ordító oroszlánt”.
Bellarmin Szent Róbert jól követhetően, rendszerezetten – legtöbbször pontokba szedve –, szentírási példák és hivatkozások sokaságával alátámasztva adja elő gondolatait. A kötet – mint azt a Sursum Kiadó könyveinél már megszokhattuk – igazán szemet gyönyörködtető. Theodor Galle illusztrációként felhasznált metszetei különös erővel támasztják alá a szerző mondanivalóját, melyet a magyar olvasó Alácsi Ervin János szakavatott fordításában ismerhet meg.
Már Szent Róbert korában is sokan úgy éltek, mintha soha meg nem halnának. Napjainkra ez a magatartás általánossá vált, még a keresztény hívek is oly mértékben elmerülnek a mindennapi ügyeik intézésében, hogy meglepődnek, amikor kiderül, „nincs már előre, csak felfele”. A 16. században még úgy látták, hogy „a halál megszabadít az élet nyomorúságából”, manapság azonban körömszakadtáig ragaszkodunk az élethez, elfelejtve, hogy „a jó halál vezet át az örök életbe”. „Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát” – olvassuk a Szentírásban (Mt 25,13). Bellarmin Szent Róbert is „a halál folytonos emlékezetére” hív, és ha komolyan vesszük az életet, intelmeit mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Bellarmin Szent Róbert: A jó halál mesterségéről.
Sursum Kiadó, 2021.
Szerző: Baranyai Béla
Fotó: Sursum Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
