Ha az a deszkaszál az alig 26 esztendőt megélt költő hatalmas életművét jelenti, amely 200 esztendeje határon innen és túl, költőutódokat, mint Adyt és Babitsot megihletve, ellenáll különböző politikai kurzusoknak, s műfordítások útján egészen Kínáig nemcsak őrzi, hanem elevenen tartja emlékezetét, akkor bízhatunk abban, hogy ebben az értékét vesztett világban mindig marad egy deszkaszála az emlékezetnek – fogalmaz Róna Judit Ágnes.
orszagut.com
„Emlékezet! / Te összetört hajónk egy deszkaszála, / Mit a hullám s a szél viszálya / A tengerpartra vet… – írja Felhők című alkotásában Petőfi. A költőgéniuszról szól az Országút című folyóirat januári száma. A lapszám szerkesztője Róna Judit Ágnes irodalomtörténész, őt kérdezte a Gondola.
– Szerkesztő asszony, a mi számunkra miért több Petőfi emlékezete összetört hajónk partra vetett deszkaszálánál?
– A Felhők ciklus 1845–1846 között született 66 verséből vett válogatás, Petőfi keserű, sötét világlátást sugalló költeményei azért kerültek az ünnepi Petőfi-számba, mert szerettem volna a költőnek azt az arcát is megmutatni, amely talán kevésbé ismert. Különös belegondolni, hogy az összetört hajó partra vetett deszkaszála lesz Petőfinél az emlékezet szimbóluma. A költői kép első hallásra talán méltánytalannak is tűnhet, de ha az a deszkaszál az alig 26 esztendőt megélt költő hatalmas életművét jelenti, amely 200 esztendeje határon innen és túl, költőutódokat, mint Adyt és Babitsot megihletve, ellenáll különböző politikai kurzusoknak, s műfordítások útján egészen Kínáig nemcsak őrzi, hanem elevenen tartja emlékezetét, akkor bízhatunk abban, hogy ebben az értékét vesztett világban mindig marad egy deszkaszála az emlékezetnek.
– A Petőfi-dagerrotípia hogyan erősíti meg bennünk azt az érzést, hogy Petőfi vibrálása nem lanyhult el 1849-cel, az ő modernsége még évekig, évtizedekig velünk maradt?
– A Petőfi-dagerrotípia az egyetlen hiteles Petőfi-portré. Talán nem véletlen, hogy készítője, a színész Egressy Gábor fontosnak ítélte, hogy a romantikus festmények mellett a fiatal költő hiteles arcmását is megörökítse. Nem tudom, kinek az emlékezete hitelesebb, azé-e, aki szerint Petőfi nem szerette a róla készült reális ábrázolatot, vagy annak, aki úgy véli, hogy a minden újdonságra fogékony költő bizonyára örömmel vette, hogy a kor modern fotográfiai eljárásával örökítették meg. A romantikus ábrázolásokkal szemben, bár festőjük jeles művész volt, ez a reális arckép számomra azt a költőt mutatja, akin nem fog az idő, aki minden korban megújulni képes arcmásában és költészetében is.
– „Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában…” – írta Jókai Mór, felidézve a poétával való utolsó találkozását. Jókai egy ünnepségen poharával azokra a hősökre mondott köszöntést, akik utóbb fognak meghalni a szabadságharcban. „Köszönöm, pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad” – mondta neki Petőfi. Jókai abban a számára szerencsés korban él, amikor regényírásból balatoni villákat vehetett. Ma azonban már a költőgéniusznak köszönheti, hogy olvassuk sorait. Miért nemes ez a kettőjük közötti utókori versengés?
– Jókai, amint maga is megírja, nagyon megbánta azt a szerencsétlen pohárköszöntőt. A halál ténye miatt minden előtte elhangzott mondat súlyosabb megítélés alá esik. Fájdalmas a kettejük barátságának végzetes megszakadása, de nem egyedülálló a barátságok történetében. Nem gondolom, hogy Petőfinek köszönhetnénk, hogy olvassuk Jókai sorait, és nem látok közöttük utókori versengést sem. Inkább fájdalmat, hiszen, Petőfi meghal a csatatéren, Széchenyi és Vörösmarty elméje elborul, az aradi tizenhármat kegyetlenül kivégzik és Jókai – sőt az igaz barát Arany János is – még mindig él. A túlélőnek sem könnyű, súlyos teher lehetett ez az ő vállukon.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
