Nincs más, aki apa mintát nyújthat. Nem tehet más anyává nőt. Az együttélés, a párkapcsolat is nagyrészt csak velünk lehet teljes. Rengetegen vannak nehéz anyagi és/vagy lelki helyzetben. Kiégettek, depressziósak, magányosak. Apák nélküliek. Kellünk, mi, férfiak a világnak, ez egyértelmű.
Két kis történet jut az eszembe hirtelen: egy nagymama, aki mesélte nekem, hogy kisunokája milyen büszkén mondta a pénztáros néninek, hogy apa délután elviszi őt anyukájától és végre találkoznak. Valamint a saját fiam, aki válásunk után egy skype beszélgetés közben egyszer csak elpityeregte magát, hogy olyan régen nem látott már.
Együtt játszani, együtt házimunkát végezni a kölykökkel, elmenni értük a iskolába, óvodába, elkísérni őket a sport foglalkozásra, hétvégén együtt füvet nyírni, és kirándulni velük. Kell, ez kell szerintem a férfipszichének is, de a gyerekeknek mindennél előbb.
Eszembe jut az az elkeseredett afrikai feminista nő, akit hazájában az apja azért nézett le, és bántalmazott lelkileg, mert nőnek született. Nők Lapja interjú volt, több, mint egy éve. Az apa sebek intenzitásából és mélységéből is látszik, hogy mekkora a szükség az apai jelenlétre, a dícséretre, az elismerésre, és amikor kell: a bocsánatkérésre.
De kellünk a nőknek is, bármit is mond ma a fősodratú média. Hiába van olyan képernyővédő pl. bizonyos emberek számítógépén, hogy úgy kell a nőnek férfi, mint a halnak bicikli, ez nincsen így. A legjobb példája ennek pont a mainstream nekünk célzott panaszkodása, hogy miért vagyunk ilyenek és miért nem olyanok… Ha nem számítanánk, nem nyavajognának nekünk folyamat null – huszonnégyben. Kell a figyelmünk, és kell az engedékenységünk – sőt a helytállásunk, az őszinte véleményünk is, a “köz” előtti önfelvállalásunk is. Erről nem beszélnek, de az emberi psziché ilyen: ösztönösen az egész embert akarja maga mellé, ha ezt még önmaga előtt is titkolja.
Kellenek a nagypapák is, nyugodt mintaadásuk, koros tapasztalatuk az életről, a kapcsolatokról, akár személyes csalódásaik is – ez is emberré teszi őket.
Kellenek az építők, a megújítók, a hagyományt megőrzők is. Konkrétan: aki házat épít, aki átgondolja az életet és eredményeit közli másokkal, segít az élet változásai közepette helytállni, és kitartók, akik nem engednek kósza korszellemeknek.
Kell a munkánk is a párunknak: az anyagi támogatásunk és az otthoni terhekből való részesedésünk. Bedő mondja, ma három óránk van naponta együtt lenni, és ennek jó része közös munka az otthonért, a jövőért. Így van remény férfi és nő számára. De a legtöbb nőnek időnként csak az is elég, ha otthon vagyunk velük, teszünk épp amit teszünk. Csak ott motozzunk körülöttük.
Aztán, ha már a “köz” – t említettem: polikiailag is aktívnak lenne jó lennünk, mert a közösség dolgait előre kell vinni, és kell a kontroll a vezetők felett is. Lassan változnak a dolgok, rengeteg munka, szerveződés, szervezés, de előre igazán így haladhatunk.
Aztán Krisztus igéjét is ki kell vinni a világba. Ez a bekezdés a hívőknek szól, de tény: meg kell hódítani a világot Jézusnak. Itt alapvetően a személyes kapcsolat kifejlesztésének segítségére gondolok, – velünk és főleg Jézussal – nem annyira vallásos közösséghez való csábítást, bár ez is fontos lehet.
Ezen kívül kellünk a férfimozgalomnak is – felébredetten, nyitott szemmel járni a világot. Kiismerni a nők igazi természetét, nem azt, amit mondanak, hanem amit tesznek. Ebbe a jót is beleértem, nem csak a nekünk rosszat, kellemetlent.
A barátainknak is szüksége van ránk, ne feledkezzünk meg róluk sem. A jó szónak, a bátorításnak, van olyan fajtája, ami csak tőlünk jöhet.
Végül önmagunknak is szüksége van önmagunkra. Foglalkozzunk mindazzal, ami a világban, a családban való munkálkodásunk közben bennünk, magunkban történik! Nagyon fontosak az érzéseink, mert azok néha nem úgy viselkednek, ahogyan azt szeretnénk, hanem mennek a maguk útján. De lelepleznek bennünk sokmindent és köteleznek, hogy őszinték legyünk magunkhoz és másokhoz is. Ugyanez a helyzet az álmainkkal is. Egyik ismerősöm így volt kénytelen belátni hogy látensen vannak homoszexuális hajlamai, bár azokat soha ki nem élné magából. Dehát voltak ilyen kiélős álmai kb. félévente. Persze ennél sokkal fontosabb dolgokat is leleplezhetnek az álmok, főleg a visszatérők. Érdemes elmeditálni felettük.
Kellünk, értékesek, fontosak vagyunk. Ezt a világ soha be nem vallaná, de így van. Legyünk hát jelen!
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
