Kátrány

Kátrány

Állok az ablakban, és nézem a dolgozó nőket.

Ritka alkalom ez: új útszakasz épül a két háztömb között. Odalent dögletes a forróság, a nyári aszfalt kétszeresen veri vissza az összegyűjtött napenergiát – ember legyen a talpán, aki ilyenkor koncentrálni tud. De a nehéz munkagépek nem állnak meg. Az úthenger tartályában gőzölgő massza nem csak sokkal forróbb, mint a napsütötte járda, de a tüdőt sem kíméli: bizony tíz munkásból hatnak néhány éven belül szilikózisa lesz a beszívott kátránytól, gőztől, és a vele együtt sűrűn felkavart nehéz porrészecskéktől.

“Férfinak való munka”, azt mondják az ilyenre.

Még a férfiak közül is csak a legkeményebbek, a legellenállóbbak bírják sokáig csinálni. Kantáros nadrágjuk derékig mocskos, fejükön átforrósodott munkavédelmi sisak, ömlik a víz minden tagjukról, és csak ritkán mehetnek be az árnyékba, hogy igyanak egy-egy kortyot, pedig a munkavédelmi előírás óránként 10 perc szünet és hűtött védőital. De hát kinek van olyan lobbiereje, hogy ezt kikényszerítse? A szerencsétlen munkásnak biztosan nincs, még akkor sincs, ha nem eleve kátrányos helyzetű. A kisebbséget, a ritka példányokat, sorból kilógókat eleve ferde szemmel nézik, nincs szövetségesük, nincs társadalmi reprezentációjuk, elnyomásban élnek évszázadok óta, és persze tudjuk, hogy nem kellene őket kirekeszteni, de mindenki egy kicsit kirekeszti őket. Magában. Gondolatban. Mert roma, mert indiai, mert szlovák bevándorló – bármiért. A munkásokat nem lehet polkorrektség szerint válogatni. A munkásokat úgy kell válogatni, hogy bírják a kátrányt. Ha összeesnek, hát kell helyettük egy új, és forog tovább a nagy kerék.

Hírdetés

Nézem a szerencsétlen, dolgozó, elnyomott nőket.

Ők is nézik a munkásokat. Undorodva, lefitymáló arccal, lehetőleg nem mennek közel hozzájuk. Erőltetett mosollyal azt mondják a mellettük tátott szájjal bámuló kisgyereknek: “igen, Pistike, a bácsi dolgozik, utat épít” – aztán uzsgyé, át a zebrán, mielőtt még valamelyik koszos, cserzett arcú proletár odaszólhatna, odaintegethetne a kissrácnak. Hogyisne, aztán majd ő is útburkoló akar lenni, na még mit nem. Anyuka hátra se néz, de tudni véli, hogy az egyik munkás most őt bámulja, ahogy szalad a magassarkúban, mert már villog a gyalogzöld; tudni véli, hogy a távoli, tompa kurjongatás – “jóóó, nyomjad, gyere, gyere, jöhetsz még” – neki szól, és bizonyára valamilyen metaforikus értelemben azt jelenti, hogy meg akarják őt, hogy is mondjuk ezt szépen – hogy a munkásszívek most épp róla álmodnak. Nem mernek azok már senkiről, valahol ő is tudja; de addigra már kész is van a sztori a barátnőknek, a “megb*nálak cica” feliratú rövid történet, amit ezerszer hallottunk már, de ellenőrizni úgyse lehet, és hát valljuk be, három másodperc figyelem meg egyetértő szörnyülködve bólogatás felér egy avokádós-szöcsketejes lattéval.

Addig is gyorsan el kell érni a családi egyterűt, mert abban végre be lehet kapcsolni a klímát – még így se lesz könnyű az első négy perc, mert napon állt az autó, bizonyára felforrósodott belülről. Erre is miért nem talál ki már valaki valamit! Ha már olyan okosak! Miért mindig csak az utat burkolják? Persze, nekik csak az a fontos, minél nagyobb szerszámokkal dolgozni, ezek is biztos kompenzálnak valamit, a Tündinek volt igaza, nemhiába pszichológus. Tényleg, fel is kell majd hívnom, hétvégén szülinap a gyerekekkel. Istenem, még ez is, hát nincs egy szabad perce az embernek!

Gyere, Pistike, ne hátrafelé nézzél, mer’ elesel hallod??

Ó, ha tudnátok, milyen nehéz anyának lenni.


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »